„Úgy vághattunk bele a közösségi kert kiépítésébe, ha mindenki aktív lesz – mondja rögtön a Magyarország Kúlnak Varsányi Ádám, a tizenkét lakásos társasházként működő, egykori Paulheim Weninger villa egyik lakója és a program koordinátora. – Az udvarunk katasztrofálisan nézett ki, mindenki csak átsietett rajta. A háznak nem volt pénze, hogy bármibe is belefogjon. Akkor láttam meg az interneten a MOL Zöldövezet Programját. Vissza nem térítendő pénzt ígértek, ha rendbe tesszük az udvart. Az összeget növényekre, építőanyagra lehetett csak fordítani, a munkát nekünk, lakóknak kellett vállalni. Nem tudtam elmenni a lehetőség mellett – sétálgattam az udvaron, nézelődtem, méricskéltem. Egyre másra jöttek a lakók megkérdezni: mit téblábolok, mit akarok. Amikor elmondtam, egyre többen belelkesültek. Egy idő után már hetente gyűltünk össze valamelyik lakásban, hogy elkészüljön a pályázat.”
A lakók addig jóformán nem is ismerték egymást, a program miatt viszont beszélgetni kezdtek, amikor pedig kiderült, hogy nyertek fél millió forintot, a munkában is egymásra találtak.
„A kétfordulós pályázatot végig izgultuk, majd 2016. márciusától augusztusáig készítettük el az udvart. Egy nyugodt zöld közösségi tér kialakítása volt a cél a belváros betonfalai közt, arra nem is gondoltunk, hogy közben ilyen erős közösségé kovácsolódunk – mondja Ádám. – Pedig ez történt. Aki az építésben volt jártas, ott segített, aki nem bírta a fizikai munkát, az süteményt sütött, vagy vacsorára invitálta a „munkásokat”. Generációk találtak egymásra, a tizenhat éves a nyolcvannyolc évessel beszélgetett.”
„Még az utcáról is be akartak jönni…”
Ádám hamarosan elindította a ház közösségi oldalát, folyamatosan posztolt, lelkesítette a csapatot. Amikor egy profi burkoló jött önkéntesként segíteni, egyként beálltak mögé segédmunkásnak. Gyuri bácsi (88), a ház motorja azonban hirtelen kórházba került. Akkor még csak a törmelék, a betonfalak, az omlások látszódtak az udvaron, de amikor kiengedték, a kész kert várta. Erdészmérnökként azóta is ő ügyeli a fákat és a cserjéket , metszi, gondozza őket. A gyógyszerész szomszéd az apróbb sérüléseket látta el, a házban lakó szakács finomakat főzött. Mire eljött az átadás napja, nem volt kérdés, hogy bulival ünneplik meg.
„Ilyen programot régen láttam: volt néptánc, zongorakoncert, valaki verset írt arról, hogyan dolgoztunk, és eljött egy DJ. Hajnal háromig táncolt mindenki – emlékszik vissza Ádám. – Okleveleket adtunk át mindenkinek: így lett valakiből a ház lelke, a ház macskafogója, a ház motorja. Annyira megható volt. Még az utcáról is be akartak jönni…”
Innen nincs visszaút
Az elkészült udvar és kert azóta is csodaszámba megy. Nemrég Portugáliából jöttek tájépítészek megcsodálni, akiknek a közösségi kertek kialakítása a szakterületük. Ádámék sem nyughatnak, a kerületi képviselőjük, Nagy Andrea segítségével megegyeztek az önkormányzattal, hogy idén nyáron az utcát teszik rendbe, muskátli oszlopok kerülnek majd ki. A lakóközösség pedig amolyan nagy családként éli az életét, egyenesen a főváros közepén. Vasárnapi ebédek, közös bulik, közös munka. A takarítást sem adják másnak, megfogják a pénzt, hogy spóroljanak a háznak. Régen egy családé volt a villa, és ez az állítás ma is igaz, bár az alapot itt nem a vérrokonság adja.
Mások sem voltak restek:
- Ebben a közösségi kertben zöldségeket termesztenek