Este megbeszéljük, kikészítjük. Aztán reggel mégsem jó. Először rámutat a barackvirágszínűre, aztán a drappra, és én pedig mellé teszem javaslatként a fehéret. Mert az lábfej nélküli, talán kényelmesebb. Aztán hozza a pirosat, az Eperkéset és a leopárdmintásat. Majd dönt a világoskék mellett. Felhúzza. Leveszi. Átcseréli a Peppa malacosra. Később azt is leveszi. És végül felhúzza az arany csillogósat. Hagyom szótlanul. A végeredmény helyes kötött kis ruha, hozzá az általa választott harisnya.
Aztán csipkedi, tépkedi, rángatja… morog, nyekereg és átmegy hisztibe. Tűröm, tűröm… de belül érzem, hogy már nem sokáig. De csak tépkedi magán, ahelyett, hogy venné a cipőjét, mert tudja, hogy időre megyek. Folytatja. Csinálja. Rángatja magáról. És akkor ott, valami elpattan bennem. Robban a bomba! Soha, de soha nem szoktam, most mégis kiabálok vele. Letépem róla a harisnyát, elrepítem amilyen messze csak lehet a lakásban, mert szerinte neki ez nagy, és büntetésből ráadom azt, amit már kinőtt. (Nem jó megoldás, de ilyenkor az adott pillanatban ki tudja, hogy kell helyesen cselekedni?!) Belőlem repkednek meggondolatlanul a súlyos mondatok “soha többet nem veszek neked új ruhát és más kisgyereknek csak egy van, abba jár minden nap, neked meg 17, és nem tudsz választani… és magamnak amióta megszülettél tizedannyi ruhát vásárolok, mint neked, és mint előtte magamnak!” Sír. És én is. Mert bánt a hülyeség. És bánt, hogy én rontottam el. És bánt, hogy kiabálok vele. És bánt, hogy így indul el a nap.
Legközelebb azt veszem fel, amit te akarsz!
Sosem állítottam sarokba, mert nem adott rá okot. Sosem kiabáltam vele, mert mindig szófogadó. Szipogva jegyzi meg a két kis bogyóra kötött hajú arcocska, hogy ovi után vesz nekem valami ruhát a zsebpénzén, és ne haragudjak, csak álmos. Előre tartja a kisujját. És én hátra az enyémet. A piros lámpánál békülünk. Az oviban megmossa a bőgőmasina szemeit és átöleljük egymást. “Anya, ne haragudj, legközelebb azt veszem fel, amit te akarsz!” Összeérintjük az orrunkat, és mosolygok ezen a kijelentésén, mert hiszi a piszi.
Egy évvel később… A forgatókönyv hasonlóan indul. Este megbeszéljük, kikészítjük. Aztán reggel mégsem jó. “Mert azt a pulcsit biztos, hogy nem veszem fel. Nem akarom. Ha tudnád mennyire szúr, bök, juj, fáj.” Mérgelődöm, hogy minek vettem meg rohadt drágán a szülinapjára. Visszapakoljuk, amit már előpakoltunk. Ügyes és gyors indulás helyett jön az újratervezés. Az idő persze megy. Amikor végre eljutunk a cipős szekrényig, akkor már azt hiszem, sínen vagyunk, és indulhatunk, hiszen becsengetésig minden perc számít. De jön a nem. Nem, nem és nem. “Csak azt a cipőt ne kelljen, kérlek! Pirosat, hát mit szólnak a többiek? Sportcipőt? Á, inkább ma ne. Kopogóst, anya! Érted? A jégvarázsos kopogóst.”
“Ha a gyerekek öltöztetik magukat…” címmel jelent meg nemrég egy fotósorozat a Huffington Poston.
A képre kattintva az összes fotó megtekinthető.
A képre kattintva az összes fotó megtekinthető.
Reggeli fittség és jókedv helyett hullafáradtan, kicsit vitatkozva indulnak a reggelek. A helyzet nem változott. Talán nyugtat, hogy nem romlott, de stabilan áll ott, ahol tavaly tartottunk e témát illetően. Olykor kedvem lenne verni a fejem a falba, mert mintha csak magamat látnám harminc évvel ezelőtt. És mintha tényleg visszakapnánk azt, amit anno anyánknak okoztunk ezzel a fránya divatozással. De ugyan, régen talán nem is volt fontos az, hogy a gyerek milyen ruhába jár, csak kényelmes legyen, és jól érezze magát benne. Ma már mintha kicsit fordítva működne.
Nem baj, ha nem áll jól, sőt az sem, ha nem kényelmes, csak trendi legyen. Trendi pedig az, ami a televízióban van és az osztálytársak is azt hordják, ha nem is mind, de a legtöbb. A közösség diktál. Formál. Beránt. Alakít. És már ott is a körmön a foszforeszkálós lakk, és az anno hisztihozó, de szép harisnya helyett az ízléstelen, combon szándékosan szakadt cicanadrág. A szülő a maga eleganciájával pedig méltatlankodik, és pörgeti az agyában a kérdéseket. Hagyjam? Ne hagyjam? Ha hagyom, meddig hagyhatom? Mit rontottam el, és mit nem csinálok jól? A kérdéseimmel, tudom, hogy nem vagyok egyedül.
A gyerek pontosan érzi
Dr. Vekerdy Tamás szerint ez a vita a bőség zavara miatt is kialakulhat, de ne felejtsük el, hogy ez egy szűk városi értelmiségi réteget érint, ezért nem beszélhetünk általános problémaként erről, hiszen sajnos vannak olyan családok is Magyarországon, ahol a gyereknek cipője sincs. “Amit témává teszünk, amire rászállunk mint szülők vagy nagyszülők, legyen az a szobatisztaság, az evés vagy az öltözködés, az várhatóan konfliktusok forrásává lesz. Ha hagyjuk, hogy ezek a dolgok spontánul alakuljanak és változzanak a gyerek életében, akkor viszonylag döccenésmentes lesz az együttélésünk. »Álmos voltam reggel, azért hisztiztem a harisnya miatt« – hát persze, hogy álmos volt!
Tudnunk kellene, ha egy gyereket fel kell ébresztenünk, akkor a gyerek nem aludta ki magát. Gyerekeink kialvatlanok! És akkor persze sokkal többet hisztiznek, mint ami mondjuk a dackorszakból következne. És vajon »normális« az, hogy folyton sietni kell? Sietni kell, mert be kell érni az óvodába, az iskolába, a munkahelyre… Nem, ez abnormális dolog, és a gyerek ezt pontosan érzi, hogy mai életritmusunkkal valami nem stimmel. De jó volna, ha kicsit korábban tudnánk felkelni reggel – ehhez persze korábban is kellene lefeküdni! –, hogy legyen még idő egy kicsit hancúrozni a nagyágyban és aztán (higgyék el, vannak ilyen családok!) közösen asztalhoz ülni és reggelizni. »Apád már elment, én már felhajtottam a kávét, hiszen anélkül elájulnék, te gyorsan ülj le, és idd meg a kakaót!« Ez persze nem közös étkezés. Szóval, hogy nyugodtabb reggeleket teremtsünk, ehhez nyugodtabb estéinknek is kellene lenniük, korai lefekvéssel.”
A kisfiúkkal sem könnyebb
Dia, akinek három fiúgyereke van, azt mondja, nehogy azt gondoljuk, hogy a kisfiúkat könnyebb öltöztetni. Mert az átlag fiút a divat nem érdekli, a ruhákat nem szereti, nem válogat. Nem illeg a tükör előtt, és nem fontos neki, mi van rajta. De ugyanúgy, ahogy nem minden kislány rózsaszín fodros szoknyás, úgy nem minden kisfiú ilyen.
“Szerencsére nem napi szinten jellemző a probléma nálunk, de mindhárom fiammal küzdöttem már az öltözködés terén. A szandál nekem az igazi mumusom! Egyikük sem volt hajlandó nyáron szandált húzni, Dávid kizárólag zoknival, Máté még a tengerpartra is zokni-sportcipő kombóban jött, Marcika pedig egy egész nyarat lehúzott egy sötétkék bőrcipőben. A középső fiam évekig nem hordott puhanadrágot, vagyis pamut melegítőt, csak farmert, a legkisebb pedig ezen a télen úgy döntött, hogy két és fél éve összes akaratával bojkottálja a sapkahordást, vagyis sehogy, de tényleg sehogy nem lehetett a fejére sapkát húzni. Függetlenül attól, hogy +10 vagy -5 fok van” – meséli a csinos édesanya.
“Ez már csak így van, az egyik gyerek nem akar szandált venni, a másik télen is abban járna legszívesebben. De miért baj az, hogy zoknit akar venni a szandálhoz, ha az neki úgy jó? Mert nem szokás? Mert nem elég elegáns? És miért ne járhatna sportcipőben egész nyáron? Ami meg a pamutmelegítőt illeti, szerintem teljesen igaza van a gyereknek, ronda viselet, és ha ő a farmernadrágjában érzi jól magát, én biztos, hogy ráhagynám. A sapka örök vita volt már régen is, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy több gyerek fázik meg sapka nélkül, mint sapkásan, ha elég nagy a haja. A legtöbb »témát«, ami körül veszekedni lehet, mi, felnőttek kreáljuk magunknak” – mondja dr. Vekerdy Tamás.
“Reggelente a srácok általában nem variálnak, hogy mit vegyenek fel, de abba már igenis beleszólnak, hogy milyen ruhát vásároljak. Legutóbb egy online bolt oldalán öt terméket az én ízlésem szerint választottunk, hármat hagytam, hogy ők válasszanak. Így került a kosárba az általam bekattintott szürke és kék gombos basic pólók mellé a batmenes, fekete-sárga felső, a dinós és a terepmintás kapucnis pulcsi. Azt látom, évről évre fontosabb nekik, hogy milyen a külvilág visszajelzése, de a különbséget is látom köztük. Dávid 8 évesen tíz percig zselézi reggel a haját, Máté – bár csak 2 évvel fiatalabb –, legszívesebben fogmosás és fésülködés nélkül menne oviba. Nem érdekli még, hogy milyen márkájú a melegítője, a bátyjától örökölt Timberland cipőt utálja, és nem akarja hordani, míg a Dávid pont olyat szeretne, mert az menő. Csakúgy, mint a színes pufidzseki, a szörnyes hátizsák és a belebújós csuklyás pulcsi. De még mindig azt vallom, inkább ez, mint a feltűrt szárú farmer tornacipővel. Rémülten látom, hogy újra hódít a kivillanó boka, csak most a fiúk körében. Hát és nekem három fiam van!” – mosolyog Dia.
