Hétvégén nem szoktam korán kelni, alszom addig amíg valamelyik gyerekem be nem bújik közénk. Aztán olyan jó még egy kicsit hemperegni velük az ágyban! Csak kibámulni pizsamában az ablakon és nézni a hidegben didergő fákat. A paplan alatt, olyan közel hozzám, hogy szinte belém bújik, ott kuporodik maga a melegség. Az én takaróm alatt elférnek hárman is, apa mellett pedig mindegyikőnk takaróstul. A legszebb téli reggelek ezek.
Szombaton még korábban ébredtem, mint szoktam. Még mindenki aludt. Szinte pizsamában szaladtam el Bingó kutyánkkal sétálni, aztán a közeli boltba, hogy megvegyem a hozzávalókat az aznapi ebédhez. Jó volt kicsit kimozdulni akkor, amikor más még nagyokat ásít, mikor még kávéillat sem szállingózik a levegőben. Senki nem utazott a 74-es trolin. Csak én és a sofőr. Csönd volt. Mindenütt. Elszoktam már ettől, főleg a karácsonyi zsongás kellős közepén. Olyan jól esett két megállón át nézni az ismerős házak sötét ablakait, és a jéghideg patak lassú sodrását. Aznap reggel a szupermarketben sem volt tolongás: alig volt ember rajtam kívül. Ők is mind a friss, ropogós kenyerek közt válogatták a reggelihez valót.
El is felejtettem, miért is mentem, annyira belefeledkeztem a leárazott, idén már hanyagolható télapócsokikba. Nagyot szippantottam a levegőből a narancsok előtt, és elcsentem egy szemet az egyik szőlőfürtből. Komótosan haladtam a sorok között, épp a főzőtejszíneknél időztem, amikor odalépett hozzám egy néni.
– Ne haragudjon, hogy megszólítom, de tudna egy kicsit segíteni? – kérdezte félénken.
– Persze, tessék csak mondani! – Kísértem az egyik sor közepére.
– Nincs nálam a szemüvegem, melyik itt a tejszínes pudingpor?
Ahogy a temérdek áru között nézelődtem, sehol nem láttam azt, amit a néni keresett. A kezembe akadt a vaníliás, a csokis, sőt még a grillázsos-karamellásat is megtaláltam, de a tejszínest nem. Amíg keresgéltem, megkérdeztem, mihez kell, kiket vár vendégségbe. Mert valamiért azt éreztem, nem magának főzi a desszertet.
– Több emeletes torta készül majd belőle. Megsütök sok-sok piskótakarikát, közéjük pedig tejszínes pudingot teszek. Másból sajnos nem jó. Így szeretik az unokáim – mosolyodott el kedvesen.
– Jól hangzik. Éééés, itt is van a tejszínes pudingpor.
– Köszönöm! Ne haragudjon, de megnézné nekem, hogy van-e itt vérnarancs aroma? – kérte a néni a további segítségem.
– Persze. De az mire kell?
– Attól lesz rózsaszín a torta színe. Az egyik kisunokám úgy szereti, ha rózsaszín. Tudja, olyan keveset látom őket, és annyira örülök, ha jönnek. Mindig ezt sütöm nekik, karácsonykor is ez lesz a desszert. Tejszínes rózsaszín – mesélte büszkén a néni, és bepakolt a kosarába hat csomag pudingport, és néhány üvegcse aromát.
Én is kedvet kaptam. Persze csak a tejszínes pudinghoz. A több emeletes torta nekem még túl nagy falat lenne. Vettem vérnarancs aromát is, bár azt nem tudom, minek. Jó volt elképzelni, ahogy ez a néni otthon, a kis konyhájában piskótát süt, rózsaszín piskótát. Aztán összerántja a tejszínes pudingot, majd egy éjszakát pihenni hagyja és várja az unokáit. Elképzeltem. És ahogy lila, kötött sapkában tolta a bevásárlókocsiját benne a porokkal, aromákkal és idősödő botjával, szinte éreztem is a süti illatát. Elszomorodtam. Közben meg annyira jól esett látni a néni arcán az örömet. Mert ő nem volt szomorú. Csak én.
Igazán nem is tudnám megmagyarázni az okát, mert olyan szép körülöttem minden. Mindig van min javítani, és kell is, de minden napban van boldogság. Közeledik a karácsony, és annyira békés a készülődés. Látni az ablakokban az ünnepi fényeket, utazni a fényvillamoson és meglesni minden este az ország fáját a gyerekekkel, megnyugtató. Örömteli. Hangulatos. Jó. Talán az idő múlásától lett rossz kedvem. Hogy én már nem vagyok gyerek, hogy még el sem kezdődött igazán, de mindjárt vége is a karácsonynak. Itt egy újabb év, érkezik egy másik nyár, és megint várunk valamit, ami alig tart tovább néhány percnél. Mint ahogy minden, ez is elillan.
Ahogy előreengedtem a nénit a pénztárnál, egyre csak az idő vészes rohanásán gondolkodtam. Miért várunk mi mindig a karácsonyra? Miért nem lehet minden hétvégén szeretet ünnepét tartani? Miért nem várjuk így az összes napot? Költői kérdések ezek. Tudom, hogy elképzelhetetlen úgy örülni minden napnak, mint karácsony reggelének. De mindennap észrevenni a szépet, talán nem lehetetlen.
Úgy szálltam fel a trolira jól megpakolt batyummal, hogy elhatároztam: ma semmi miatt nem idegeskedem. Aztán holnap sem. Idén már nem pörölök csekélységek miatt a férjemmel, és nem leszek türelmetlen egyik gyerekemmel sem. Nem akarok zsörtölődni se most, sem máskor! Azt fogom látni, ami van: jót. És még jobban fogok szeretni. Kiélvezem a karácsonyi készülődés minden percét. Annyiszor nézzük meg az ország fáját, amennyiszer csak látni kívánják a gyerekeim, és ha minden nap szeretnének fénytrolizni, hát felszállunk rá minden nap.
Mindjárt itt a karácsony, s abban a pillanatban el is múlik. Nem lesz többé. De amíg még nem érkezett el, amíg lehet rá várni, addig igyekszem megteremteni különös varázsát. Mert az igazi csoda apró dolgokban rejlik. Sok-sok észrevétlen, ám annál jelentőségteljesebb dologban.
Mire hazaértem, az ajtóban vártak pizsamás gyerekeim és mosolyogva a férjem. Kicsit még álmosak voltak, de máris a kezembe nyomtak egy bögre mézeskalácsos kávét és megölelgettek. Mintha megérezték volna előrehozott, rendhagyó újévi fogadalmam. Csak néhány nap van karácsonyig. Olyan rövid idő! Ne csak az ünnep legyen szép, hanem a többi nap is. Legyen csodás az egész december, aztán a január is! És tavasszal se felejtsünk el örülni, nyáron köszönjük meg a meleg napfényt! Ősszel se komorodjunk el, hiszen olyan szép színes minden! Mennyire egyszerű az egész, csak mi bonyolítjuk túl. Megbecsülni mindazt, amink van, s szeretni azokat, akiket szeretnénk. Nem kell ennél több.
Miután behörpintettem a kissé elcukrozott mézeskalácskávém, gyorsan elkészítettem a szombati reggelit a családomnak: bundáskenyér, paradicsom és citromos tea helyett rózsaszín tejszínes pudingot. Egy szálig befalták. Ahogyan én is.
(A kiemelt képhez és a szöveg illusztrálásához John Slaone festményeit használtam.)
