„Tisztelt Lakáskérelmező! Sajnálattal értesítjük Önt, hogy lakáskérelmét a 2021. évben nem tudtuk teljesíteni. (…) A kérelmek elbírálásának szempontjai továbbra sem változtak, igyekszünk a legrászorultabbak részére a lakhatást biztosítani, mivel a rendelkezésünkre álló bérbe adható lakások száma nagyon korlátozott. Kérem fentiek szíves tudomásulvételét” – áll a levélben, melyet Andrea, a mozgáskorlátozott édesanya részére postázott a XI. kerületi önkormányzat néhány hete.
A 35 éves Kaszás Andrea már három éve sikertelenül próbálkozik önkormányzati bérlakáshoz jutni. Néhány hónapja ráadásul egyedülálló szülőként kénytelen gondoskodni az ötéves Bencéről is, miután kisfia édesapjával végleg megromlott a párkapcsolata. Bár Bence édesapjával már nem alkotnak egy párt, a férfi anyagilag is támogatja anyát és fiát, mert Andrea egy fizetésből még annak ellenére sem lenne képes eltartani magukat, hogy átmenetileg nem kell törlesztenie a fennálló banki tartozásait. Bele sem mer gondolni abba, mi lesz velük, ha lejár a hitelmoratórium.
Se szerelem, se lakás, csak adósság
Dongalábakkal születtem egy bükkösdi családba. Anyukám sokkot kapott a születésem után: a lábaim a nyakamban voltak keresztben. Sok korrekciós műtétem volt, először kilenc hetesen, legutoljára pedig 2009-ben, amikor már annyira befelé fordult a lábfejem, hogy gyakorlatilag a bokámon jártam. Általánosban még járógéppel közlekedtem, aztán szerencsére bekerültem a Marczibányi téri intézetbe, ahol a középiskolai tanulmányok elvégzése mellett a gyógytornának köszönhetően olyan jó állapotba kerültem, hogy képes voltam bottal sétálgatni az iskolán belül. Hosszabb távon egyébként akkorra már a kerekesszékbe kényszerültem, ha kimentünk a városba, mindig azzal közlekedtem.
Andi és Bence (Fotó: Perián János)
Andrea Budapesten megtapasztalta a nagyvárosi élet előnyeit. Azt, hogy mozgáskorlátozottként sokkal könnyebben boldogul itt, mint otthon, Bükkösdön, a kis faluban. Az élet úgy hozta, hogy időről időre mégis hazakényszerült a szülői házba.
Szerelmes lettem és a párommal Szombathelyre, az ő szülővárosába költöztünk a suli után. Albérletben laktunk, dolgozni is kezdtem. Aztán jött az ötlet, hogy vegyünk egy lakást, a sajátunkba rakjuk a pénzt. Az önerőt személyi hitelből finanszíroztuk volna, de mivel nem voltunk elég körültekintőek, a kiszemelt ingatlant jogi problémák miatt végül mégsem tudtuk megvenni, mert nem kaptunk rá hitelt. A pénzünk elúszott, az adósság viszont megmaradt, a mai napig fizetem a 2009-ben felvett hétszázezer forintos kölcsön törlesztését. A munkáltatóm segítségével ugyan sikerült önkormányzati bérlakáshoz jutni, de addigra meg is romlott a kapcsolat, a párom egyedül költözött a lakásba, én meg végül nem láttam más megoldást, hazamentem Bükkösdre.
Amikor lejárt a támogatás, kirakták
Andrea nem akart a szülei terhére lenni, folyamatosan munkát keresett, kerekesszékesként sokáig reménytelenül.
Mindennap hívtam a munkaközvetítőt, hiába, sőt egy idő után ők kérték, hogy ne telefonáljak, majd szólnak, ha tudnak segíteni. Aztán végül egy barátnőm segítségével sikerült a szigetvári postánál munkát kapnom.
Nagyon boldog voltam, pedig egy kis szobában laktam, kábé tizenöt négyzetméteren. A konyha egy kis mosogatóból meg mikróból állt.
A közlekedés miatt viszont muszáj volt beköltöznöm, máshogy nem tudtam megoldani. A szigetvári életemnek azonban viszonylag hamar vége lett, mert csak addig alkalmaztak, amíg járt utánam a támogatás. Pontosan hat hónapig.
Elutasítják, mondván nem elég rászoruló a kerekesszékes anya (Fotó: Perián János)
Andrea tudta, hogy Budapesten több esélye lenne, elkezdett nézelődni és talált is egy kórházi telefonközpontos álláslehetőséget Budán. Három hónappal az után, hogy beadta az önéletrajzot, jelentkeztek a Szent János kórházból.
Annyira boldog voltam, mert még szállást is kaptam a nővérszállón. Igaz, nem volt akadálymentes, mindennap lépcsőznöm kellett a szobámhoz, amin egy ápolónővel osztoztam. Szerencsére hamar jött a lehetőség a régi iskolámtól, ahol nem használtam ki a lakástámogatást a tanulmányok befejezése után. Fél év járt ugyanis minden rászoruló végzősnek a Blaha Lujza téri lakóotthonban havi húszezerért. Én ezt utólag megkaptam, sőt végül egy évig lakhattam ott. Akkor kellett albérletet keresnem.
Könnyebb volt otthon, de ráment a kapcsolat
Andrea egy ismerősével költözött be egy lakásba a Hajnóczy utcában. Nemsokára csatlakozott hozzájuk Sanyi, akivel ekkortájt ismerkedett meg a fiatal, mozgássérült nő. Habár egyikük sem keresett túl sokat (a férfi egy boltban dolgozott mindenesként), a költségeikre elég volt a pénz.
Egy évvel a megismerkedésünk után terhes lettem. Úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk a szüleimhez, hogy kicsit könnyebb legyen. Persze ez azért megviselte a kapcsolatunkat, egyre több volt a konfliktus. Két évet töltöttünk Bükkösdön, aztán jöttünk is vissza, de a régi viszonyt már nem tudtuk helyreállítani. Mondjuk akkor még reménykedtem, hogy jobb lesz. Én vissza tudtam menni a régi helyemre, a telefonközpontba, Sanyi is talált munkát, Bence bölcsődébe került és albérletünk is lett, az Irinyi utcában. Most is itt lakunk.
Az adósságcsapda egyre mélyült
Sanyi közben munkát váltott, mert rosszul bántak vele, ezért néhány átmeneti, állástalan hónap miatt Andrea kénytelen volt újabb gyorshitelt igényelni, mert a régi törlesztését is fizetnie kellett az albérlet mellett. A banki tartozásai tovább emelkedtek.
Több pénzt kellett, és a kórházi munkámat ugyan nagyon szerettem, de még úgy is, hogy éjszakás műszakot is vállaltam, mindössze 140 ezret kerestem havonta. Ez a lakásra is épphogy elég volt, ezért hat év után bármennyire sajnáltam is, elkezdtem másik munkát keresni. Az egyik újpesti gyorsétterem autós pénztárosa lettem, olyan negyvenezerrel kaptam többet, viszont a közlekedés volt, hogy napi négy órát is elvett, mert sokszor félórákat vártam a vonatra.
Néha metróztam, de mivel az jelentős részben még nem akadálymentes, iszonyú kiszolgáltatott helyzet volt. Szemkontaktust keresve arra várni, hogy egy idegen lesegítsen a mozgólépcsőn.
Fotó: Perián János
Aztán megüresedett egy hasonló pozíció, itt a kerületben, ahol egy kicsivel még több pénzt kerestem, úgy kétszázezret, csakhogy annak ára volt: folyamatosan délutános műszakban voltam. Bencével nagyon keveset tudtam foglalkozni, csak reggelente találkoztunk, mert mire hazaértem, már aludt. És ez a helyzet nem segített a párkapcsolatunkon sem persze. Pedig a magasabb fizetésért szinte bármit elviseltem, még azt is, hogy tinédzser kollégák szóltak be lenézően, ha valamit hibáztam, hogy »nem igaz, hogy még ezt sem tudod«. Épp, hogy azt nem mondták hozzá, hogy »te béna«. A főnököm viszont nagyon jó ember volt, a saját pénzén vett nekünk (volt még egy mozgássérült pénztáros) elektromos kerekesszéket.
A gyorséttermi munka jövedelmezőbb volt valamivel, de szinte teljesen ellehetetlenítette a kapcsolatait a szeretteivel, ezért Andrea egy ismerőse javaslatára jelentkezett a Budai Meddőségi Centrum recepciós állására. Azóta is itt dolgozik.
Néhány tízezerrel kevesebbet kapok ugyan, mint az utolsó gyorséttermi munkahelyemen, de a munkakörülmények is jobbak és az időbeosztás is sokkal családbarátabb, mert 7-től 3-ig tart a munkaidőm, vagyis nyugodtan odaérek Bencéért az oviba. A kollégák egyáltalán nem éreztetik velem, hogy a testi fogyatékosságom miatt kevesebb lennék, mint ők. A közlekedés sem rossz, villamossal megoldható, ami szintén nagy könnyebbség. Nem szeretném ezt elveszíteni, megtanultam, milyen sokat ér, hogy emberszámba vesznek és van időm a kisfiamra is. Szeretném őt normálisan felnevelni.
Nem eléggé rászorulók?
Andrea fogadóórán is volt a kerületi önkormányzatnál még tavaly tavasszal, hogy személyesen is érdeklődjön, tájékozódjon a lehetőségekről, hiszen már többedszer próbálkozott önkormányzati bérlakáshoz jutni. Akkor még reménykedett, habár arra azért felhívták a figyelmét, hogy sokan várnak lakásra.
Hiába mondtam, hogy nem gond az sem, ha néhány lépcsőfokot meg kell tennem, nem kell, hogy teljes mértékben akadálymentes legyen a lakás. Korábban is előfordult, hogy a lépcső alján kiszálltam a székből és felhúztam magammal az ajtóig. Megoldom, ha kell. De sajnos idén is elutasítottak. Pedig nagy könnyebbség lenne, ha legalább a lakásért nem kellene ilyen sokat fizetnem.
Fotó: Perián János
A hitelmoratórium előtt Andrea a korábbi gyorskölcsönöket egy hitelkiváltó kölcsönre cserélte, de annak a törlesztését az átmeneti könnyítés miatt nem kezdte el. Amint lejár a moratórium, nagyságrendileg havi százezer forintot kell majd fizetnie a hitelintézeteknek.
A tizenkét éve, még önerőnek szánt, hétszázezer forint összegű személyi kölcsönöm 2014-ben lejárt volna, de akkor forintosították, és nem tudtam végtörleszteni, mert 1,3 milliót kellett volna befizetni. A törlesztése viszont megemelkedett. Néhány éve, amikor meg voltunk szorulva, mivel mindig rendesen fizettem, kedvezményesen tudtam felvenni még hozzá hatszázezret, így aztán tovább nőttek a részletek, a végtörlesztése most 2,5 millió lenne. Az a baj, hogy nem volt más választásom, egy fizetésből éltünk, az utcára kerültünk volna. De így, a providentes tartozásokkal együtt nagyon sok a havi részlet. El sem tudom képzelni, mi lesz a moratórium lejárta után.
A főváros megfizethetetlen, a vidék élhetetlen
Andrea és Sanyi kapcsolata tavasszal ért véget, azóta külön élnek. Egyedülállóként Andrea helyzete még kilátástalanabb: jelenleg havonta kétszázötvenezer a bevétele a támogatásokkal együtt.
Az albérlet százezer plusz rezsi, ezt most Sanyival fizetjük. Annak ellenére, hogy a párkapcsolatunkat nem tudtuk helyrehozni, mint apa nagyon kötelességtudó ember. Azt mondta, nem fogja hagyni, hogy kirakjanak minket. De mi lesz, ha ő sem tud segíteni? Ha új családja lesz, vagy úgy alakul, hogy nem lesz munkája? Sok volt köztünk a feszültség, amit Bence is érzett, az óvodában is észrevették, hogy amióta rendeződött a viszonyunk, megnyugodtunk, mintha őt is kicserélték volna. Én is kiegyensúlyozottabb vagyok, és szeretném, ha ez így is maradna.
Az ismerőseim azt kérdezik, mért nem megyek a nővérszállóra, anyaotthonba? Azok is csak átmeneti megoldások, egy ideig könnyebb lenne anyagilag, de akkor nem tudnám megtartani a munkahelyemet az utazás miatt és nem tudnék Bencének sem igazán élhető körülményeket teremteni. Itt, ahol lakunk, a XI. kerületben minden közel van, egy sarokra az ovi, a gyerekorvos, a bolt. És majd jó iskola is Bencének egy-két év múlva.
A szüleimtől anyagi segítséget nem várhatok. Hazamehetnék ugyan, de ott reménytelen lenne, hogy munkát találjak. Vagy ha találnék is valamit, esetleg Pécsett, oda vonattal tudnék közlekedni, ami ugye nem akadálymentes és minden útra emelőt kellene rendelni a kerekesszékhez.
Azt gondolom, nem véletlen, hogy anno sikerült ez a budapesti állás, nem szeretném feladni. Főleg most, hogy annyi nehézség után úgy érzem, végre lelkileg is kezdek rendbe jönni.
Nem azt akarom, hogy visszafizessék a hiteleimet, azokat teljes felelősségem tudatában vettem fel, én vállaltam, nekem kell megoldani. És még arra sem gondoltam sosem, hogy méltányossági kérelemmel forduljak a bankhoz. Nem tudom, milyen esélyeim vannak, és szégyellem is, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de nincs más választásom, kettőnkért meg kell ragadnom és el is kell tudnom fogadni minden adódó lehetőséget.
