Magyarország kúl

„Vannak, akik tudják, hogy HIV-fertőzöttek, csak nem tudják, hogy az mit jelent” – Hosszú Dalma táboroztató

Milyen lehetne egy jó tábor, ha feltűnne végre, hogy nem csak arra lehet használni az ott töltött időt, hogy a gyerekeket, mindegy, mivel, csak valahogy lekössék? Magyarország egyetlen nemzetközileg is elismert, hivatásos táboroztatójával, Hosszú Dalmával beszélgettünk a szakmájáról, Afrikában és Ázsiában szerzett élettapasztalatokról, HIV-ről és a segítő szakmát végzők nehézségeiről.

Ha nekem valaki azt mondja, hogy „tábor”, akkor a következő dolgok (is) eszembe jutnak: ehetetlen étel, morcos konyhás néni, nyikorgó emeletes ágy, kötelező agyagozás és valami olyan labdajáték a tűző napon, amiben borzasztóan tehetségtelen vagyok, sőt, hogy a tehetségtelenségem még ki is derül. Hosszú Dalmával folytatott beszélgetésemből megtudtam, hogy más országokban ennél lényegesen negatívabb dolgok társíthatók a „tábor” mellé. A „lager”, illetve „camp” mint borzalmas emlékeket idéző kifejezések még mindig gátat szabnak annak, hogy Európában a táboroztatásra szakmaként tekintsünk. Másrészt a két világháború miatt a táboroztatás – mint pedagógiailag és pszichológiailag fejlesztő potenciállal bíró foglalkozás – elveinek lefektetése késve indult, és máig is csak kevés tábor által alkalmazott.

Hosszú Dalma pszichológus végzettséget szerzett Pécsett, majd egy írországi szezonális táboroztatói munka (és különböző módszerspecifikus képesítések megszerzése) után a Bátor Tábor táborvezetője, majd programigazgatója lett. Története szakmailag és emberileg is érdekes. Egy ponton újra át kellett rendezze az életének minden területét: a segítő munkakörben dolgozókat a munka szépsége mellett is utolérheti a kiégés vagy a depresszió, sőt könnyen abuzálhatja őket saját szakmai környezetük. Dalma önmagán és a körülötte lévőkön is látta, hogy a „legyen elég, hogy jó ügyért dolgozol, és ne legyenek saját igényeid” típusú hozzáállás az egészségügyi és a segítő munkát végző civil szervezetekben is eluralkodhat. Amikor ezzel szembesült, minden fronton belső harcot indított azért, hogy megtalálja a saját nyugalmához és boldogságához elvezető kérdéseket, majd azokra a megfelelő válaszokat.

A Bátor Táborban és Írországban megszerzett szakmai tapasztalatokra építkezve az elmúlt évben Botswanában, Etiópiában és Indiában, a Paul Newman által alapított SeriousFunnal együttműködve, HIV-pozitív gyerekekkel foglalkozó kollégáinak adta át a professzionális táboroztatás „know how”-ját. 

Baranya megyében lakik lovaival és kutyáival, rátalált a jógára, és úgy általánosságban is köszöni, jól van. Otthonában beszélgettem vele.

Hosszú Dalma és Darázs (Fotók: Chripkó Lili)

Milyen táborokban dolgoztál az elmúlt évben?

Három táborban jártam tavaly nyár óta. Etiópiában, ahova nemsokára vissza is megyek, Botswanában és Indiában. Mindegyik HIV-pozitív gyerekeknek szóló edukatív tábor volt. Ez azt jelenti, hogy míg például a Bátor Táborban nem beszélünk a betegségről, addig itt a HIV-fertőzés megelőzésére fektet hangsúlyt a program. Az ilyen táborokba olyan 10 és 16 év közötti gyerekek jöhetnek, akik tudnak a státuszukról. Sokan élnek ezekben az országokban, akik nem tudják, hogy fertőzöttek, mert a szüleik egyszerűen nem mondják el nekik, hogy miért szedik a gyógyszert. Illetve vannak olyanok, akik tudnak a fertőzöttségükről, csak nem tudják, hogy mit is jelent. Pedig nagyon fontos, hogy képbe kerüljenek. Óriási a stigmatizáció, pontosan azért, mert az embereknek nincs elég információjuk a HIV-ről. A táborban a gyerekek sorstársi közösségben lehetnek. Megtudják, hogy mivel fertőzhetnek meg másokat, és mivel nem, és megtanulják, hogy miért fontos, hogy szedjék a gyógyszert, és ne maradjon ki egy szem sem. A kimenetelem előtt én sem voltam annyira képben.

Európai átlagemberként nagyjából annyi ismeretünk van az AIDS-ről, amennyit a kilencvenes években megnézett filmekből felszedtünk.

Nem tudtam, hogy a betegség ma már könnyebben karbantartható, mint a diabétesz, és hogy elfogadható életminőséget és teljes élethosszt biztosíthatnak a gyógyszerek. Bizonyos kezelések meg tudják akadályozni azt is, hogy gyermekvállaláskor egy párból az egyik HIV-pozitív fél átadja a másik egészségesnek a fertőzést, vagy hogy egy fertőzött anya átadja a magzatának.

A tudatlanságod ellenére vállaltál  kockázatot.

Azt éreztem, hogy jó, hát vannak bizonyos kockázatok, de várnak rám egy táborban, és nekem mennem kell, csak nem lesz semmi bajom. Meg persze azt is gondoltam, hogy ha egy egészségügyi szervezetnek dolgozom, amiben a kollégáim is ezt csinálják ezer éve, akkor ennek az egésznek a veszélyét csak a saját fejemben kell helyrerakni. De az előzetes interjúk során a stáb fel is készít egy csomó mindenre. Nemcsak rólad akarnak megtudni információkat, hanem neked is végig kell gondolnod sok mindent:

hogy meg tudod-e vonni magadtól tartósan a komfortos körülményeket, oké-e, hogy jó ideig csak egy bizonyos típusú ételt tudsz enni, vagy hogy hetekig nem szólnak hozzád, csak a helyi nyelven.

De az az igazság, hogy nem történt olyan dolog ezekben az afrikai vagy ázsiai táborokban, ami ne fordult volna már elő velem a sok év itthoni táboroztatás alatt. Ezért van meg a Global Partnership Program táboraiban minden bizalmam, mert ugyanolyan kontrollált körülmények létrehozására törekszünk mindenhol, és tényleg biztonság van fizikai és érzelmi értelemben is. Mondjuk, néhányunknak Botswanában folyamatos ételmérgezésünk volt, mert ezeknek a programoknak nincs saját táborhelyük, hanem bérelnek, és egyeztetnek a helyiekkel, hogy akkor milyen vízzel is főznek nekünk. A helyiek meg mindig megígérik, hogy holnaptól a kóserrel, de aztán mindig csak holnaptól. Jövőre ezért új táborhelyet kell keresni a programnak, hogy ez ne fordulhasson elő ismét. 

Akkor összeszorítod a fogad, és csinálod tovább, amit kell.

Mindig van orvos egy gyerektáborban, és az ad neked gyógyszert. Etiópiában csak az a tipikus ételmérgezésem volt, amin egyszer át kell esni, és utána oké vagy. Indiában meg nem volt semmi bajom.

Én magamtól, csak úgy, hobbiból nem indulnék neki ilyen világoknak, de minden visszatartásomat vagy minden, az idegenségtől való félelmemet ellensúlyozza az az érzés, hogy ha én odamegyek, akkor ott hasznos leszek, és az egészhez hozzá tudok tenni valamit, illetve egyáltalán, hogy elég kompetensnek érzem magam a munkámban. És ez így együtt nagyon jó végre. Amikor az egyiknek vége, hamar el is kezdem várni, hogy mehessek újra.

Inkább az a hivatásod, hogy a gyerekeknek segíts, vagy hogy megtaníts másokat segíteni?

Most már az utóbbi. Nagyon jó volt a gyerekekkel közvetlenül dolgozni, de már évek óta vezetőként tevékenykedem. Viszont a külföldi táborokban, ahova szakértőként megyek, elég közvetlen a viszony a gyerekekkel, mivel helyileg sem vagyok elválasztva tőlük: feltölt, hogy nem csak egy irodában ülök, de nem felejtem el, hogy én már elég régóta a segítők segítője vagyok.

Hogyan kommunikálsz a gyerekekkel?

Az indiaiak egyáltalán nem beszéltek angolul, velük activityztünk. Ez nem új dolog, már Írország hatására nagyon nonverbális lettem, ott előfordult, hogy egy szezon, vagyis tíz turnus alatt hét nemzettel foglalkoztam. A lényegben pedig nincs különbség: a gyerek az gyerek, az igényeik és a vágyaik hasonlóak. A lehetőségeik persze nem, és kulturálisan is vannak különbségek. Az indiai kultúrában a tisztelet nagyon erős – az idősebbek iránt, a tanár iránt, saját maguk és egymás iránt is összességében. Nagyon tanulságos volt számomra, mennyire tisztelik az életet a hindu vallásban, és hogy ez az erőszakmentességgel hogyan kapcsolódik össze.

