Nagyon nehéz gyerekkorom volt, ami lelkileg megviselt. A szüleim nem igazán törődtek velem, sőt anyám sokszor megtépte a hajamat, megpofozott, ha olyat mondtam, ami nem tetszett neki.
Sosem szeretett, nem is törődött igazán velem. Még mindig egy fedél alatt élünk. Vannak barátaim, de ha egy óránál tovább beszélgetek valamelyikükkel, akkor közbelép, és nagy vitát generál. Mindig lejárat mindenki előtt. Próbáltam már beszélni vele, de sikertelenül.
Szinte mindenkit elüldöz mellőlem, a barátommal is ezt tette. Szerinte én egy senki vagyok,
és senkinek sem fogok kelleni. Nem tudok így tovább élni. Huszonévesen egy roncs vagyok.
Voltam anorexiás, borderline típusú személyiségzavaros, pánikbeteg, és szinte állandóan szorongok. A pánikbetegségem sajnos mindig visszatér. Szenvedés az életem. Ráadásul a saját családom bánik így velem. Bele vagyok betegedve. Szeretnék az életemen változtatni, de hogyan? A múlt emlékeitől soha nem lehet szabadulni. Kérem, segítsen!
Üdvözlettel: Patrícia
Válaszol: Szendi Gábor
Aktuális helyzetedben az volna az első lépés, hogy azonnal költözz el a megbetegítő környezetből. Sejtem, erre az lesz a válaszod, hogy próbáltad, de az anyagiak miatt nem tudsz. Sajnos ez a része már nem pszichológiai, hanem szociális természetű probléma, amit én nem tudok megoldani. Amiben tudok segíteni, az a következő:
Egyrészt látom, teleragasztgattak pszichiátriai diagnózisokkal. De ami az orvosoknak tünetlistából levezetett diagnózis, az a másik oldalról a csapdában vergődő ember lelki reakciója. Abraham Maslow pszichológus mondta egyszer, hogy nem az a természetellenes, ha valaki egy megbetegítő környezetben tüneteket mutat, hanem az, ha nem mutat. Másrészt úgy látom, átragadt rád a címkézés, hiszen roncsnak nevezed magad, elfogadod a diagnózisaidat, elhiszed például, hogy “pánikbeteg” vagy, holott “betegséged” nem más, mint visszatérő szorongás a körülményeid és kilátástalan helyzeted miatt.
Végül, nem az a probléma, hogy a “múlt emlékeitől soha nem lehet szabadulni”, hanem az emögött meghúzódó rejtett feltevés, miszerint “a múlt emlékei mindig ugyanígy fognak hatni rám”. Nem megszabadulnunk kell a múlt emlékeitől, hanem más értelmezésben kell látnunk.
Sok embernek volt nehéz a gyermekkora, de ők alapvetően két csoportra oszthatók. Az egyik típus egész életében nyalogatja a sebeit, és a múltat a jelen kudarcainak igazolására használja. A másik típus mindig azt kérdezi: mire tanított meg a múltam, mit tudok meríteni belőle? A szenvedés, az elnyomás sokakat arra ösztönöz, hogy jó és sikeres emberré váljanak. A múltat nem tudjuk elfelejteni, de rajtunk múlik, mire használjuk.
Azt sem hiszem, hogy jelenlegi helyzetedben mindennek úgy kell ezután is történnie, ahogy eddig. Ezt az érzést csak az sugallja, hogy környezeted megszokott inzultusaira te is mindig ugyanúgy reagálsz, és ettől azt hiszed, nincs jobb válasz. Mindig van jobb, csak az nem a megszokott.
Egy egyszerű példa: Az, hogy anyukád “le akar járatni” mások előtt, csak addig működik, amíg nem gondolod azt, hogy magát járatja le szörnyű viselkedésével. Nincs előírva, hogy neked kell rosszul érezned magad, amikor ő viselkedik tűrhetetlenül. Szabad választásunkban áll, hogy mit érezzünk, tegyünk egy adott helyzetben, és ha nem is megy elsőre, majd begyakoroljuk, hiszen a rossz válaszokat is éveken át gyakoroltuk, azért jönnek automatikusan. Az élet így is, úgy is elmúlik, miért ne próbálnád meg befolyásolni a menetét?
Olvasónk levele és Szendi Gábor szakértőnk válasza a legfrissebb Nők Lapja Pszichében jelent meg.
Az új lapszám tartalmából:
- Mióta élsz szex nélkül?
- 103 évesen is boldogan – interjú a hosszú élet titkáról
- Coming out – Egy magyar színész vallomása
- Nem akarom! – dr. Vekerdy Tamás a rettegett dackorszakról
- Feldolgozni a feldolgozhatatlant – Két asszony vallomása
- Létezik újrakezdés?
