Mindössze néhány hetes terhes voltam elsőszülöttemmel, amikor meghívtak egy nagy cég kismamaklubjába, hogy beszélgessek a gyeden lévő vagy éppen munkába frissen visszatért anyukákkal. A helyiség tágas volt, és napfényes, idilli baba-mama barát hangulattal. A tarka ruhás aprónép bébiszitterekkel bulizott felszabadultan, mi pedig az anyukákkal egy nagy körben ülve szelíd beszélgetésbe kezdtünk arról, ki hogyan érez a munkahelyi és a családanyai szerepei összepasszítása kapcsán.
Úgy húszan voltunk, főleg harmincas, egy- vagy kétgyerekes anyukák. A társalgás ártatlanul indult. Alig fél óra elteltével azonban arra ocsúdtam, hogy a húszból egy, aztán hopp, már tizenkilenc nő zokog. Ki kezdte, és hogyan, nem is tudom, egyszer csak jött, mint egy árhullám, forrón és megállíthatatlanul patakzani kezdtek a könnyei a kismamáknak. Egymás szavába vágva mesélték, kit hogyan ítél el a környezete, a saját anyja, a férje, az anyósa, amiért egy-másfél vagy kétévesen bölcsibe adja a gyerekét. Vagy ha szerencsés esetben a családja nem is bántja emiatt, akkor megteszi ő maga: marcangoló önvád kíséri a döntését. Damoklész kardjaként függ a feje felett a saját lelkiismerete: ugyan milyen anya az, aki a munkáját, karrierjét választja drága gyermeke helyett?!
Kicsinek, anyának otthon a helye
Soha nem felejtem el azt a döbbenetet, amit éreztem. A mai magyar társadalomban majdnem olyan mélyen gyökerezik a meggyőződés, hogy hároméves kor alatt kegyetlenség
intézménybe száműzni a gyermeket, mint az, hogy vasárnapi ebédhez jár a rántott hús. Pedig ennek a hároméves korhatárnak nagyon prózai oka van. A hatvanas évek végén a sok-sok nőt is foglalkoztató nagy építkezések befejeződtek Magyarországon, és számos nő maradt – volna – munka nélkül.
A teljes foglalkoztatottság kommunista látszatának fenntartása miatt találták ki a politikusok azt a megoldást, hogy az anyák maradjanak három egész évig otthon, ez munkaviszonyt jelent, és nem látszanak többé a munkaerőpiacon, slussz-passz. Ez egyszerű politikai húzás volt, és lám, évtizedek óta tartja magát, immár mélységes bűntudatot okozva anyák generációinak. Ám közben a világ nagyot változott: a legtöbb magyar család nem engedheti meg magának, hogy az anya ne menjen vissza dolgozni. Ráadásul két vagy több gyermek esetén, 5-6 otthon töltött év után egy nőnek szinte esélye sincs az elhelyezkedésre, hiszen a technológia, a munka világa is fénysebességgel változik.
A többség pedig szeretne visszatérni. Azért is, mert az otthon végzett munkát társadalmunk anyagilag és erkölcsileg is alig értékeli. Pedig ha a nők háztartásokban és gyermekek, idősek, betegek gondozásában végzett nélkülözhetetlen tevékenységeit forintosítanák, az akár a nemzeti össztermékünk (GDP) egyharmadát is kitenné! Ki ne szeretne elismerést és sikerélményt a munkájáért? Ilyenkor szokták azt mondani: kisdedem mosolya nekem a legnagyobb elismerés. Ám a kisdedek a legritkább esetben mosolyognak ránk azért, mert szép rendet csináltunk lakásban.
Szülőknek kötelező robotolni
A gyermekgondozás rengeteg fizikai munkával jár, de ezt mindig összemossuk a gyerek szeretésével. Ám hol van az megírva, hogy aki a gyerekét eléggé szereti, annak szeretnie kell a mosást, a főzést meg a takarítást is? Én egyiket sem kedvelem, teljességgel el tudnám képzelni nélkülük is az életemet, míg a gyerekeim nélkül nem. Részben az otthoni robot lélekölő napi rutinját veheti le rólunk a bölcsi vagy az ovi. A kisdedek magasról tojnak rá, hogy rend van-e a lakásban, és ki vannak-e vasalva a ruhák, nekik nem egy agyonhajszolt, hanem egy vidám és megbízható szülő – nem csak anya! – kell. És gyerektársaság.
Nincs ezen mit szépíteni, én az elsőszülöttemen másfél, a másodszülöttemen egyéves korában észleltem a tüneteket, hogy unni kezdték a fejünket, és bandázni vágytak. Persze lehettem volna szórakoztatóbb anya is, mehettünk volna folyton a játszótérre meg játszóházakba, de vessetek a mókusok elé, felnőtt társaságba és felnőttfeladatokra vágytam. Sőt pénzt is akartam keresni, mert nekem fontos, hogy biztonságban érezzem magam anyagilag, és ennek terhe nem szeretném, ha egymagában a férjem vállát nyomná. Másrészt mert töltődöm a munkától, és ha fel vagyok töltve, akkor tudok elég jó, türelmes és derűs anya lenni. Nekünk nem volt nehéz a beszoktatás, és mindkét lány imádja a bölcsit meg az ovit – az ottani pótanyukáiktól életre szóló törődést és szeretet kapnak. Létezik egy afrikai bölcsesség: egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell. De legalább egy nagycsalád milyen jól jönne néha!
Amikor elővesz a bűntudat, hogy mégis inkább sütnöm-főznöm kéne, és naphosszat kivágósat játszanom a nagyobbal, bújócskát a kisebbel, nem pedig bölcsibe adnom 16 hónaposan, akkor arra gondolok, hogy a gyerekeimet szereti Rozi, Vera meg Editke is a bölcsiben, Irénke néni és Éva néni pedig az oviban. Plusz még egy félbölcsődényi meg -óvodányi gyereksereg a barátjuk. Szerintem egy gyerek (meg a kedves szülei) csak és kizárólag jól járhat azzal, ha minél több szeretetet kap – akár egy egész falunyit.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
A tartalomból:
- Nem kell mindig őszintének lenni? – Beszélgetés Csányi Vilmossal és Csernus Imrével
- A hazugság pszichológiája
- A gyerek, aki bennünk él
- Az első önálló lépések – Máté Gábor írása
- Bizarr gyönyörök rabjai