Az erőszakmentesség általánosságban értendő, tehát verbálisan is igaz, és önmagukkal szembeni erőszakmentességként is.

Nem azért nem esznek húst, amiért az európai ember úgy dönt, hogy nem eszik húst, hanem mert tisztelik az állatokat, de a saját testüket és az emésztésüket is.

Nagy élmény volt Indiában, hogy láttam olyan gyerekeket és táboroztatókat is, akik kicsit le voltak maradva, de az ottani kollégáknak teljesen egyértelmű volt, hogy akkor extra energiát kell az ő kiképzésükbe fektetni, és láss csodát, ez baromira működött.

Mert hogy erről szól a tábor.

Így aztán én is elgondolkoztam magamon és azon, hogy az én türelmem milyen hamar véget ér, amikor egy ilyen helyzet előáll. Mondanom sem kell, hogy ez a stábtag lett az egyik legügyesebb, a legjobb a gyerekekkel. Annak a kislánynak az esetében is, akinél ráztam a kolompot, hogy figyeljetek, ez nem lesz jó, nem fogtok tudni mindig ennyit foglalkozni vele, ő is beigazolta, hogy nem kellett végig ennyit foglalkozni vele, mert ő így tudott beilleszkedni, hogy a tábor eleinte köré rendeződött. Ezek az esetek jó emlékeztetők arra, hogy

van olyan, ami csak akkor működik, ha eleinte pluszenergiákat fordítunk rá, és van olyan, hogy a rendszer szerveződik az egyén köré, és nem az egyénnek kell beleszuszakolnia magát a rendszerbe.

Megváltoztatott téged ez az élmény?

Igen. Ha megtapasztalod, hogy az embereknek különbözőek az élményeik, a kihívásaik, a sikereik, és hogy ez így elfogadható, az felnyitja a szemed. Másrészről pedig: nagyon felszabadító érzés, hogy ilyen támogatás mellett dolgozol, és hogy nem rajtad van minden felelősség. Azóta coachként is látom, hogy Magyarországon számos szervezetben könnyen megtörténik az, hogy támogatást nem kapsz, fluktuálódnak körülötted az emberek, a szempontrendszerek meg állandóan felülíródnak, majd egy személyben vagy számonkérve a teljes működésért. Ez borzasztó teljesítménykényszert szül. Ebben a szervezetben viszont tanácsadóként működöm, elmondom, ahányszor csak kell, az okokat vagy a várható következményeket, de a döntéseket nem nekem kell meghoznom, és így a felelősség is csak áttételesen az enyém.

De idáig el kellett jutni.

Persze. Az egész táborozást a Bátor anyatáborában kezdtem Írországban, a Barretstownban, először önkéntesként, majd szezonálisan hivatásosként visszajártam. Később a Bátor Táborba mentem tovább, az Írországban megismert kollégáim pedig szintén elkezdtek a világban szétszóródni és különböző táborokban dolgozni, például Angliában vagy Olaszországban. Az amerikaiak és a kanadaiak pedig hazamentek, és a legtöbben tevékenykedni kezdtek a GPP nevű programban, ami ugyanúgy a SeriousFun Children’s Networknek a programja, mint a Bátor, csak nem állandó táboroknak nyújt szakmai és anyagi támogatást, hanem helyi kezdeményezéseknek Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában.

Én pedig követtem a barátaim szakmai fejlődését, utazásait, hatalmas élményeit meg előrelépéseit a Facebookon, és irigyeltem őket,

még úgy is, hogy persze nagyon szerettem a Bátort, de azért hiányoltam a nemzetközi közeget. Ezzel párhuzamosan a pszichológusi szakmámban is szerettem volna fejlődni. Egy idő után felmondtam annak reményében, hogy más típusú szakmai kihívások várnak még rám úgy, hogy a vezetésben szerzett tapasztalataim nem vesznek el, és nem kell elmenjek az ellátórendszerbe, ahol ezeket nem tudtam volna kamatoztatni. A reményeim nem voltak alaptalanok, nem pont olyan kihívások érkeztek, és nem pont olyan arányban, mint amire számítottam, de megtörtént, amire vágytam, nagyrészt annak köszönhetően, hogy pályáztam a SeriousFunhoz, és aztán hívtak is.

Ryant a barátnőitől kapta ajándékba Dalma, azóta mindenhova együtt utaznak

De nem csak szakmailag váltottál.

Nem, ez az időszak igazából egy teljes életmódváltás volt.

