A nevelőszülő feladatai között azonban vannak olyanok is, amelyekkel soha nem találkozik az, aki a saját gyerekeit neveli. Ilyen például a kapcsolattartás a vér szerinti szülőkkel. Ha a gyámhivatal úgy ítéli meg, hogy a gyereknek joga van kapcsolattartásra a szüleivel, akkor általában a nevelőszülő dolga, hogy erre elvigye a gyereket, vagy esetleg az otthonában fogadja a szülőt. Azt a szülőt, akitől valamiért elvették a gyereket.
A nevelőszülőnek nem szabad ítélkeznie
Elfogadom a szülőket. Mi nem voltunk ilyen helyzetben, nem tudjuk, mi csinálnánk. Nem szabad őket elítélni
– vallja Krisztina, aki negyedszázada dolgozik nevelőszülőkánt. “Egy idő után a vér szerinti szülő is gondozottá válik. Azt szeretik, ha velük foglalkozom, nagyon szeretnek idejárni, ápolom a lelküket.”
“A szülőkkel próbáljuk megoldani a helyzetet. Nagyon rosszban még nem voltam senkivel, mert próbálom leültetni őket, és megbeszélni velük. Ha megjönnek, beszélek velük pár szót” – mondja egy másik nevelőanya, aki azt látja, hogy a szülő egy darabig próbálja visszakapni a gyereket, aztán idővel az elszántság csökken, és néha arra döbben rá a szülő, hogy ő maga nem tud olyan jó körülményeket biztosítani, mint a gyermekvédelem.
Képeink illusztrációk
“Az elején mindig elmondom, hogy nem én vettem el a gyereket, én csak vállalom, hogy gondozom, amíg nem kerül haza. Ezt le kell tisztázni, utána nem szokott különösebb gondom lenni” – jegyzi meg Gyöngyi, aki kifejezetten segíteni szokta a szülőket tanácsokkal. “Próbálom meggyőzni a szülőket, mit és hogyan tegyenek, hogy visszakapják a gyereküket. Sokat beszélgetünk.”
Persze a szülőnek is partnernek kell ehhez lennie, és rendeznie az életében azokat a körülményeket, amelyeket a családgondozó előír: munkát keresni, gondoskodni a fűtésről, a gyerekek élelmezéséről, vagy éppen megválni a bántalmazó élettárstól.
A gyerekeket persze felkavarja pár napra a szülők látogatása, amire fel kell készíteni őket. “Majdnem minden gyereknek volt kapcsolattartása. Akkor elmagyaráztam, hogy ez az édesanyád, én Mari anyu vagyok. Amíg anyu nem képes hazavinni, addig vagy nálunk. A kicsi gyerek, ha pár hónapig nem látja a vér szerintit, elfelejti. És addig van itt, amíg nem jön a végleges családja.”
Ha van olyan köztük, akit nem látogatnak, annak fáj, hogy a másikat igen.
Kéthetente van kapcsolattartásra lehetőség. Nagyon meglepett az első alkalom, amikor Emil anyukája jött. Arra számítottam, hogy a kisfiú meglátja az anyját, és rögtön odafut hozzá, sírni fog, ha el kell majd jönnie velem haza, de nem ez történt. Végig az én ölemben ült. Amikor kimentem a mosdóba, sírva fakadt, és elindult utánam. A búcsúzásnál beraktuk a gyerekülésbe az autóba. Az ablakon keresztül integetett az anyukájának, de nem sírt. Nekem ez furcsa. Mégiscsak két évig voltak együtt
– meséli Tünde egy olyan kisfiúról, akit bántalmazás és elhanyagolás miatt emeltek ki a családból.
“Hallom, hogy nem jól megy a sora, de nem tehetek semmit”
A legnehezebb a nevelőszülők munkájában, mikor el kell engedni a gyereket, mert visszakerülhet a családjához, vagy örökbe fogadják. Tünde egy olyan kislányt adott vissza az anyukájának, akit születésétől nyolc hónapos koráig nevelt.
Egy megbeszélt helyen kellett találkoznom az anyukájával. Az volt a legnehezebb, amikor visszatettem az autóba az üres bébihordozót, és elindultam haza. Az elengedés nagyon nehéz volt. Azóta sem láttam. Hallok néha róla, hogy nem jól megy a sora, nem jól bánnak vele, de nem tehetek semmit.
A kislány távozása az egész családot megérintette. “A gyerekek és a férjem is megsiratták. Az egyik saját gyerekem azt mondta: Anya, csak legalább Virágot ne vegyék el! És Virág is elkezdett félni, hogy ez vele is bármikor megtörténhet. Amikor Pannit elvitték, elsírta magát, hogy ő nem akar hazakerülni az édesanyjához. Utána még napokig bepisilt éjszakánként. Mindenkinek nehéz hetek voltak ezek, még mindig megkönnyezem.”
A hazatérés megkönnyebbülés is lehet
Mónikához egy hároméves kislány érkezett, akit két évvel később visszakapott a család: “A család nagyon ragaszkodott Pankához, nagyon várták haza, és a kislányt is megviselte lelkileg ez a kettősség. Meg akart felelni nekem is, meg a szülőknek is, de teljesen más normák, elvárások mentén neveltük őt. Szeretett engem is, anyának szólított, de lelkiismeret-furdalása volt az anyjával szemben emiatt. Jó volt hazaengedni, talán enyhült a nyomás, ami addig rá nehezedett, talán ott felszabadultabban tudja élni a mindennapjait.”
Mónika több hazagondozást és örökbeadást végigkísért, és már profin készíti fel a gyerekeket az új szülők érkezésére. “Én azt mondtam a gyerekeknek, mikor már biztos volt, hogy előbb-utóbb mennek örökbe, hogy hamarosan eljön értetek az igazi anyukátok és apukátok, akik nagyon fognak benneteket szeretni, akik nagyon várnak már rátok, és örökre együtt maradtok velük. Ezt mindennap szóba hoztam, sokat beszélgettünk erről, és nagyon várták már. Mikor eljöttek a szülők, akkor már csak azt kellett nekik mondanom, hogy látjátok, ők azok, akikről beszéltünk, az igazi anya és apa, és ők ezt így nagyon hamar elfogadták, örültek a szüleiknek. Nem volt dráma.” Persze a felnőttek azért megsiratták a távozást, de örömükben és meghatottságukban is. Utána az anyuka még párszor felhívta Mónikát “használati utasításért”, de azután belejöttek, és nem volt már rá szükség.
Mondtam, hogy jön majd egy néni és bácsi, akiknek nem lehet gyerekük. És az ötéves megkérdezte: te már nem szeretsz? Én azt feleltem: túlságosan szeretlek, ezért adlak oda, ott jobban ki tudsz teljesedni.
Virág már akkor mondta, hogy ő anyákat akar gyógyítani, ha nagy lesz. Mondtam, én nem engedhetem meg magamnak, hogy orvosi egyetemre küldjelek, de ők majd biztos taníttatnak, és egyszer hazajössz, és meggyógyítasz” – meséli Marika, hogy készített fel egy testvérpárt külföldi örökbefogadásra. “Előtte kaptunk egy bemutatkozóalbumot, le volt fényképezve a házaspár, a ház, a kert, leírták, hogy nem lehet gyerekük. Mikor a házaspár csak bemutatkozni jött, mi már láttuk a két vadonatúj babaülést az autóban. Ők már úgy jöttek, hogy nekik ez a két gyerek kell! Én látni akartam annak az arcát, aki elviszi az általam nevelt gyerekeket, és mikor rájuk néztem, láttam az őszinte, tiszta sugárzást rajtuk. Akkor nyugalom töltött el, és szívvel-lélekkel segítettem az örökbe adást.”
Míg a látogatások tartottak, igyekezett minden információt átadni a házaspárnak. A kisebbik lányt könnyű volt elcsábítani, de az idősebbet nem. A házaspár hatalmas dobozokkal érkezett, Barbie babákkal, ajándékokkal – a nagylány félrelökte, és a nevelőanyától kapott rongybabát vette fel. Először eltaszította a bemutatkozóalbumot, mert ő nem megy sehova. Ezen kellett átlendíteni odáig, hogy beültek az új szülőkkel az autóba, és nem sírtak. Ehhez Marikának is azt kellett sugározni, hogy minden rendben lesz. Ha a gyerek rajta azt látta volna, hogy ez nem tetszik neki, akkor nem lehetett volna átszoktatni.
A beteg gyerekek örökbe adása a legnehezebb
Előfordul, hogy egy kisgyerekre nehezebb szülőket találni, például egészségi gondok miatt. “Zsombi egy szifiliszes kisfiú volt, akiről az anyja lemondott, de nem kellett senkinek. Csak amíg nálam volt, öten utasították el az akta alapján. Pedig kapott antibiotikumos kezelést, nem fertőzött, de nem lehetett tudni, mi mindenre hat ki ez a baj, ez majd csak hatéves korára lesz biztos. Rengeteget vizsgálták, hordtam fejlesztésre, tornára. Én az örökbefogadó csoportot nem hagytam békén, hogy ne hatévesen adják örökbe, mert akkor már nem lesz olyan sikeres, mint most. A hatodik házaspár, mikor meglátta a fényképet, a feleség könyörgött a férjének, hogy legalább nézzék meg. Félévesen hazavitték! Azóta visszahozták látogatóba, egyévesen elindult, már beszél. Mindig imádkozom, ha mennek vizsgálatra.”
“Ki vagyok én, hogy kisajátítsam ezt a kincset?”
Néha maga a nevelőszülő fogadja örökbe a nála nevelkedő gyereket, de ennek az eldöntése is jár feszültségekkel. Anikó a születésétől nevelte Tomit, aki hatévesen lett örökbe fogadható. “Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy majd mi örökbe fogadjuk, ha arra kerül a sor, de három gyerek mellett az anyagi helyzetünk nem teszi lehetővé, hogy még egyet elindítsunk majd az életbe. Rengeteg álmatlan éjszakát okozott ez számunkra. Végül arra jutottunk, hogy a jóisten adott nekünk három gyönyörű és egészséges gyereket, miért vennénk el azoktól a lehetőséget, akik számára ez nem adatott meg.
Tomi egy csoda, nem sajátíthatom ki, ha másnak örömet tudok szerezni, vagy esetleg valakinek ő jelentené a mindent… Megérdemli, hogy szeressék és a jövőjét megalapozzák minden téren. Ő egy biztos anyagi háttérrel szárnyalhatna, a világot meg tudná váltani. Ki vagyok én, hogy kisajátítsak még egy kincset, mikor nekem van három saját?
Hosszú távon az a nevelőszülő lesz sikeres, aki a gyerekek elengedését is tudatosan kezeli és el tudja fogadni. “Nekem ez a munkám. Nem ér váratlanul, hogy el kell válnom egy gyerektől” – magyarázza Mónika. “A nevelőszülőséget nem a szülőséghez tudnám hasonlítani, hanem egy óvónő vagy gondozónő munkájához. Ez egy munka, egy feladat, amit a mindennapokban el kell látni. Az óvónő sem teljesen úgy viszonyul a kis ovisokhoz, mint a saját gyerekéhez, mindamellett, hogy nagyon szereti őket, és mindent megtesz a kiegyensúlyozott fejlődésükért.”
Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett Gyereksorsok blogon.
Az SOS Gyermekfalvak nevelőszülőket keres. A jelentkezés részletei itt olvashatók!
További cikkek az SOS Gyermekfalvakról az NLCafén:
- 10 világtrend az örökbefogadásban
- “Euforikus élmény volt, hogy ez az én tejem” – szoptatás örökbefogadó anyaként
- Egy piros autóval vitték el őket az iskolából, azóta szülők nélkül élnek
- Látni akartam az arcát annak, aki elviszi a nevelt gyerekeimet
Szponzorált tartalom
