Jogász, táskatervező és múzeumi forradalmár – interjú Széll Rékával

Mivel foglalkozol főállásban?

A hétköznapokban főállású jogász vagyok, dolgoztam már ügyvédi irodában, egészségi vonalon, de éveken át bűncselekményekkel is, szóval széles és izgalmas a paletta.

„A lelkemet teszem a lámpákba” – A magyar tervező, akiért Jennifer Lawrence is rajong

Hogyan jött a táskakészítés? Külső szemlélőként elég távol áll egymástól a paragrafusok és a textilek világa…

A táskakészítés egy többéves stresszes projekt legnagyobb hozadéka volt. Abban az időszakban rengeteg akadály merült fel az életemben, személyi edző mellett intenzíven sportoltam, mégis éreztem, hogy nem elég. Nagyon lassan ért be a gyümölcse az akkori munkámnak, és úgy éreztem, ki kell egészítenem valami kreatív tevékenységgel. Az egyik nagy üzletlánc pont akkor dobott piacra varrógépeket, én pedig – egy életem, egy halálom – vettem egyet. Rettenetesen vicces visszagondolni arra az időszakra, sokáig mezítláb varrtam, hogy érezzem a pedált. Aztán egyre ügyesebb lettem, és végül azon kaptam magam, hogy a környezetemben mindenki tőlem kért születésnapra táskát.

Mennyire nehéz a jogász lét és a táskakészítés összeegyeztetése?

A két tevékenység számomra teljesen kiegészíti egymást. Mindkettő kihívás. Egy szebb darab elkészültére épp olyan büszke vagyok, mint egy lehetetlennek tűnő ügy megoldására. Mindkét kihívást élvezem. A kettő között talán az a különbség, hogy a táskák esetén nincs vesztes fél. Persze egy-egy bonyolultabb nap után előfordul, hogy miután elvégzem az otthoni teendőket is, már képtelen vagyok este a gép elé ülni.

Széll Réka

Otthon készülnek a táskák? A konyhaasztalon, vagy van egy műhelysarkod?

A táskák otthon készülnek. Január óta már végre van egy kis önálló műhelyem is, egy saját Narnia, de lassan már ott sem férek el.

A táskamárkádnak melyek a legfőbb ismertetőjegyei?

Nem gondolok magamra tervezőként, autodidakta módon sajátítottam el mindent, amit már tudok. A legfőbb jellegzetessége a táskáimnak a hétköznapi használhatóság, egyszerűség és a bátrabb színek. Igyekszem megőrizni azt a szellemiséget, amivel kezdtem. Örömet okozni másoknak, személyessé tenni azt, amit kiadok a kezemből. Szeretném úgy átadni a táskát, amit készítettem, hogy a vásárló azt érezze, pont erre vágyott. A másik jellegzetesség a logó és persze a név, amiket egy pokoli tehetséges grafikai tervező barátomnak, Kókai Szilárd Rawde-nak köszönhetek.

A táskákkal kapcsolatos munka melyik részét szereted a legjobban?

A táskák szellemiségéből adódóan a megrendelővel való találkozást és az örömöt, amit a táskákkal okozni tudok. Ezért a visszacsatolásért éri meg éjszakánként dolgozni.

Hogyan találnak meg a vevők?

Elsősorban a közösségi oldalakon és e-mailben. Azt tapasztalom, hogy az Instagram például sokkal eredményesebb, népszerűbb, mint a Facebook. Az esetek többségében inkább ott keresnek fel.  

Hogyan indult a Rómer Flóris-múzeummal a közös munka?

Egy nagyon kedves barátom, Paris Noble rendezvényszervezőként dolgozott a múzeumnál, aki párszor megemlített Grászli Bernadett múzeumigazgatónak. A múzeum céljaként tűzte ki maga elé, hogy minél szélesebb spektrumon bevonzza a Rómer Házba a fiatalokat, és azt gondolom, az azonos gondolkodás végül összehozott minket. Sosem lehetek nekik elég hálás, megváltoztatták az életem. Mostanra évszakonként önálló installációm van a háznál. Részt vehettem olyan közös projektben is, mely országos elismert hozott a múzeumnak. Volt több tematikus rendezvénydekorom, szerveztem már kiállítást, és lehetőségem volt több jótékonysági eseményt is támogatni. A bázismunka azonban a havonta jelentkező designer workshopok.

Mi a workshopsorozat célja?

A rómeres workshopokkal elsősorban az volt a célunk, hogy megmutassuk a győrieknek, mennyi tehetség él itt, vagy kötődik a városhoz. Ezeket a fiatalokat egyáltalán nem ismerte a város. Vagy azért, mert lehetőségek hiányában rég felköltöztek Budapestre, vagy azért, mert eddig a győriek minimális platformon ismerhették meg őket, vagy azok iránt csak egy igen szűk réteg volt fogékony. A megismertetés mellett a másik célunk az volt, hogy lássák a résztvevők, hogy egy-egy tervezői darab milyen sok munka árán készül el, és nem véletlenül drágábbak, mint a tömeggyártott termékek. A Rómer Ház közhasznú, ezt fontosnak tartom kiemelni. A workshopokat is úgy szervezzük, hogy azokon jövedelemtől függetlenül bárki részt tudjon venni. Fontos cél természetesen a közösségépítés is, jönnek hozzánk egészen pici babával kismamák, férjek, apuka kislányával, de kutyusok is. Tapasztaljuk mára már azt is, hogy a személyes érintettséget követően a részvevők szívesebben áldoznak vagy akár tesznek félre egy-egy tervezői darabra, jobban értékelik a befektetett munkát, mint a fröccsöntött tárgyakat.

Hány workshopon vagytok túl?

A workshopok másfél éve zajlanak havonta, így biztosan túl vagyunk már 12-15 alkalmon is. Voltak már kiemelt alkalmak is, mint például a Múzeumok Éjszakája, a Sziget és a Múzeumok Majálisa a Nemzeti Múzeumnál. A foglalkozások mostanra már olyan népszerűek, hogy a meghirdetést követő 2-3 órán belül betelnek a helyeink!
 
Ha egyet-kettőt ki kellene emelned az eddigi workshopok közül, melyik lenne az?

A workshopok történetében voltak már nagyobb vállalásaink, és mind hihetetlenül jól sikerültek. Az első ilyen a Fatum Tattoo/FTA Appareltől Dezső Mannával volt Múzeumok Éjszakáján. A téma a hagyományok őrzése, ezen belül is a tetoválás volt. Közel 40 résztvevővel tetováltunk kecskebőrre pirográffal felvarrókat. Mindemellett Mannával csináltunk az eseményre egy kiállítást is, amire Manna csak nekünk, kifejezetten Győrre szabva csinált trash style-okat, amikből, úgy tudom, ténylegesen is lettek később igazi tetkók.
Aztán 2017 augusztusában a Sziget Fesztivál Pleasure Is Prettyvel. Nagyon sokan eljöttek, a tervezett idő kétszeresében tartottuk a workshopot, annyira élvezték a szigetlakók a merész fülbevalók készítését.

Nemrégiben pedig öt varrógéppel álltunk ki a közönség elé, és tartottunk táskavarró workshopot úgy, hogy a résztvevők többsége sosem ült gép előtt. Azt hiszem, mi lepődtünk meg a leginkább, hogy mennyire ügyesek voltak a részvevők. Legutóbb pedig a Papetri Paperworks mutatta be nekünk a cianotípiát. A Rómerben kialakítottunk egy sötétszobát és egy külön képelőhívó termet. Az előhívott képekből, azokat borítónak felhasználva, mindenki kötött magának egy kis könyvet. Összevetve szerintem rém izgalmas dolgokat csinálunk.

Tudsz esetleg hasonló múzeumi projektről az országban? Nekem elég egyedülállónak tűnik a győri kezdeményezés.

Természetesen más múzeumok is csinálnak különböző alkotói workshopokat, de ilyen jellegűeket, kortárs szellemiségben, tudomásom szerint nem, és az alkotói foglalkozások sem ilyen gyakoriak, rendszeresek, mint a Rómer Flóris-múzeum esetében.