Felmondtam a teljes állást, kiképződtem coachnak, elkezdtem jógázni, elkezdtem máshogy étkezni, visszamentem pszichoterápiába és hazaköltöztem a Zselicbe.

Elkezdtem törődni magammal mentálisan és fizikailag azután, hogy állandóan csak másokkal és a munkámmal foglalkoztam. Ez a lépés elkerülhetetlen annak az életében, aki segítőként dolgozik. Eleve úgy kerülünk ebbe bele, hogy mindannyian segítségre szorulunk, vagy segítettek is vagyunk. Nekem ennyi idő kellett ahhoz, hogy meg tudjam engedni magamnak, hogy most akkor én jöjjek. Nagyon szépen be is vált. Szerencsére nem kellett közben félnem sem anyagilag, sem érzelmileg. Nem nyomasztott a családom vagy a körülöttem lévők, hogy akkor most mi lesz, mi nem lesz. Jó látni, hogy egyre többen indulnak el abba az irányba, hogy abból éljenek, ami a hobbijuk, vagy ami iránt komoly elhivatottságot éreznek.

Kálmándy Pap Ferenc fotója Dalmáról

Persze nem spórolhattam meg, hogy ne szedjek mindent darabjaira, ne kérdőjelezzek meg mindent, ne gondoljam újra, hogy mit kell csinálni a magam érdekében, vagy éppen kivel kell barátkozni, kivel kell élni, hol kell élni, ki vagyok.

Aztán szépen összeálltak a dolgok. Az én esetemben az egyik legfontosabb döntés az volt, hogy kiköltöztem a városból. Amíg nem itt éltem, nem tudtam magam hol balanszírozni, és elfogyott az erőm. Mert a töltődéshez szükségem van arra, hogy egyedül legyek, és legyen körülöttem tér. Így most már sokkal jobban tudom szabályozni, hogy mimből adok. Van egy nagyobb biztonságérzetem magammal kapcsolatban. Ez nem minőségileg befolyásolja a munkámat, hanem jobban tudom tartani a határaimat. Ez pedig mindenkinek jobb így. Ehhez kapcsolódóan a terápia is az önmagammal való kapcsolatom ápolásának a része, meg persze a jóga is, amiből mentálisan és spirituálisan is töltődöm.

Mennyire hasonló a történetetek a kollégáiddal?

Hasonló is, meg nem is. Botswanában és Indiában volt egy kollégám, egy örökbefogadott lány. Ő mint táborozó került bele ebbe a szakmába, és ahogy megismertem, neki épp azért fontos, mert a családján kívül is talált így befogadó közeget. Számomra ugyanezt jelenti a tábor. Gyerekként nehezen illeszkedtem be közösségekbe, nagyon szorongó voltam, és sokszor magányos. Egyetemistaként a táborban tapasztaltam meg azt, hogyan lehet ebben a dologban a hasonló érzésekkel küzdő gyerekeknek (és felnőtteknek) segíteni.

Az ír és amerikai kollégáim pedig – velem ellentétben – általában főállásban csinálják ezt.

Viszont Közép-Kelet-Európából egyedül én vagyok ebben a körben.A dolgozók nagy része nyugatról érkezett. Mint az előbb említett lány is, általában táborozók voltak korábban, aztán ugyanitt találták meg a küldetésüket és esetleg az életük társát is. Ugyanis az USA-ban és Kanadában nem számít kiváltságnak, ha eljutsz egy táborba, ahogy az sem kirívó, hogy sokan tábori szakemberek lesznek, mert ott ez egy iparág és egy igazi elfogadott szakma. Az egészségügyi táborok elég nívósak és nagy becsben tartottak: nem átlagos nyári táborok, miközben ott még az átlagos táborokban is nagyon profi programokkal fejlesztik a gyerekek döntéshozási képességeit, vezetői készségeket sajátítanak el, és rengeteg időt töltenek a szabadban. Nagyon hátrányos helyzetűnek kell lenni, hogy ne juss hozzá ahhoz, hogy a nyaradból heteket táborban tölts.

Megnézem
Összes kép (18)

„Vannak, akik tudják, hogy HIV-fertőzöttek, csak nem tudják, hogy az mit jelent” – Hosszú Dalma táboroztató

„Vannak, akik tudják, hogy HIV-fertőzöttek, csak nem tudják, hogy az mit jelent” – Hosszú Dalma táboroztató

Fotó megosztása:

Az itthoni táboroztatásban eltöltött jó pár év után egy ponton nekem is el kellett gondolkoznom azon, hogy megrekedtem-e, hogy nem lenne-e már időszerű, hogy inkább képezzem szépen tovább magam az elkezdett pszichológusi szakmámban,

kipipáltam-e már mindent, ami kipipálható, meg mit keresek még itt a gyerektáborban. Aztán rájöttem én is, ahogy a többi tanácsadó is, akikkel együtt dolgozom, hogy basszus, én ebben jó vagyok, én ehhez értek, sőt imádom, és hogy a tudást és a tapasztalatot át tudom adni másoknak. Tehát: miért ne lehetne ez az én hivatásom?

