Nagy híve vagyok a rendszeres szelektálásnak, sőt, Marie Kondo rendszerezési tippjei új irányt adtak az itthoni káosznak, vagyis a felszámolásának. De három gyerek mellett a szelektálás nem egyszeri, hanem állandó feladat, és ha az anya – vagyis én – elbambul egy fél évre, akkor masszív vérengzést kell csapnia, ha azt akarja, hogy a karácsonyra érkező új holmikat el is tudja majd pakolni valahova.
Ajándékokat vásárolni halomra
A karácsony egyik legkönnyebb része az ajándékvásárlás, főleg úgy, ahogy én csinálom: ki sem teszem a lábam itthonról. Október elején megnyitom a karácsonyi táblázatot, amiben vezetem a gyerekek kívánságait és az ötleteimet az ajándékokra, rendezem a sorokat, véglegesítem és összesítem a terveket, hogy mind a három gyerekre nagyjából ugyanakkora összeg jusson, és mindez bele is férjen a családi büdzsébe, majd november elején elkezdem megrendelni az ajándékokat.
Általában darabra sok ajándékot szerzek be, mert a karácsonyi ajándékozásnak szerintem nem az a lényege, hogy legyen egy drága telefon a fa alatt és elköltsek csilliárdokat a boltokban, hanem hogy a gyerekek izguljanak a bontogatás közben és lepődjenek meg minél többször az ajándékokon. A sok kisebb ajándék begyűjtése, rendelése, érkezése közben azonban idén elfogott a pánik, hogy oké, örülni fognak neki a gyerekek, de hova pakolom el ezt a sok holmit szenteste után? A polcok tele vannak, a dobozok csurig töltve, a nagylányom szobájában azt sem tudom, mi van, mert kamasz, és ki tudja, mit halmoz fel odabenn. A legkisebb pedig még csak hatéves, ami azt jelenti, hogy a lakás minden pontján elrejt minimum egy pónit és/vagy plüssállatot. Nincs mese, szelektálni kell!
A szelektálás nem magányos meló
Eddig mindig úgy szelektáltam itthon, hogy lehetőleg egy nap alatt végigmentem az egész lakáson és zsákszámra dobáltam ki mindent, ami a Kondo-kérdésnek (örömet sugároz ez a tárgy nekem?) nem felelt meg. Most muszáj volt változtatnom ezen a gyakorlaton, mert annyi cucc várt, annyi zegzugos szekrény és fiók állt előttem, hogy már a gondolattól is megbolondultam, hogy nekem ezt mind egyedül kellene átnéznem. Aztán belém hasított, hogy van nekem három lányom, mindegyik okos, felelősségteljes és értelmes, le lehet ülni velük megbeszélni, hogy muszáj szortírozni a holmik, ruhák, csetreszek, sőt, még a könyvek között is. Nem mondom, hogy óriási ovációval fogadták az ötletet, de egész jól sikerült megvalósítani a tervet.
Arra már az elején rájöttem, hogy nem lesz itt elég ez a kondós finomkodás, pont nem érdekel, mi sugároz örömet vagy mi nem, a darabszám csökkentésére kell menni, ha tényleg azt akarom, hogy felszabaduljon hely a polcokon és szekrényekben. Ezért meghoztam a szabályt: karácsonyig minden áldott nap legalább két holmitól meg kell válnia mindenkinek. Lehet ez két plüss vagy két darab kifogyott filctoll, mit bánom én, de háromszor két cucc kerüljön ki innen naponta. Az már hat darab/nap, és akkor még itt voltam én is, aki sokkal kegyetlenebb vagyok a saját és a gyerekek cuccaival szemben.
Kell hely a karácsonyi ajándékoknak, szelektálás indul! (Kép: Getty Images)
Ne egyszerre akarj mindent
Ahhoz, hogy sikeres legyen egy ilyen nagymértékű szelektálás, kell időt adni magunknak hozzá. A nagy titok szerintem – legalábbis nálunk – az, hogy nem egyszerre akarunk mindent szelektálni és nem úgy állunk neki, hogy az egész napot ezzel akarjuk tölteni. Egyszer olvastam arról a takarítós módszerről, hogy naponta csak 15 percet szánjunk a kritikus területekre a lakásban, így sokkal jobban fenntartható a tisztaság, ezt ültettem át most a szelektálás területére is.
November elejétől kezdve minden este, amikor már mindenki végzett a dolgával, még mielőtt eltespedtünk volna egy film előtt a kanapén, fogtuk magunkat és 15 percig válogattuk a holmikat. Ki-ki a maga területén szedte össze a napi minimum kettő, maximum akárhány kidobandó, elajándékozható cuccot. Egy részüket ki kellett dobni, de azért sok olyan holmi is – főleg játékok – maradt, amit tovább tudtunk adni a kisebb gyerekes ismerősöknek.
A plüssállatok felett volt talán a legnagyobb harc, ott még meg lehetne tizedelni az állományt, de egy hatévessel nem annyira lehet ezen a téren egyezkedni, mindenhez ragaszkodik, még akkor is, ha nem vette elő egy éve (sőt, mintha ettől még értékesebbé válna az a plüss). Mindenesetre megbeszéltem vele, hogy ide csak akkor jöhet új plüssállat, ha egy réginek búcsút int, ez egyelőre remek taktikának tűnik, mert már szépen gyűlnek a „plüssállatok, akiket nem vettem meg” listán a tételek.
A főszabály: mennie kell, ha nem néztünk rá fél éve
A nagylányom fogalmazott úgy, miközben nagy hévvel hajigáltam ki a holmikat, amiket már nem akarok látni többé: „ez már nem is szelektálás, hanem vérengzés”. És valóban úgy tűnhet, hogy túl sok cuccot dobtam ki, pedig igazából csak azt a szabályt követtem, hogy ha fél éve rá se néztem az adott tárgyra, akkor mennie kell. Persze ez alól kivételt képeznek a szerszámok, szereléshez eszközök, vagy az olyan konyhai cuccok, amikre tényleg csak évente párszor, valami ünnep miatt van szükség. Itt most kifejezetten a mindennapi nagy káosz felszámolása volt a cél, tehát a kis mütyürkéknek, ősrégi ruháknak és a „majdnem felesleges, de később talán jó lesz” holmiknak mondtam búcsút.
Amikor kisebb a káosz a lakásban, akkor persze lehet kondózni és kérdezgetni minden apróságnál, hogy mennyire sugároz örömet, de ha ilyen mértékű a felhalmozódás, mint nálunk (és gyanítom, hogy általában a gyerekes családokban), akkor ott már kegyetlenebb hozzáállásra van szükség. Mindenkinek javaslom, hogy egy nagy szelektálást csapjon még karácsony előtt, nekem nagyon bejött, szinte hallom, ahogy lélegzik újra a lakás, sokkal nyugodtabb így az ünnepre készülődés. Az pedig felbecsülhetetlen érzés, hogy legalább pár hétig tényleg csak olyan cuccokat kell kerülgetnem, amiket használunk és szívesen látunk magunk körül. Így már bátran jöhetnek a karácsonyi ajándékok, nem jövök majd zavarba szenteste után, ha helyet kell találni nekik.
