– Miben más, ahogyan te dolgozol?
– Amikor valakinek tervezek, nemcsak az igényeire vagyok kíváncsi, hanem a személyiségét is szeretném megismerni. Tudni szeretném, milyen kép jelenik meg előtte, ha az otthonára gondol. Nemcsak az a fontos számomra, hogy milyen funkciókat akar a lakásba, és hogy mekkora legyen például a konyha.
Arra is koncentrálunk, hogyan akar majd ott élni, hogyan alakulnak majd a társas viszonyai az újonnan kialakított szobákban. Elsőre furcsának tűnhet ez a módszer, és csak elfogadással, nyitottsággal működhet. Viszont semmiképpen sem erőltetem rá a saját stílusomat a megrendelőre.
– Mondasz kézzelfogható példát?
– Talán a legegyszerűbbet. Van olyan család, ahol a három gyereknek három teljesen különálló kis kuckót kell kialakítani, egy másiknál viszont lehet, hogy a legjobb megoldás egy közös nagy gyerekszoba. Ez sok mindentől függhet: a gyermekek nemének eloszlásától, a család életmódjától, az adott életszakasztól.
Fontos, hogy mindig változik az ember is az életkora, lelki fejlődése szerint – a pszichológiában életútnak hívják, amit születésünktől halálunkig bejárunk. Az otthonunknak is velünk kell alakulnia, hiszen a részünk. A folyamatos változás elkerülhetetlen.
– Akkor ez félig pszichológia.
– Ahogy a neve is mutatja, igen. Túlmutat azon, hogy melyik bútorhoz melyik tapéta lesz majd a legmegfelelőbb. Nem mintha erről nem esne szó, csak éppen később kerül terítékre a tervezés során.
Sokkal nyitottabbá váltam magam is a munkamódszeremnek köszönhetően, és sok olyan megoldás született, amely teljesen szembement a megszokott elvekkel. Például általában nagyon szigorú szabályok szerint alakítjuk ki a háló-, a fürdőszoba és a WC kapcsolatát, hogy azok kellőképpen el legyenek szigetelve egymástól a pára, a szagok, az intimitás miatt. Mégis ma már elképzelhető, hogy a kád a hálószobában kapjon helyet. De volt egy olyan loft lakás, ahová egy autó került be a nappali közepébe.
– Hogyan kezdődik nálad a tervezés?
– Egy semleges helyen találkozom a megrendelőkkel. Egyszerűen elkezdünk beszélgetni, ismerkedni. A következő alkalommal kérem, hogy csináljanak egy montázst. Rengeteg magazinból választhatnak képeket, és egy lapra össze kell állítaniuk egy olyan képet, ami megmutatja, mit is értenek az otthon fogalma alatt. Nem adok túl sok instrukciót. Az is rengeteg információt elárul, hogyan értelmezik a feladatot. Mondanom sem kell, ahány ember, annyi megoldás.
A fiatalok jobban elvonatkoztatnak. Kerülnek be olyan képek, amelyek nem közvetlenül kapcsolódnak az otthonhoz: tengerpartok, luxusautók. Az is sokat mond nekem, hogy ki miként kezd hozzá. Vannak pepecselők, sosem végzők, de akadtak olyanok is, akik kimentek cigizni, beszélgetni, vagy enni és egy félóra elteltével kezdtek csak hozzá. A maradék félóra pedig kevésnek bizonyult, így a többieknek kellett várni rájuk, vagy félkész állapotban hagyták abba.
– Mennyire hagyod, hogy esetleg az észérvek helyett az érzelmek döntsenek?
– Nagyon sok dologban nem hozhatom meg a megrendelő helyett a döntést, és egy igényes családi ház nagy alapterületű pincéjébe kerül mondjuk a háztartási helyiség. Felsorolom az érveimet, hogy ez mekkora teher lesz a feleségnek, aki majd oda jár le nap mint nap az ablaktalan szobába mosni, vasalni, hordja fel két szintet lépcsőzve a hajtogatott ruhát az emeletre. Funkcionálisan ennek a helye a fürdő, gardrób közvetlen közelében lenne.
A megrendelő más érveket mond. És mivel ez az ő otthonuk lesz, ők fognak benne élni, nekem kell végül megértenem és elfogadnom a döntésüket. Előfordul az is, hogy a házaspár nem ért egyet, nem tudnak sehogy sem konszenzusra jutni, ilyenkor teret kell hagynom, hogy „lemeccseljék” a dolgot egymás között.
– Milyen trükkök segítenek még?
– Rákérdezek rengeteg olyan apróságnak tűnő dologra, ami később sokat segíthet. Akár arra is, hol tárolnák a felmosóvödröt, vagy hogy van-e elképzelésük, hogy az előszobában hány pár cipőt szeretnének elöl tartani. Vannak-e olyan dolgok, amelyek eddig nem működtek, amihez eddig alkalmazkodniuk kellett. Most itt a lehetőség, hogy ezeken és a rossz beidegződéseken is változtassanak.
Popper Péter az egyik könyvében leír egy esetet, mely nagyon jól illusztrálja, hogyan működnek a megszokásaink. A történet szerint a pszichológusnál először járó hölgy szeretné felakasztani a kabátját, de nem talál fogast. A terapeuta szól, hogy nyugodtan tegye le a kanapéra. A hölgy meghökkenve válaszolja, hogy kanapéra kabátot sosem szokás tenni! A pszichológus érdeklődve néz rá, és megkérdezi, hogy miért? Kiderül, hogy a hölgy erre nem tudja a választ. Ezt tanította neki az édesanyja. A pszichológus megkéri, kérdezze meg az édesanyját. De a választ ő sem tudta. Őt is így nevelték a szülei…A nagymama végül fényt derít a rejtélyre: a háború idején kárpitozott bútorra nem volt szerencsés kabátot tenni a tetvek miatt. Ez az akkor még praktikus dolog fennmaradt évtizedeken át, megszokott családi hagyománnyá kövülve. Tartalom nélküli formalitás lett. A hagyományok megtartó erejűek, ha értjük, éljük lényegüket. Ám ha mára már csak üres automatizmus, érdemes átgondolni.