Dalma otthonának tornácán a nagymamája 

Amikor azt mondod, hogy ez Amerikában egy elismert szakma, akkor azt mondod, hogy Európában nem?

A tábormozgalom Amerikából indult, azzal a céllal, hogy a gyerekeket visszavigyék a természetbe. Tehát a „camping” szó szerint volt értendő – kimegyünk, sátrazunk, ott sütünk.

Viszonylag hamar felfedezték, hogy ennek mekkora közösségépítő ereje van, és ezt az erőt elkezdték használni kitűzött célok érdekében.

Ennek ma is ez a célja egyébként, hogy ne csak egy üdülés legyen a táborozás, hanem hogy egy meghatározott cél elérésének az érdekében, a megfelelő eszközöket megválasztva közösség- és egyénépítő program legyen. Kicsit később itthon is és Angliában is elindult a cserkészet és egyéb vallási közösségek táborai, csak a világháborúk keresztbe tettek a fejlődésüknek. Meg eleve egyes országokban nem tudod jó érzéssel kimondani, hogy láger. Sokat gondolkoztunk azon a Bátor Táborban, hogy hogyan hívjuk máshogy, mert jönnek hozzánk Csehországból, Lengyelországból és Szlovákiából is gyerekek. Később újra a vallási közösségeknek voltak kezdeményezései, amelyek egy bizonyos értékrendszer köré épültek. Ezeket az idősebbek, akár a szülők szervezték, hagyományokra építkezve, rituális jelleggel, de többnyire tudományos alapok nélkül.

Dalmát, miközben a dombtetőn sétáltunk, egy szakmai tanács miatt hívták

Nekem a táborról a szadista tesitanár és a kötelező szabadon választott programok jutnak eszembe…

Igen. Tehát tudatosan és tudattalanul is rossz érzések kötődhetnek a tábor szóhoz, és ennek megváltoztatásában nagy szerepe lehet egy olyan szakmai közegnek, akik képzettek, és tudatosan tudják alkalmazni a táboroztatás módszertanát. Ennek hiányában elszigeteltek maradnak egyes szuper kezdeményezések, pedig olyan jó lenne egymástól tanulni, tapasztalatot cserélni. 

Hiszek abban, hogy ezzel szemléletet is lehet formálni, és akár itthon is nőhetnek fel olyan generációk, amik már máshogy állnak az ilyen típusú közösségi léthez.

Ha például a saját pedagógusaikkal mennek el táborozni a gyerekek, és ott közösen jó dolgokban van részük, akkor tud változni valami a megszokott, mindennapi dinamikában is, és erre aztán egész évben lehet építeni tanár és diák kapcsolatában. Szükség van változtatásokra az oktatási rendszerben is, és jó lenne, ha az érzelmi nevelés legalább olyan alternatív fórumokon megtörténne, mint a tábor – miközben az iskolában is helye lenne. 

Nagyon jó tapasztalat volt Indiában, hogy az egyén hogyan érzi magát a közösség tagjának – azt érzi, hogy nem eshet ki. Ott összefognak körülötted, ha lemaradsz, mi meg mintha sokan küzdenénk azért, hogy bárhova odatartozónak érezhessük magunkat. Nagyon örülök, hogy most már hazai munkáim is vannak. Hosszú távon az a célom, hogy az egészséges gyerekek is kapjanak valami annyira fantasztikus dolgot, mint amit beteg gyerekek megkapnak a Bátor Táborban. Most meg már tökre látom, hogy egy jól felépített rendszerben mi az, amit át lehet adni, és mi az, ami jó élménnyé tud tenni egy tábort.

Mert a tábor hat. Ráadásul azt gondolom, hogy ez bárhol megvalósítható, ha például Etiópiában is sikerül egy ideiglenes táborhelyen négy darab programmal, ahol van mondjuk öt labda, és ültök a porban. Mert nagyon nagy dolgokra nincs szükség ahhoz, hogy megcsináld azt a közösségi élményt, ami egyszerre fejleszti az egyént is és a csoportot is. Én pedig nagyon szeretném, ha ezt rengeteg gyerek megkapná.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése