Ha jól tudom, mielőtt mentáltrénerként elkezdtél volna sportolókkal foglalkozni, hozzád is nagyon közel állt a sport világa. Mesélnél egy kicsit erről az időszakról?
Nagyon-nagyon fiatal voltam, amikor elkezdtem sportolni, hároméves koromtól fogva versenyszerűen táncoltam. Először a néptánccal kezdtem, aki pedig jól teljesített át tudott menni mazsorettre. Én éltem ezzel a lehetőséggel, így utána csoportban, illetve párosban is versenyeztünk. Nagyon szerettem, mivel azon túl, hogy egy szép időszak volt, sokat hozzáadott az életemhez, viszont sajnos elég korán abbahagytam. 15 évig táncoltam, utána pedig maradt a tanulás. Közrejátszott az is, hogy kiöregedtem belőle, ráadásul a táncpartnerem is leejtett, amelynek következtében lett egy elég komoly boka- és térdsérülésem. Onnantól kezdve vége lett a táncos karrieremnek.
Jelenleg sikermechanizmus tréner, sport mentáltréner és coach is vagy. Pontosan mi a különbség ezek között?
A coachingban inkább kérdések, rávezetések figyelhetőek meg, míg a mentáltréning kimondottan mentális edzésnek nevezhető eszközökkel történik, szó szerint. Nem szeretem a coach kifejezést, mivel szerintem katasztrófa lett a szakma az elmúlt négy évben. Én még korábban egyetemi oktatás keretén végeztem el a képzést, szakmai gyakorlattal karöltve, de ma már ugyanúgy hívják azt is, aki egy hétvége alatt végzi el a képzést.
Egy mentáltréner miben tudja segíteni a sportolókat? Hogyan tudja hosszútávon növelni a teljesítményüket?
A kiindulási alap elsősorban az, hogy nem sportolókkal, hanem emberekkel dolgozom, hiszen ugyanaként az emberként lép pályára, amilyen a magánéletében, az iskolában, a párkapcsolatában. Inkább a mentális állóképességet fejlesztem különböző eszközökkel és ha vannak elakadások, akkor azon dolgozunk. Ilyen lehet például a negatív gondolkodás, egy rögzült szokás, negatív hitrendszerek stb. Oktatok vizualizációs technikát, amit manifesztációnak nevezünk. Ez egy teljesen fix tudományon alapuló mentális funkció, amit fel lehet építeni. Ennek segítségével nagyon sokat lehet fejleszteni a sportoló teljesítményén, többek között izomerőt is lehet növelni.
Ez nagyon komplex témakör, de dolgozunk a belső hanggal, a mentális játékokkal, szokásrendszerekkel, hitrendszerekkel, stresszel, nyomással. Oktatok nekik is meditációt, relaxációs légzéstechnikákat. Foglalkozunk önreflexiós és célkitűzéses gyakorlatokkal is. Nagyon szerteágazó terület.
Szerinted miért fontos, hogy ne csak egy profi versenyző, hanem akár egy amatőr sportoló vagy egy hétköznapi személy is részesüljön hasonló terápiában?
Azért fontos, mert az a mentalitás, amit az életünkben képviselünk, megjelenik a mozgásunkban is. Teljesen mindegy, hogy egy hobbi vagy profi sportolóról van szó. Mindenkinek megvan a maga célja és az oka arra vonatkozóan, hogy miért sportol. Az élsportolók mellett amatőrökkel is dolgozom. Legyen szó üzletről, magánéletről, vagy sportról, ezeket rendbe kell rakni ahhoz, hogy célba érjünk. Nagyon sokszor tapasztalom azt a hobbi sportolóknál, hogy azért kezdenek el mozogni, mert egy elakadás van az életükben. Akár egy traumáról, csalódásról, szakításról van szó, ebbe menekülnek. A sport nagyon jó kiegészítésnek, viszont az ember a lelki dolgokat nem fogja tudni kifutni vagy kigyúrni magából. Ezt követően tudnak átesni az emberek a kóros túlteljesítésbe. Az amatőr sportolóknál azt látom, hogy egy ideig látványos eredményeket értek el azzal, hogy “kisportolták” magukból a feszültséget, azonban ez hosszú távon nem oldja meg a problémát.
Mi a helyzet az élsportolókkal? Rájuk mennyire jellemző ez?
Az élsportban is látom ezt. Vannak néha olyan sportolók, akik odakerülnek hozzám, és azt mondják, hogy nagyon jól tudják magukat motiválni. Volt, aki azzal motiválta/spanolta fel magát, hogy azt mondta “szar vagyok”, “csak ennyire vagyok képes” stb. Na, én ilyenkor szoktam eldobni a hajamat, és mondani, hogy: oké, rendben, most akkor add át nekem a terepet. Volt olyan versenyzőm is, akinek nagyon jó teljesítménye volt, de amint a nagyobb versenyekre került a sor, ezáltal pedig nagyobb volt a nyomás, ez a módszer nem vált be, nem véletlenül. Nagyon stabil lelkiállapot kell ahhoz, hogy valaki hosszú távon jól tudjon teljesíteni.
Természetesen nem lehet egy sémát felállítani, azonban te hogy látod, mi a leggyakoribb probléma?
Kezdetben én is azt hittem, hogy nem létezik olyan, hogy két embernek ugyanolyan problémája legyen, de mégis. A fő alapvető probléma az embereknél az önmagukhoz való hozzáállásukban rejlik. Ide tartozik a belső kommunikációjuk, az önértékelés, az önbizalom és az önbecsülés. A legtöbb probléma ezekből fakad, a másik pedig a stresszből és a kudarcból.
A tapasztalatok alapján ritka az, amikor valaki olyan hivatástudattal rendelkezik, hogy pontosan tudja mivel szeretne foglalkozni, mi az, ami boldoggá teszi. Téged mi motivált arra, hogy mentáltréner legyél?
Engem az indított el ezen az úton, hogy az életem egy katasztrófa volt.
20 éves voltam, amikor teherbe estem, viszont a gyerekem apukája úgy ahogy volt, elhagyott és lelépett.
Ő nagyon szerette volna a babát, én pedig akkor még tele voltam tervekkel, hiszen egyetemre jártam. Időközben azt mondta, hogy meggondolta magát. Ennek ellenére továbbra is azt gondolom, hogy életem legjobb döntése volt a fiam, hiszen ha ő nem lenne, valószínű még most sem lenne gyerekem. Küzdöttem még táplálkozási zavarral, bulimia anorexiával, ami pokollá tette az életemet. Én még a Victoria Beckhames időszakban voltam fiatal, és habár soha nem tartottam magam kövér nőnek, nem voltam egy modell alkat. Nagyon megküzdöttem a táplálkozási zavar árnyoldalával. Negyven kilóra fogytam, a só- és a vízháztartásom felborult, amiből aztán szívritmuszavarom lett. Ezt azóta meditációval helyretettem, de majdnem bele is haltam. Ott maradtam az egyetem közepén munka nélkül, pénz nélkül, minden nélkül. A szakirodalmakban megjelenik, hogy hogyan is néz ki egy katasztrofális ember, na, az voltam én. Ez egy nagyon nehéz időszak volt.
Belülről hogyan élted meg a betegséget? Hogyan láttad magadat?
Tisztán emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt álltam a tükör előtt 40 kilósan, de én mégis azt láttam meg, hogy kövér vagyok. Bementem a boltba és sokkal nagyobb méretű ruhákat akasztottam le a vállfáról, mint ami valójában a méretem volt. Ez egy mentális hadviselés, hiszen kívülről mindig azt hallgattam, hogy: „Úristen, milyen vékony vagy.” Ilyenkor sírva tudna fakadni az ember, mivel ezt ilyenkor bántásként éli meg. Hihetetlen, hogy az ember ilyenkor ennyire nem látja a valóságot.
Az énképünk attól is függ, hogy mi van a fejünkben. Közrejátszik, hogy milyen hatások érnek társadalmilag, szociálisan és kívülről milyennek látnak az emberek. De valójában csak az határozza meg, hogy milyen a magunkról alkotott képünk és az Énkép uralja ezt az egészet.
Kire tudtál támaszkodni ebben a nehéz időszakban? Volt olyan, aki tudott neked segíteni?
Érdekes viszonyom volt a szüleimmel. Nagyon szeretem és tisztelem őket, nagyon jó viszonyt is ápolunk mostmár, de ez sajnos nem volt mindig így. Apukámmal nagyon rossz viszonyom volt, de anyukámnak is megvolt a stílusa. Mára már azt mondhatom az egyik legjobb, legösszetartóbb család vagyunk. Később már nagyon sok jót adtak, illetve példaértékűek voltak, ők a támaszaim, de ebből sokat tanultam egy komoly fejlődési út volt részükről és részemről is. Az lett a célom, hogy a fiamnak mindent biztosítani tudjak és olyan példaértékű édesanya lehessek az életében, akire azt mondja: „Büszke vagyok, hogy ő az én anyukám.”
Hogyan tudtál a téged ért traumák és betegség után egy ilyen tudatos életet kialakítani? Mik voltak az első lépések, amin elindultál?
Az elmúlt években nagyon sok minden kezdett el érdekelni, de főként az foglalkoztatott, hogy vajon tényleg ilyennek kell lennie az életnek? Tényleg úgy kell felkelnem, hogy utálom magamat?
Tényleg úgy kell felkelnem, hogy azt érzem: „bár meghalnék, mintsem, hogy éljek.” Nem akartam így érezni magam, hiszen ott volt a gyerekem. Nem akartam, hogy éhezzen, nem akartam, hogy szegénységben nőjön fel. Az egyetemen politológiát tanultam, abból is szereztem meg az alapdiplomámat, ez idő alatt pedig kötelező volt pszichológiát is tanulnunk. Amikor megismerkedtünk ezzel az irányzattal, akkor egy kicsit bele is szerettem. Őszinte leszek, én kevésnek tartom, mivel szerintem a pszichológia önmagában jó, viszont nem megoldásorientált. Éppen ezért végigjártam egy csomó lehetőséget. Voltam pszichiáternél, pszichológusnál, családállításon, kineziológusnál, coach-nál, hipnoterapeutánál. Elkezdtem könyveket olvasni egyre több képzést elvégezni és szépen lassan fejleszteni magamat. A táplálkozási zavarnál is volt egy olyan pont, ahol kórházba kerültem és orvosi kezelésben részesültem, de nem segített.
Ebben az időszakban még nagyon fiatal voltál. Mikor és hogyan észlelted magadon, hogy valami nincsen rendben és sürgős lépéseket kell tenned? Hogyan realizálja az ember, hogy na, most nagyon nagy a baj?
Nekem akkor jött a hatalmas felébredés, amikor már mindenkivel összevesztem, mindennel problémám volt és egyre több negatívum jött az életembe. 22-23 éves voltam, amikor azt mondtam, hogy ez így nem mehet tovább és a sarkamra állok. Természetesen nem egyik napról a másikra jött a változás, ez egy nagyon hosszú folyamat volt. Elkezdtem tanulni a szakmát és szépen lassan helyrerakni magamat. Úgy voltam vele, hogy muszáj megoldást találnom vagy inkább meghalok. Nem volt más út. Elegem volt, azt éreztem, hogy rossz anya vagyok, rossz nő, rossz ember. Ebből elég volt.
Azt érezted, hogy sehol nem vagy elég jó?
Igen, ez egy kétélű fegyver volt. Az elején az volt a célom, hogy a fiamnak példát tudjak mutatni. Először még ez is egy kicsit távoli célnak tűnt. Később úgy voltam vele, hogy na majd én megmutatom a világnak, hogy Nagy Cynthia nem is olyan rossz és szerethető. Ez az érzés nagyon sokáig vitt, de utána nálam is eljött az a pont, amikor a bennem lévő düh inkább hátráltatott. Ezt követően volt egy hatéves párkapcsolatom, ahova szintén magammal vittem ezt a haragot. Három és fél évvel ezelőtt pedig belefutottam abba, hogy lett egy jóindulatú daganat a mellemben. Akkor rájöttem, hogy a nőiességemmel és a párkapcsolattal is problémáim vannak.
Emlékszem, hogy ültem a tükör előtt és azt mondtam: Cynthia, mit csinálsz? Kötöd még az ebet a karóhoz, vagy továbblépsz?
Utána egyik napról a másikra felkeltem és továbbléptem. Sok-sok évet lezártam.
Ebben az időszakban már a szakmában dolgoztál, azonban hiába van az embernek rengeteg tapasztalata, magunkon teljesen más alkalmazni a tanultakat. A diagnózist követően te hogyan tudtad átkattintani egyik pillanatról a másikra a gondolkodásmódodat?
Azt gondolom, hogy ez mindig nagyon nehéz, de ez már az utolsó lehetőség volt. Ültem a nappaliban, elővettem egy csomó könyvet, kiolvastam, és kő keményen elkezdtem magamon alkalmazni. Nem volt olyan, hogy egy feladatot árugrok, mert nem szimpatikus. Volt olyan, hogy csak pár órát aludtam, mert hajnalban felkeltem és elkezdtem kitűzni a céljaimat, fókuszálni, meditálni. Minden gondolatomat elkezdtem figyelni, ezáltal pedig rájöttem, hogy hol vannak a traumáim, mit kell még elengednem. Azonnal kiléptem a párkapcsolatomból és utána egy évet arra szántam, hogy tanuljak és fejlődjek. Ez volt az a nagy áttörés, aminek köszönhetően ma már ez az ember ül veled szemben. Az is nagyon érdekes, hogy a párkapcsolat hogyan hat az emberekre. Engem például nagyon visszahúzott, de mellette ott volt a társadalmi elvárás, hogy menj férjhez, szülj gyereket, miért akarsz többet, miért nem elégedsz meg ennyivel stb…
Akkor fogalmazhatunk úgy is, hogy hiába szárnyaltál a munkádban, a magánéletedben még mindig nem érezted jól magad?
Igen. Mindegyik kapcsolatomnál azt a jelenetet éreztem, ami az ilyen maffiafilmekben is megtörténik. Lebetonozzák az embert és elsüllyed a vízben, hiába szeretne a felszín tetejére úszni. Én mindig azt mondom, hogy mindenkinek megvan a saját maga sikere. Egy sikeres ember egészséges, boldog, teljes családi életét él, ha egyedül, ha párban. Fontos, hogy kiteljesedjen a munkájában és azt csinálja, amit szeret. A sikert nem csak materiális javakkal mérjük.
Korábban említetted, hogy nem érezted magad nőnek. Ez miből fakadt? Én sajnos a mai napig azt látom, hogy a férfiak többsége – tisztelet a kivételnek – retteg azoktól a nőktől, akik tudják, hogy mit szeretnének, sikeresek és célorientáltak.
Igen, teljesen egyetértek. Nálam első körben ez abból fakadt, hogy úgy éreztem, a párkapcsolatomban én töltöm be a férfi szerepet. Én voltam a domináns, mégis mindenért én voltam a hibás. A felelősségek nagy részét én vittem, így a nőiesség érzete egyáltalán nem volt meg. Szerintem ez egy hatalmas társadalmi probléma, ami egyre rosszabb. A férfi otthont és megélhetést biztosít, a nő pedig a melegséget és a hátteret adja meg, hogy kiteljesedhessen a párja és a nő is nő lehessen. Ez lenne a kiindulópont szerintem, de ettől a nőnek még lehet karrierje, lehet teljes és egyenértékű. Ez lehet csúnyán hangzik, de én egy férfi mellett nem szeretnék férfi lenni. Akkor inkább vagyok a saját életemnek a férfija.
Vannak, akik úgy tartják, hogy gyerek mellett lehetetlen karriert építeni, azonban te vagy rá az élő példa, hogy rengeteg nehézség és küzdelem árán is lehetséges. Te hogyan tudtad egy kisfiú mellett ilyen tudatosan felépíteni a karrieredet?
Nem titok, de nekem a szüleim nagyon sokat segítenek a mai napig. A kisfiam az egyik legnagyobb tanítás volt számunkra családilag is. Ez egy közös érdem, mivel anyukámékra mindig számíthattam, így nélkülük nem lennék az, aki most vagyok. Nálunk nincsen apuka, de azt gondolom, hogy ők sokkal többet hozzá tudtak adni a fiam életéhez, mintha jelen lett volna egy apa. Természetesen ahogy növekszik, úgy egyre könnyebb, hiszen van olyan, hogy eljön velem egy tárgyalásra, szereti hallgatni, amit csinálok és látom, hogy büszke rám.
Akkor ezek szerint maximálisan tud alkalmazkodni az életviteledhez?
Nekem volt egy nagyon aranyos pszichológus tanárnőm, aki azt mondta, hogy a gyerek jön a mi világunkba. Nem mi integrálódunk a gyerek életébe, hanem őt integráljuk be az életünkbe. Nekem ez a felfogás nagyon tetszik, mert attól, hogy lesz egy gyerekünk, még nem kell feladnunk önmagunkat. Ha feladjuk magunkat akkor az előbb utóbb valamilyen formában ki fog ütközni, ettől pedig ők sem lesznek boldogabbak. Vannak, akik sok időt töltenek otthon a gyerekükkel, de mégis már babakorban kiütköznek a betegségei, mert az anyukának nincs énideje, szexuális élete vagy szórakozása. Ezek mind közrejátszanak.
Van, aki ezért elítél, de én úgy gondolom, hogy ha az anyuka boldog, akkor a gyerek is az lesz.
Ha van miből adni, akkor tudok adni, de ha nincs miből, akkor nagyon nehéz.
Vállalkozóként és főállású édesanyaként nem egyszerű megőrizni az egyensúlyt. Te hogyan tudsz tudatos maradni, hogyan tudod megtartani az egyensúlyt a munka és magánélet között?
Teljesen könnyű, mivel, igazából a munkámnak élek, miközben a fiammal vagyok, így nem okoz problémát, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Amikor több munkám van, akkor anyukáméknál van a kisfiam, amikor pedig otthon van, igyekszünk minden percet kiélvezni. Mindig programozunk, főzünk, sétálunk,utazunk. Imádunk egymással beszélgetni, kocsikázni és közben zenét hallgatni. Úgyhogy én azt gondolom, hogy megtaláltam a balanszot, és habár vannak nehéz időszakok a sok határidős munka miatt, igyekszem minél több időt tölteni a gyerekemmel. Van olyan, hogy elalszik és utána még éjjel kettőig ülök a gép előtt és dolgozok, tanulok, vagy éppen olvasok.
Az elhangzottak alapján folyamatosan fejleszted magadat, mellette pedig a karrieredben is napról napra sikeresebb vagy. Mik a rövid és hosszú távú céljaid?
A rövid távú célom az, hogy a csoportos tréningeket előtérbe helyezzem, a hosszú pedig az, hogy egy napon majd megtöltsek egy arénát az előadásaimmal. Folyamatosan tanulok és új módszereket ismerek meg, amivel úgy gondolom, hogy tudok adni valamit az embereknek. Fontosnak tartom, hogy az embereknek hitelesen át tudjam adni a tudásomat.
Korunk népbetegsége az önbizalomhiány, azonban még mindig kevesen tudják rávenni magukat arra, hogy felkeressenek egy szakembert. Szerinted ez miért lehet?
Magyarországon, a mi kultúránkban, társadalmunkban szerintem még mindig az a jellemző, hogy “mindent megoldunk”, hiszen a szüleink is megoldották, valahogy ők is felnőttek. Szerintem az emberekben azért van egy hatalmas identitástörés – ha lehet így fogalmazni –, mert két világ között vannak. Jelen van a neveltetés és a felfogás, amit otthonról hozunk, mellette pedig rengeteg információt kapunk, aminek köszönhetően rájövünk, hogy a világ több annál, amit látunk. Én úgy gondolom, hogy egy transzgenerációs változás is beállt a világban. A fiatalabb generáció sokkal tudatosabban jött a világra és más szemléletet folytatnak, ami ambivalenciát okoz az emberekben. Elveszettnek érzik magukat és sokszor nem tudják, hogy pontosan merre induljanak. Ez okoz egy belső feszültséget.
Mit gondolsz, mi az első lépés, amit meg kell tennünk a fejlődés érdekében. Mit lehet tenni, ha valaki tényleg egy stagnálást érez az életében? Hogyan lehet egy tudatos életmódot kialakítani?
Ez attól is függ, hogy hol van a probléma, azonban ha valamiből már három-négy hete nem tudunk kijönni, akkor egyszerűbb felkeresni egy szakembert. Ha megelőzésről beszélünk, akkor sokkal hamarabb végigmegyünk ezen az úton, mintha már rögzülne a probléma. Ezt azért is mondom, mert akkora dömping van a piacon, hogy hatalmas információáradat zúdul az emberekre. Amikor az önfejlesztés útjára léptem sokat olvastam, de a bőség zavarától már azt sem tudtam, hol kezdjem el.
Azt tapasztalom, hogy sokszor nem is az a probléma, amiről az ember azt hiszi, hogy probléma. Ha a kiváltó okot nem szüntetjük meg, akkor az mindig vissza fog térni. Abban az esetben, ha már a családi mintázatok funkcionalitása és a gondolkodásmód rendben van, utána már sokkal könnyebb egy könyvből helyrerakni az önbizalmunkat, önmagunkat.
Én lenyilatkozom és teljes vállszélességgel kiállok amellett, hogy nincs fizikai eredetű betegség, hiszem, hogy minden lelki eredetű.