Még próbál beleszólni
Pintér Adrienn (Ada) azt meséli, ő még próbál beleszólni abba, hogy mit viseljenek a fiai. Ugyanis előfordult már, hogy hagyta, a srácok reggel maguknak válasszanak cipőt, így a hideg, esős időjárás és nagy sár ellenére színes focicsukában indultak suliba. “Ikrek, de alapvetően sosem öltöztetem őket teljesen egyformába. Mindig úgy próbálok vásárolni, hogy mindkettőnek ugyanazt a fazont, csak más színekben vagy mintákkal. Az alapszíneket tekintve nálunk a felállás: Bence kék, Bálint zöld, de ha nincs ilyen párosítás, akkor jön a többi szín. Ismerve, mennyit kúsznak-másznak, és hogy elég hamar szaggatják a farmereket, délutánra pedig úgy tudnak kinézni, mint a kis disznók, így inkább a sportos, laza ruhákat részesítem előnyben.
Bence alkalmanként imád elegánsabban öltözni, szereti az ingeket és nyakig be is gombolja. Bálintot viszont ez nem érdekli. Néha öltöznek maguktól is, de ez a kevésbé jellemző. Olyankor nincs meg az egység, amit én szeretek. Inkább én készítem ki a ruhákat nekik, hogy a párokat egyszerre vegyék fel. Maguktól ez nem így történik. Előfordul, hogy katasztrofálisra sikeredik a napi szettjük. Egyszer Bálint felvett egy zöld nadrágot, pólót és cipőt, és a végén úgy nézett ki, mint egy sáska. Na, ilyenkor jövök én, próbálom korrigálni és elmondani, hogy ez vagy az miért nem jó. De persze nem mindig hat, ugyanis már van mindenről saját elképzelésük. Amikor fodrásznál vagyunk, akkor is közlik, hogy ki mit szeretne, amibe azért picit beleszólok, ha valami elvetemült ötlettel állnak elő – mondja Ada. – Mesehősös időszakaik voltak, vannak, és talán még lesznek is. Pókember, Verda, Toy Story és Angry Birds-lázban is égtünk már. Mert hát melyik ennyi idős fiú nem?”
Pintér Adrienn (Ada) és fiai (Fotó: Schumy Csaba)
A trendet is a tévéből látja
“Persze, hogy ott vannak a mesehősök, és a trendet is a tévéből látja a gyerek. Nyilván az a nem jó, hogy a gyerek tévét néz, mivel rongálja az autonómia érzését. Ha nem nézne tévét, tudná azt mondani, nem érdekel, hogy a Zsófiék ilyenbe járnak, a többiek meg másmilyenbe, én akkor sem fogok” – magyarázta dr. Vekerdy Tamás.
Zita állítja, hogy ő bármennyire szeret elegánsan, nőcisen felöltözni, két kislánya vele ellentétben ki nem állhatja a szoknyát. “Kizárólag a fiús cuccokat szeretik, a bő szárú farmert és a sportcipőt. A csajos blúzokat, hajpántot és csatot látni sem akarják. Legtöbbször megdicsérik, ha rajtam szoknyát látnak, ő maguk mégsem hordanak. A szívem mélyén szeretném őket lányosabb stílusban öltöztetni, de erőltetni semmiképpen sem szeretném. A mit mivel viszont az, amiben nagyon szigorú vagyok, ugyanis hajlamosak úgy felöltözni, mint egy papagáj, és az már nekem is sok.”
Vekerdy Tamás szerint a gyerekek valójában minket követnek, és minél kevésbé akarjuk erre rábeszélni őket, minél inkább hagyjuk, hogy időnként látszólag messze elkalandozzanak, annál inkább. Magunkat kéne néha megvizsgálnunk, nekünk mennyire fontos az öltözködés (mielőtt úgy találjuk, hogy a gyereknek túl fontos), vagy mennyire szenvedünk mi magunk is külső szabályoktól, melyek valójában terhet jelentenek és meg szeretnénk tőlük szabadulni. A gyerek helyettünk is megszabadul ezektől. Ha megvan az érzelmi biztonság, ha az érzelmek akadálytalanul áramlanak a szülők és a gyerekek között, ha tudnak örülni egymásnak, ha jól tudják érezni együtt magukat, akkor a szóbeli vitákból nagyon sok elkerülhető és akkor sokkal kevésbé lesz kiszolgáltatva a gyerek annak, hogy esztelenül kövesse az osztálytársak változékony mániáit.
