Ha manapság egy panellakást valaki meg akar dicsérni, az nagyjából úgy hangzik majd, hogy „milyen szép, ahhoz képest, hogy panel”. Az „ahhoz képest” szinte kötelező elem, lévén a panellakásokat és -épületeket fejben máig összekötjük a silánysággal, a rossz tervezéssel, a gyenge minőségű építőanyagokkal, a rossz szigeteléssel és még annyi minden mással, ami az évtizedek során rájuk ragadt. Aztán ott van még a történetük. A fejünkben a panellakótelepek máig egyet jelentenek a szocializmussal, a fantáziátlan tömeges építkezéssel és az oroszokkal.
Nagyobbat azonban nem is tévedhetnénk.
A panelek divatja ugyanis nem keletről, hanem Európa nyugati részéről érkezett. A cél nyugaton és keleten is ugyanaz volt: a második világháború után tömegesen építeni olcsó, közművesített egyenlakásokat.
Mindent szocreálnak hiszünk, ami a szocializmusban épült
„Amikor ma Magyarországon valaki arról beszél, hogy utálja a szocialista korszak épületeit, jellemzően a panelházakra, a sátortetős kockaházakra és a könnyűszerkezetes, fantáziátlan, szimmetrikus épületekre gondol. Pedig ezek az épületek már a késő modernizmust képviselik az építészetben, és nyugati mintákat követnek. A klasszikus szocreál (vagy szocialista realista) építészet korszaka Magyarországon nagyon rövid volt, 1950-től körülbelül 1956-ig tartott” – meséli Branczik Márta művészettörténész, a Korszerű lakás 1960 – az óbudai kísérlet című könyv egyik szerzője.
A kísérleti lakótelep házai Óbudán, a Váradi utca–Bécsi út–Reménység utca és a Zápor utca által határolt területen, 1962-ben (Fotó: MTI/Tóth József)
Monumentális, klasszicizáló vagy éppen népies, szimmetrikus, sokszor giccsbe hajló épületek jellemzik az igazi szocreált, csakhogy Sztálin halálával a rendszer vezetői gyorsan belátták, hogy ez az építészeti stílus nem olcsó és nem hatékony, így viszonylag gyorsan maguk mögött hagyták. Az emberek sok esetben hisznek szocreálnak olyan épületeket, amelyek egyáltalán nem azok, hanem jellemzően a nyugati divatot követő modernista építészet képviselői. A panelházakat például jellemzően svédországi, franciaországi és dán minták alapján kezdték el építeni, csakhogy ezekben az országokban korszerűsítették ezeket az épületeket, míg nálunk ez nagyrészt elmaradt.
Tervépítkezés
A második világháború után szinte egész Európa szembesült a lakáshiány problémájával, és a városokban tömeges építkezésekbe kezdtek. Magyarországon eleinte három-négyszintes, téglaépítésű házakban gondolkodtak (ilyen volt az óbudai kísérleti lakótelep is), de egy idő után be kellett látniuk, hogy ezzel az építkezési technológiával nem fogják hozni a megálmodott egymilliós lakásszámot, így valami újra kellett váltaniuk. És ahogy a szocializmusban szinte mindent, ezt is a minisztériumokban döntötték el.
József Attila-lakótelep, Nagyjátszó a Dési Huber utca és a Csengettyű utca között (Fotó: Fortepan/Uvaterv)
Az építésügynek 1949-től külön minisztériuma volt (Építésügyi Minisztérium), ennek egyes osztályai foglalkoztak a megfelelő szakkérdésekkel, irányították a nagy állami tervezőirodákat. Ezeket eleinte Nemzeti Vállalatoknak nevezték, és tervezési ágak szerint szakosodtak (ipari épülettervezés, középület-tervezés stb.), így külön vállalata volt például a lakóépületek tervezésének is. Ez a felállás leginkább a korai szocializmusra volt jellemző, a hetvenes évekre már felbomlott, nem akartak minden részletkérdésbe beleszólni. Azt azonban döntően a minisztérium határozta meg, milyen építési módokat kell alkalmazni, hiszen ez gazdasági kérdés volt.
Menő volt a panel
A panelek építése korszerűsítést jelentett: mindegyikhez tartozott külön fürdőszoba, be volt vezetve a vezetékes víz és a távfűtés. Ez akkoriban még egyáltalán nem volt adottnak tekinthető, ezért is tűntek vonzónak az emberek számára a panelek. Komfortos, sok esetben összkomfortos és nem túl drága lakások voltak ezek, amelyekből viszonylag rövid idő alatt nagy számban lehetett építeni. Sokáig egyáltalán nem léteztek előítéletek a panelekkel szemben: nem voltak lakások, így bárki bármilyen lakáshoz hozzájutott, örült neki. A legtöbben kényelmetlen társbérletekből – ahol több család lakott egyetlen, építészetileg nem felosztott lakásban – költöztek át a saját panelbe, ami óriási előrelépésnek számított. A hatvanas években az emberek nagyon nyitottan álltak a modernizációhoz: úgy érezték, hogy egy ilyen lakás által az életük egész más dimenzióba kerül. Egyáltalán nem látták a hátulütőit nemcsak a beköltözők, de az építészek és a várostervezők sem.
A József Attila-lakótelep (Fotó: Fortepan/Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)
Amikor a panel elkezdett ciki lenni
Már jócskán a hetvenes években jártunk, amikor elkezdtek megmutatkozni a panellakótelepekkel együtt járó gondok. A szocialista tervgazdálkodás azt jelentette, hogy folyton sietni és spórolni kellett mindennel, és gyakran rosszul szervezett volt a munkavégzés. Olyan is előfordult, hogy kész volt a lakótelep, beköltöztek a fiatal családok, aztán kiderült, hogy elfelejtettek óvodát tervezni mellé.
Mindezt tetőzték a kivitelezési hibák: a rossz minőségű alapanyagok, a gyenge szigetelés, az áthallások és az, hogy nagyon kevés fajta panelt építettek – mind részét jelentették a problémának.
Léteztek francia, dán és szovjet típusok, de nem meglepő módon kevés dán és francia típusú panelt építettek, viszont annál több szovjetet, ami sokkal gyengébb minőségű és egyszerűbb fajta volt. Ahelyett, hogy sok alaptípusból variálták volna össze a lakótelepeket, az egyszerűsítés miatt sokszor csak egyfajta típust építettek. A lakások jellemzően negyven és hatvan négyzetméter közöttiek voltak, miközben például a skandinávoknál sok nyolcvan négyzetméter fölötti panellakás is épült, ami már csak a mérete miatt is másfajta komfortérzetet ad a lakójának.
Sok év kellett ahhoz, hogy lecsengjen a panellakások iránti első nagy lelkesedés, de a nyolcvanas években a panel már kezdett kicsit ciki lenni.
A sátortetős kockaházak
A családi házak építését a szocialista rendszer nem tekintette feladatának, ugyanis nem tartotta őket hatékonynak. Ennek ellenére mégis szakmányban épültek a sátortetős kockaépületek, mintha azokat is egyenesen a minisztériumból rendelték volna, pedig nem egészen így történt.
„A kockaházak terjedése annak is köszönhető, hogy az építkezések megkönnyítésére – ahogy a paneleknél is – típusterveket adtak ki. Az volt az alapelv, hogy ha megvan az alapterv, akkor milyen könnyű, mert azt csak megveszi valaki, és annak alapján megépítteti a házát. Mindenre kiadtak egy patentet, aminek a segítségével egyszerűbbé tették az építkezéseket. Ennek bizonyos szempontból van értelme, de ha túlerőltetik, nem vezet sok jóra. Azonban a kockamagánházak esetében nem volt szó erőltetésről, ezek a saját jogukon váltak népszerűvé. Megfelelő volt a típus ahhoz az életformához, amihez kitalálták. Az emberek nem kényszerből választották ezeket, hanem azért, mert az építészek jónak és költséghatékonynak tartották a központi terveket annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt kötelező használni őket” – magyarázza Branczik Márta.
Az óbudai lakótelep egyik lakása 1960-ban (Fotó: MTI/Balassa Ferenc)
A szocialista korszak építészete igazi mostohagyerek
Míg mondjuk a 19. század építészetét többnyire magasztaljuk, és próbáljuk megvédeni a korszakból fennmaradt épületeket, a szocializmus korszakának épületei inkább mostohagyereknek számítanak. Néhány közkedvelt kivételtől (Bambi presszó, Tranzit Café, Pagony kert…) eltekintve nem igazán tekintünk rájuk megőrzendő értékként, és ennek Branczik Márta szerint alapvetően négy oka van:
- A közelmúlt kultúrája mindig egy kicsit lenézett. Minél közelebb van, annál kevésbé tekintjük önálló korszaknak, inkább csak elfelejtendő múltnak.
- Az a korszak, amelyben ezek az épületek épültek, diktatórikus volt. A korai része egyértelműen egy kemény diktatúra volt, a későbbi pedig egy autoriter rendszer. Ez összekapcsolódik ezeknek az épületeknek a megítélésével.
- Fontos tényező az is, hogy ezeket az épületeket rosszul tartották karban. Egy leharcolt épület mindenképpen ellenszenves, nem mutat semmit az eredeti értékeiből. Ha valaki mondjuk Berlinben néz ugyanilyen épületeket, akkor megdöbbentő, hogy milyen elegánsak, és mennyire jól karbantartják őket.
- Gyakran valóban silányak voltak ezek az épületek. A spórolósabb időszakokban sokszor nem időtálló anyagokból készítették őket.
A Bambi presszó a Frankel Leó utcában (Fotó: Hernád Géza)
Bár azt Branczik Márta sem gondolja úgy, hogy a teljes korszak építészetét védelmünkbe kellene vennünk, a kiemelkedőbb teljesítményekre oda kellene figyelnünk. Ma már vannak erre irányuló erőfeszítések, amelyek közül a legfontosabbak közé tartozik Prakfalvi Endréé, Lővei Pálé és Ferkai Andrásé is, akik nagyon sokat tettek azért, hogy a fontosabb épületek védettek legyenek. Ez a feladat nem könnyű, mert voltak olyan évek, amikor a kultúrpolitika egyértelműen visszautasította, hogy a szocialista korszak építményei védelmet élvezzenek.
