1. Onedin család (1971–80)
A BBC rendkívül népszerű televíziós sorozatának 91 epizódját 1971 és 1980 között forgatták, nálunk 1979-től vetítették. A Liverpoolban élő Onedin család három tagjának fordulatos és néhol igencsak izgalmas életét követhettük nyomon egy negyedszázadon át. James (Peter Gilmore) álma egy hajózási társaság, és ezért még a csúnya Anne-t is feleségül veszi, csak hogy megszerezze első hajóját, bátyja, Robert egy boltot irányít, húga, a szépséges Elizabeth (Jessica Benton) pedig félredobva szerelmét, feleségül megy a 19. századi kikötőváros egyik leggazdagabb fiatalemberéhez. Nemcsak a romantikus és a néhol jól megcsavart történet kötötte le a figyelmünket, de beható ismereteket szerezhettünk a kereskedelmi hajózásról – a vitorlásoktól egészen a gőzhajókig.
2. A sógun (1980)
A 11 részes minisorozat epizódjai felértek egy japán nyelvtanfolyammal, de ez sem vette el a hazai nézők lelkesedését (a japán nyelvű párbeszédeket nem szinkronizálták, csak feliratozták). Az 1987 tavaszán nálunk is sugárzott széria az NBC produkciója volt, Golden Globe- és Emmy-díjat nyert, és amerikai bemutatója előtt egy héttel az Erasmus hadihajó másolata horgonyzott le New York kikötőjében, és szamurájoknak öltözött színészek árasztották el a várost. A számunkra is izgalmas és egzotikus történetet James Clavell regényére alapozták, a főszerepet pedig Richard Chamberlain kapta.
3. Petrocelli (1974-76)
A mindössze két évadot (44 epizódot) megélt amerikai sorozatot a magyar nézők szerették csak igazán, a nyolcvanas években vetített tárgyalótermi krimi nekünk ugyanis újszerű volt és érdekes. Az olasz származású ügyvéd (Barry Newman), aki ártatlanul megvádolt ügyfeleit menteti fel úgy, hogy a tárgyaláson fedi fel a valódi bűnös kilétét (Albert Salmi segítségével), feleségével (Susan Howard) egy lakókocsiban éldegél, és a soha el nem készülő házát építgeti. Ők hárman a sorozat állandó szereplői, még a rendező is epizódonként különböző. A történetet ún. flashback technikával mesélik el: először a gyanúsított visszaemlékezése elevenedik meg előttünk, aztán az ügyész adja elő a saját verzióját, majd természetesen Petrocelli vezeti végig a valódi történetet.
4. Nem kell mindig kaviár (1977)
Johannes Mario Simmel 1960-ban kiadott regényét már egy évvel később megfilmesítették, de az igazi sikert az 1977-ben forgatott televíziós változat jelentette Thomas Engel rendezésében. Az eredetileg 13 részes NSZK-sorozatot nálunk 1982-ben sugározták 10 részben (sajnos itthon lemaradt az epizódok végéről a főző show, amikor a főszereplő Siegfried Rauch avatja be a nézőket a történet valamelyik ételreceptjének elkészítésébe, az így lerövidített részeket pedig a soron következővel töltötték fel).
Maga a történet a második világháborúban játszódik, hőse a nők bálványa (anyai részről angol származású), Thomas Lieven, aki akarata ellenére sodródik bele a legmulatságosabb és legmeglepőbb helyzetekbe, és válik egyik napról a másikra szuperkémmé és kalandorrá, megőrizve hidegvérét, az ínyencségek és a csinos nők iránti rajongását. (A színész 85 éves korában balesetben elhunyt, ismerhetjük még az Álomhajó és A hegyi doktor – Újra rendel című sorozatokból is.) Minden epizód végén elhangzott a szállóigeszerű befejező mondat:
Ha én ezt a klubban elmesélem!
5. Kórház a város szélén (1978-81)
Jaroslav Dietl regényéből született meg az a csehszlovák sorozat Jaroslav Dudek rendezésében, ami később Európa több országában – így nálunk is – komoly népszerűségre tett szert. Itthon az első és a második évadot 1982-83-ban sugározták, majd jóval később (2003) megszületett a folytatás is, de az már nem volt az igazi. Bármilyen hihetetlen, nemcsak az író ismerte jól a kórházi közeget, akinek csípőprotézis-beültetése volt a mosti kórházban (ez volt a forgatás valódi színhelye, Bor csak egy elképzelt kisváros), de az orvosokat és az ápolónőket alakító színészeknek is szakmai gyakorlaton kellett részt venniük a melléjük rendelt felügyelő orvos mellett, még operációkon is segédkeztek, akár sebet is összevarrhattak.
A történet ott kezdődik, hogy a szép, fiatal Alzbeta doktornő a bori kórházba érkezik az ortopédiai osztályra, ahol megismeri a tiszteletre méltó Sova főorvos urat, a folyton tréfálkozó, de az igazsággal szembesítő Strossmajer doktort, a nők után futkosó, de kiváló szakember Blazej doktort, a szép Inka nővért vagy az öntelt, semmirekellő Cvach doktort. És bár nem voltak nagy izgalmak, nem kapkodtunk levegő után, mégis volt a sorozatnak valami semmihez sem fogható bája, semmihez sem hasonlítható atmoszférája és egyedisége.
6. Rabszolgasors (1976-77)
Nálunk csak tíz évvel a bemutatása után sugározták ezt a brazil teleregényt (1986), de ez lett az egyik legnépszerűbb sorozat, amit magyar néző valaha láthatott. 30 epizód során kísérhettük végig Izaura (Lucelia Santos) nem éppen mindennapi sorsát, akit gazdája fia szerelmével és kegyetlenségével üldöz, akinek bár összejön a romantikus, nagy szerelem, tragikus módon el kell veszítenie azt, akinek folyton menekülnie kell, és valakinek mindig az útjában áll. A látványos, kosztümös sorozat óriási siker lett itthon is, 1987-ben Isaura megszemélyesítője Budapestre látogatott, és jót mulatott a Gálvölgyi János által készített paródián. 2016-ban sorozatcsatorna is indult Izaura néven, és egy időben elterjedt az a hamis hír, miszerint vidéken sokan elhitték, hogy Izaura létező személy, ezért gyűjtést indítottak a felszabadítására.
7. Magnum (1980-1988)
A Hawaiin élő bajszos magánnyomozó története nyolc évadon keresztül bonyolódott a nézők legnagyobb örömére, és lehet, hogy még ma is folytatódna, ha a főszereplő, Tom Selleck nem unt volna bele, és nem hagyta volna ott. 20 évvel a befejezés után újraindították a sorozatot, de máris borítékolhatjuk a bukást, mert a nézők csalódottak az ostoba változtatásoktól és a főszereplő személyétől. Úgyhogy fogadjuk el, hogy Tom Selleck volt az igazi, hamisítatlan, másolhatatlan Magnum, rikító mintás ingjében, az ikonikus bajusszal, a tűzpiros Ferrari és a két dobermann társaságában (utóbbiból nyolc is játszott a szériában), aki lazán és sármosan oldja meg 162 epizódon keresztül a kisebb-nagyobb problémákat.
8. Forró szél (elkészült: 1979, első sugárzás:1980)
A 10 részes jugoszláv vígjátéksorozat – nálunk 1984-85-ben adták – főszereplője, Šurda (Ljubiša Samardžić) borbélyként elégedetlen az életével, ezért nagybátyjához költözik Belgrádba, ahol mindenfélébe belefog (gondolhatjuk, mekkora sikerrel), míg végül női fodrászként befut. Állandóan leeső vérnyomása és elmaradhatatlan, furcsa kalapja, kávéfüggése, folyamatos bukdácsolása az élet rögös útján felejthetetlenné tette, ahogy a főcímzene is hamar belopta magát a nézők szívébe (és hallójárataiba).
9. Tövismadarak (1983)
Nálunk 1990-ben mutatták be a Colleen McCullough ausztrál írónő regényén alapuló négyrészes amerikai mini sorozatot, amit Hawaiin forgattak. Egy katolikus pap (Richard Chamberlain) és egy fiatal nő (Meggie Ward) beteljesületlenül is csodálatos, romantikus nagy szerelme áll a középpontban. A közönség imádta, az írónő nagyon nem szerette, kifejezetten nem volt elégedett a szereplőválasztással és a forgatási helyszínnel (bár akkor még nem volt publikus, sokan tudtak már ekkor Chamberlain homoszexualitásáról), nálunk óriási sikerrel ment.
10. A klinika (1985-89)
A fekete-erdei kórház lassan hömpölygő, nagyobb drámáktól mentes, idilli hangulatú szériája a divatba jövő kórházsorozatok NSZK-s verziójaként aratott itthon is sikert 1988-ban. Bevallottan nagy hatással volt a készítőkre a „Kórház a város szélén”, de annak reálisabb, a magyar valósághoz közelebb álló világát természetesen mellőzte a nyugatnémet stáb. Itt inkább a magánéleti vonatkozások tartották izgalomban a nézőket (tényleg dobja-e a korosodó főorvosért a már kissé elvirágzott Christa nővér Udót, a jóképű fiatal orvost, aki nem mellesleg a főorvos fia is egyben?). Brinkmann professzor (Klausjürgen Wussow), Udo (Sasha Hehn) és a nővérből doktornővé avanzsáló Christa (Gaby Dohm) 4 évadon keresztül szórakoztatták közönségüket, sőt később két film is készült a történet folytatásaként.
Már csak egy kérdésünk maradt:
