„Fáztam, féltem, még szédültem, félig ájult voltam, fájt a lelkem, fájt a testem. Azt mondták, hogy műszeres befejezés kell, de nem volt erőm tiltakozni, pedig tudtam, hogy ha békén hagynak, talán jó lesz. Műszeres befejezésre fel kellett másznom a másik asztalra. Én teljesen meztelenül, tíz idegen körülöttem az éjjel közepén. Hisztizik az ügyeletes főnővér, miért nincs pizsamám, mi a frászért nem vittem be. Ott feküdtem egyedül, teljesen meztelenül az asztalon, mindenki másnak csak egy éjjeli meló voltam, én fáztam, reszkettem, szédültem és egyszer kijött belőlem a sírás. A nővér megkérdezte kiabálva, miért sírok. Akkor sírjak, ha rosszul vagyok.”
„Ha nem teszem fel a kérdéseimet, ha jobban lesokkolódok az események során, akkor mennyire megdöbbentő lett volna arra ébredni, hogy óriási vattapamacs van a lábam között, hogy dől belőlem a vér, hogy annyira fáj a méhem, amit még sohasem éreztem. Nem tudtam volna, hogy mikor mehetek haza, mennyi ideig tart a fájdalomcsillapító hatása. Meddig nem emelhetek, mennyi ideig »normális« vérezni.”
„A mentő szállított be a kórházba, ahol mikor elmondták, hogy sajnos nem tudják megmenteni, megkérdeztem, hogy azért majd megnézhetném-e, mikor megszületik… Erre a szülésznő válasza a következő volt: »Jaj, most komolyan? Ez nekünk is annyira szörnyű látvány, ne akarja már látni«.”
A fenti három vetéléstörténet magyar közkórházakból való, ez pedig egy kaliforniaiból:
„A kezembe nyomtak egy tájékoztatót: hogy mennyire gyakori a vetélés, hogy nem én vagyok az egyetlen lúzer, hogy leggyakrabban nem tudni, mi az oka, hogy nem az én hibám. Hogy milyen számot hívjak, ha bármi kérdésem van, és ha ELDÖNTÖTTEM, hogy mit választok a rendelkezésemre álló opciók közül:1. Hazamegyek és megvárom, hogy a természet elvégezze a dolgát és spontán elinduljon a vetélés, vagy 2. Méhtevékenységet stimuláló hormontablettát kérek, ami 12 órán belül beindítja a vetélést, vagy 3. Műtéti beavatkozást kérek. Mindezek kockázatai, előnyei, hátrányai szintén leírva. Egyébként meg, ha nem kívánok semmilyen beavatkozás igénybe venni, jelentkezzek 6 hetes kontrollra.”
A Másállapotot a szülészetben mozgalom által összegyűjtött vetéléstörténetek egyik közös pontja, hogy Magyarországon sokszor a méltatlan ellátás mellett az információhiány, a nem kielégítő tájékoztatás az egyik leggyakoribb probléma, amellyel a nők szembetalálják magukat nemcsak a szülés során a testben lejátszódó folyamatok terén, hanem a vetélés esetén is. Kevés kivételtől eltekintve, a magzatát vesztett nő automatikusan a műtőbe kerül, ahol aztán műszeresen fejezik be a vetélést, és fel sem merül, hogy lehetne más alternatíva is, így a nő meg van fosztva a döntés lehetőségétől, attól, hogy a természetes vetélés útját válassza. Az úgynevezett folyamatos megfigyelésen alapuló módszert „megfigyelni-és-kivárni” választásnak vagy gyakran természetes vetélésnek is nevezik. A folyamat során, amely többnyire néhány naptól pár hétig terjed, a nő a saját otthonában, testének természetes folyamataira támaszkodva vetél el az első trimeszterben. Egy kutatás szerint az első trimeszteri magzatelhalás megállapítása után két héttel az esetek 70, nyolc héttel a diagnózis felállítása után az esetek 81 százalékában minden teljesen kiürül, nincs szükség semmilyen beavatkozásra. (A vizsgálatot két hónap után lezárták.)
Itthon a természetes vetélés gyakran inkább üldözött, mintsem támogatott lehetőség, és rengeteg tévhit kering arról, milyen veszélyek leselkednek az anyára, milyen felelőtlen az, aki a természetes vetélést választja. Gyakran előfordul az is, hogy ugyan támogatják a szakemberek a természetes vetélést, de csupán pár napot adnak rá, miközben a folyamat akár több hétig is eltarthat. Ha több türelmet és időt kapnának a nők, nem kellene rögtön az első pillanatban eldönteniük, melyik utat válasszák, sőt lehetőségük volna a folyamat bármelyik pontján meggondolni magukat anélkül, hogy félnének az egészségügyi dolgozók megjegyzéseitől.
Sok nő nem kap tájékoztatást arról, hogy lenne lehetősége természetes úton is vetélni (Képünk illusztráció – Sean Gallup/Getty Images)
A természetes vetélés körüli tévhiteket szeretné eloszlatni Zsófi, aki Természetes vetélés nevű oldalán, illetve a téma körül szerveződő Facebook-csoportjában igyekszik informálni az érintetteket arról, hogyan készülhetnek fel, ha ezt az utat választják, mik a küszöbön álló vetélés jelei, milyen teendők vannak a vetélés során és után, hogyan zajlik a felépülés, és mikor kell orvosi segítséget kérni. Zsófinak szerencséje volt, mert annak idején döntését orvosa jóváhagyta, sőt maximálisan segítette, ezért nem érezte azt – amiről egyébként sokan panaszkodnak a csoportban –, hogy nagyon erőltették volna a műszeres befejezést. „Amikor ebbe a helyzetbe kerültem, nem találtam információt magyar nyelven arról, hogy egyáltalán létezik-e ez az út. Végül angol nyelvű oldalakon, fórumokon keresgéltem, majd elkészítettem az oldalt, hogy másoknak is segítsek. Bár nem a közösségépítés motivált, végül így alakult, sokan csatlakoztak, és számos visszajelzést kapunk arról, hogy ténylegesen segítenek az oldalon található információk – mondja Zsófi, aki szerint bár emberibb, méltóságteljesebb út lehet a természetes vetélés, mintsem az abortuszra várók között várakozni a terhespatológián, majd kiszolgáltatottan feküdni a műtőasztalon, mégsem jellemző, hogy önmagában egy negatív kórházi tapasztalat miatt vállalnák a nők ezt a lehetőséget, ahogy ez a tendencia a traumatikus kórházi szülés után otthonszülést választó nők esetében látható. – Akik már szültek, általában jobban képben vannak ezzel a lehetőséggel, de vannak olyan első babások is, akik nagyon tudatosan készülnek a terhességre és a szülésre. Úgy érezzük, hogy egyre nagyobb az igény a természetes folyamatok követésére, sokan szeretnék tudni, hogy mikor, pontosan mi történik a testükben.”
Hat terhességem volt, két gyermekem született
Anna négyszer volt érintett a témában, inzulinrezisztenciája és PCOS-e (policisztás petefészek szindrómája) eleve hajlamosította a vetélésre. Első találkozása a várandóssággal a vetélés volt; első kisfia születése előtt, 2014-ben egy korai terhessége végződött először veszteséggel, nem sokkal a pozitív teszt után. Orvosa azt mondta, mivel nem látszik semmi, és vérzik, várjon, és jöjjön vissza kontrollra. Anna hat hétig vérzett még, és a terhességi hormon, a hCG értéke sem ment le nullára, de a nőgyógyásza ennek ellenére kivárt, nem műtötte meg. Annát a hideg is kirázta a műtét gondolatától, és végül nem is lett szükség beavatkozásra, a vérzés magától megszűnt. „Miután megszületett az első kisfiunk, és kistestvért terveztünk, meglepően gyorsan és könnyen teherbe estem. Néhány nappal a teszt után vérezni kezdtem. Minél korábbi terhességről van szó, annál inkább felmerül a kérdés: minek hívja ezt az ember? Terhes voltál vagy megjött a menstruációd? Mit mondasz másoknak és mit mondasz magadnak? Kimondod-e, hogy ez egy terhesség volt, megengeded-e ennek az összes érzelmi velejáróját? – teszi fel a kérdéseket Anna.
Amikor újra teherbe esett, az előzmények miatt korán elment a nőgyógyászhoz, aki látott ugyan valamit az ultrahangon, de nem volt a korának megfelelő méretű az embrió. Az orvos csináltatott egy hCG-vérvizsgálatot, és abban maradtak, ha az adott érték két nap múlva a duplájára nő, akkor örülnek. „A következő két mérésem azt mutatta, amit kellett volna, mégis nőtt az érték. Az ultrahangon aztán, láss csodát, volt szívhang, és napra pontosan akkora volt az embrió, amekkorának lennie kellett. A nőgyógyász megkérdezte, hCG-szint helyett jó lesz egy baba, mi pedig azt mondtuk, jó lesz. Aztán héthetes és pár napos terhesen megint elkezdtem pöttyözni. Akkor már nem volt szívhang az ultrahangon, és a következőn sem. Mint minden alkalommal, megint
azt éreztem, belehalok, ha fel kell feküdnöm egy rideg műtőasztalra, hogy kikaparják belőlem a babámat.
Hatalmas szerencsém volt, hogy a doktornőm a természetes vetélés pártján volt, nem volt rajtam a nyomás, hogy alávessem magam egy műszeres befejezésnek.”
Két hét várakozás következett, mialatt semmi sem történt. „Különleges élmény volt megélni a vetélés egymással összefüggő hormonális és érzelmi folyamatát. Mikor kiderült az ultrahangon, hogy nincs szívhang, beindult a gyászfolyamat. Azt éreztem,
az anyukája vagyok ennek a babának, és ameddig szüksége van rám, itt vagyok neki, együtt csináljuk végig ezt a dolgot.
Aztán telt-múlt az idő, haladt tovább az életünk, kezdtem egy kicsit jobban lenni érzelmileg. Akkor indult meg a vetélés, amikor újra egy érzelmi mélypontra kerültem. Ez egy nehéz, érzelmileg megviselő folyamat, de olyan jól kitalálta a természet, a szervezet tudja, mit kell csinálnia. Azt gondolom, akár ezt, akár a medikalizált utat választja egy nő, itt csak érvényes, rendben lévő választások vannak, de fontos lenne a döntést egyedül a nő kezébe adni. Alapnak kellene lennie, hogy az orvosok és szülésznők is tisztában legyenek ezzel a lehetőséggel, és elismerjék, hogy a patológiás eseteket leszámítva, a vetélések többségében a folyamat természetesen lezajlik magától” – véli Anna.
Így gondolja Baranya Ágnes szülésznő is, aki szerint sok esetben túlmedikalizált a szülészeti ellátás, ugyanis az esetek nagy részénél fel sem merül a természetes vetélés lehetősége, vagy ha a nők tisztában is vannak ezzel az alternatívával, mégis ellenállásba ütköznek, helytelenítik, megalázzák, nem ritkán elbizonytalanítják őket. „A vetélés indulhat alhasi görcsökkel, vérzéssel, de sajnos az is előfordulhat, hogy egy rutin ultrahang-vizsgálat során tapasztalja a vizsgáló orvos vagy a szonográfus, hogy nincs szívműködése a babának, de a méh nem ürült ki (ez a »missed ab«, a megkésett vetélés). Akármelyik verzió is történik a kismamával, lelkileg nagyon megterhelő helyzet ez, és ilyenkor nehéz a nőknek fellépniük, kiállniuk magukért, vagy egyáltalán tájékozódniuk arról, hogy van más megoldás is a műszeres befejezésen kívül. Bár a műszeres befejezés rutin eljárás, nagy benne a tapasztalat és gyakran csinálják, nem teljesen veszélytelen, ezért ha lehet – már pedig sokszor lehet –, érdemes elkerülni, vagy legalább esélyt adni arra, hogy ne kerüljön rá sor. A műtéti technikát illetően többféle lehetőség van, vákuummal vagy küretkanállal szokták eltávolítani a szövetmaradványokat a méh üregéből. A méhszájtágító eljárásoknak, amelyekre azért van szükség, hogy eszközzel bejussanak a méh üregébe, azonban ugyanazok a veszélyei lehetnek, mint az abortusznak (hiszen ez gyakorlatilag ugyanaz az eljárás). Későbbi terhesség során például hamarabb kinyílhat a méhszáj, mint kellene, de akár sérülés keletkezhet a méhfalon vagy mélyebb rétegekben. Orvosi oldalról persze a műtéti befejezés biztonságosabb, gyorsabb, egyszerűbb lezárása egy ilyen terhességnek, mert ilyenkor az orvos teljesen kontroll alatt, kézben tartja az eseményeket, mégis viszonylag ritkán, de számolni lehet műtéti szövődményekkel” – magyarázza Ágnes, hozzátéve, hogy a gyógyszeres befejezés barátibb, harmadik alternatíva lehetne a női test és a későbbi gyermekvállalás szempontjából, de itthon erre – az esetleges visszaélések miatt – jelenleg nincs lehetőség.
Arra pedig, hogy a természetes vetélés után mikor szükséges a nőnek visszamennie kontrollra, nem igazán van egységes javaslat, orvosfüggő. – Azt szoktuk mondani, hogy panaszmentes esetben elegendő a vetélést követő első menstruáció utánra időzíteni a kontroll időpontját, mert a vetélést követő havi vérzéssel tisztulhat a méh, így elkerülhető egy esetleges operáció. Műszeres befejezés esetén régebben 3-6 hónapot is mondtak arra, mikor próbálkozhatnak újra babával a párok, ma már azt tanácsoljuk, hogy várják meg a következő normál menstruációt, utána – ha lelkileg is készen állnak rá – nyugodtan próbálkozhatnak. A legújabb kutatások szerint a vetélés után a szervezet még »emlékszik« a terhességre, nem teljesen állt vissza az azt megelőző hormonális állapotokra, ezért jobban megtarthatja az újabb terhességet” – tanácsolja.
Meddig biztonságos a természetes vetélés?
Baranya Ágnes szerint a természetes vetélés mindaddig biztonságos, amíg nem tapasztalunk gyulladásra utaló jeleket, mint amilyen a láz, a rossz közérzet, a bűzös folyás/vérzés. „Nagyobb vérvesztés esetén érdemes lehet időnként vérnyomást mérni (baljós lehet a nagyon alacsony vérnyomás, magas pulzusszámmal). Néha előfordul, hogy nehezen indul be a vetélés. Ilyenkor megesik, hogy a nők feladják, ami teljesen érthető, de lehet ennek a folyamatnak időt adni. Természetes vetélés esetében azonban különösen fontos, hogy azoknak a nőknek, akiknek a vércsoportja Rh-negatív, már betöltötték a 4-5. terhességi hetet és terhesség alatti vagy szülészeti eseménnyel összefüggésbe hozható vérzésük van, a vérzés megjelenésétől kezdve 72 órán belül feltétlenül kapniuk kell anti-D IgG profilaxist injekció formájában. Ha csak egy fenyegető vetélésről beszélünk, és van egy kis vérzés, akkor a babát védjük, ha viszont elvesztette a magzatot, akkor a következő terhességét óvjuk meg. Vagyis, akinek Rh-negatív a vércsoportja, annak a legkisebb vérzésnél is meg kell kapnia az anti-D-t, ellenkező esetben a következő terhességében az anya immunrendszere megtámadhatja a babát, ami habituális, sorozatos vetéléshez, magzatelhaláshoz, vagy súlyos kórképek kialakulásához vezethet a magzatnál/újszülöttnél, legrosszabb esetben az is előfordulhat, hogy nem születhet egészséges gyermeke” – hangsúlyozza a szakember.
Amikor a halál bennünk történik
Jogfosztott gyász. A vetélések során, különösen, ha ezek koraiak voltak, a nők többsége úgynevezett jogfosztott gyászon megy keresztül, mivel fájdalmuk nem fejezhető ki nyilvánosan, gyászuk társadalmilag nem elfogadott, támogatott. Gyakran nyomás alatt állnak, hogy felejtsenek, lépjenek tovább, ne mutassák ki érzelmeiket a munkahelyükön, vállaljanak újabb gyermeket, ezek miatt úgy érezhetik, egyedül vannak gyászukkal. A „jogfosztott” gyásztípusokkal foglalkozó kutatások szerint viszont az el nem ismert gyász miatt az érintettek maguk is megkérdőjelezhetik saját érzéseik létfontosságát, a külső és belső jóváhagyásnak a hiánya pedig negatívan hat mentális egészségükre. „A Természetes vetélés csoportban sokan számolnak be arról, hogy a vetélés folyamatának végigélése fontos lépés volt a gyászukban – mondja Noémi, aki bár pszichológus, a csoportban mégsem szakemberként, hanem Zsófihoz hasonlóan sorstársi segítőként van jelen.
A gyász mélysége, intenzitása nincsen összefüggésben a kutatások szerint azzal, hogy néhány napos vagy néhány hetes magzatot veszít el az anya. Van, aki a természetes vetélés intenzív élményén keresztül éli meg az elengedést és nyeri vissza a testébe vetett bizalmat. A várható történésekre való felkészülés pedig nagyban segítheti a gyászfolyamatot is. Fontosnak tartom elmondani, hogy a vetélést kísérő gyászba mennyi érzelem belefér: mély fájdalom, düh, indulatok, átható szomorúság, üresség, vagy akár féltékenység mások várandósságára. Kifejezetten jellemző a bűntudat és az önvádlás érzése is, és sok nő kér segítséget a várakozás elviseléséhez, vagy ahhoz, hogy a következő várandóságánál hogyan küzdjön meg a félelemmel, szorongással és rettegéssel. Mindezekben nagyon sokat segíthetnek a sorstársak tapasztalat-megosztásai, akár a további elérhető segítség megtalálásban.”
A gyászfolyamat egyik talán legfájóbb momentuma, hogy az elvetélt nő halott kisbabáját továbbra is a testében hordja – sokak számára ez sokkoló.
Nemcsak azért, mert sok városi legenda kering arról, hogy ez egy veszélyes állapot, hanem azért is, mert a halál, amitől általában félünk, bennünk történt meg, nincs hova távolítani.
A vetélés folyamatát nem tudjuk siettetni, de mindenképpen segít, ha valaki foglalkozik a saját gyászával, és megtalálja a búcsúzás egyedi módját – fogalmaz Noémi. – A csoportban szívesen ajánlunk olyan módszereket, amelyek segítik a gyászfolyamatot. Szerencsés, ha a vetélésre való várakozás időszakában a pár képes beszélgetni a közös veszteségéről. Többen már ilyenkor előkészítik egy gyászszertartás kezdő lépéseit, elgondolkodnak azon, mi legyen a vetélés után, így áthelyeződik a fókusz a sokkról a veszteség-feldolgozásra, a tehetetlenségről a saját érzelmekkel való törődésre. Látunk arra példákat, hogy amikor ezekre a lépésekre sor kerül, beindul a vetélés, hiszen a testi-lelki folyamatok nem függetleníthetők egymástól. Nem szabad azonban általánosítani, esetleg elvárásként megfogalmazni a fentieket – amire gyakori példa az »engedd el« típusú tanács. Másoknak a vetélésre való konkrét »technikai« felkészülés hozza el a megnyugvást, és van, aki tudatos figyelemeltereléssel gyűjt erőt. Az a tapasztalatunk, hogy a vetélés ebből a szempontból úgy zajlik, mint a szülés: akkor tud megtörténni, amikor már megfelelőek a külső-belső körülmények, de egyénileg nagy eltéréseket mutathat, és sokszor csak utólag azonosítható, hogy ez kinél pontosan mit jelent.”
Sokan szép búcsúszertartással zárják le magukban a történteket. „Van, aki virágot ültet, kis papírcsónakot bocsát a vízre, magára tetováltat egy pici jelet emlékeztetőnek. Akik már tudni vélik a baba nemét, nevet adnak neki, van, aki emlékdobozt készít, amibe belerakja az ultrahang fotóját, valami kedvességet. Van, ahol a nagyobb testvéreket is bevonják a gyászba. Az, hogy a gyerek saját szavaival, egyszerűen kell megfogalmazni a történetet, az édesanya gyászfeldolgozását is segíti” – meséli Zsófi.
Vetélés mint gyógyító folyamat
„A természetes vetélés számomra azért is gyógyító, mert megadja azt az érzést, hogy a testem mégiscsak jól működik, jól tudja végigcsinálni ezt a nehéz dolgot – mondja Anna. – A vetélés kapcsán szerintem mindenképp felmerül az emberben, hogy »én tehetek róla, mit csináltam rosszul, nem működik rendesen a testem«. Erre ez a módszer egyfajta gyógyír. Nekem sokat segített az a gondolat is, hogy a természet okos, biztos valami baja volt a magzatunknak, ezért inkább nem született meg. Viszont előkészítette a testemet, lelkemet arra a babára, akinek majd meg kell születnie.” Zsófi Annához hasonlóan gyógyító folyamatként élte meg a vetélését. „Ez a folyamat nagyon lelkesítő tud lenni annak ellenére, hogy veszteségről van szó. Ahogy a szülés során felszabadulnak bizonyosa hormonok, úgy ilyenkor is, és magát a veszteséget is könnyebb lesz elkönyvelni, a helyére tenni, az élet részének tekinteni.”
Fotó: Getty Images
„Fontos hangsúlyozni, hogy a magzat elvesztésének, a vetélésnek az egyik markáns érzelmi kísérőjele a bűntudat – igazolja vissza Anna gondolatait a pszichológus. – Nagyon könnyű önmagunkat hibáztatni ebben. Egy várandós nő felé rengeteg elvárás árad, mi mindent kell megtennie, hogy egészséges kisbabát hozzon a világra, ezért fontos tudni például, hogy az orvos által igazolt terhességből minden 4-5. végződik vetéléssel (és az arány még nagyobb, ha a mai érzékeny tesztek által jelzett terhességekre is gondolunk).
A kontroll kérdése elválaszthatatlan ettől a témától. Mintha abban az illúzióban élnénk, hogy mennyi mindent tudunk kontrollálni az életünkben. Éppen a fogantatás, a babavárás, a szülés, a vetélés témája mutat rá a legtisztábban, hogy ezeknek a dolgoknak a lefolyására tevőlegesen korlátozott a ráhatásunk.
Ezért is lehet olyan nehéz a várakozás, nem bejósolható, hogy vajon két nap vagy három hét múlva indul-e meg a vetélés.”
„Minden tabu, ami a halállal vagy a veszteséggel kapcsolatos, ezért a legtöbb embernek nincs rutinja abban, hogy kell ehhez viszonyulni – folytatja a pszichológus. – Nagyon nehéz valóban támogató módon megnyilvánulni amikor valaki elvetél, ilyenkor tojáshéjon lépkedünk. Időről időre előforduló tanács, hogy erősnek kell lenni, ami mögött valójában inkább a negatív érzelmektől való félelem áll, és megélhető az érzelmek elrejtésére utaló elvárásként, ami szükségtelen, plusz terhet ró az érintett anyára és apára. Szerencsés, ha valaki képes magának megfogalmazni és kimondani, hogy mire van szüksége életének ebben a nehéz és érzékeny időszakában, azonban fogadjuk el, hogy ehhez előbb időre és valamilyen mértékű rendeződésre van szükség.”
A nő döntsön a saját testéről
Mindezek mellett teljesen érhető és van létjogosultsága annak az útnak is, amikor valaki azt mondja, érzelmileg nem bírja el a természetes vetélés folyamatát. Zsófi és Noémi leginkább arra büszkék, hogy a csoportjukban nincs nyomásgyakorlás. Ha bármilyen szempontból kérdőjel van valakiben, nem érdemes erőltetnie ezt az alternatívát, itt azok is megkapják a támogatást, akik a műszeres befejezés mellett döntenek, vagy út közben meggondolják magukat, és inkább kórházba mennek. Hiszen nem vagyunk egyformák: valakinek szabadságot ad a felelősség, más inkább kívülről várja a megerősítéseket, ezért nehezebben tudja átadni a testének az irányítást, félretenni a kontrollt.
„Előfordulhat, hogy bármilyen okból nem lehet elbírni a várakozást, vagy tűrni a vetélés jeleit, és persze van olyan is, amikor orvosi indoka van a beavatkozásnak – mondja Noémi. – Természetes félni az ismeretlentől, de ha valaki retteg, és ezt az érzést az információgyűjtés és tájékozódás sem csökkenti, esetleg társul egy olyan közeg vagy élethelyzet, aki/ami nem támogatja az anyát, vagy csak fokozza a szorongást, az nagyban megnehezíti, hogy a folyamat szépen végbe tudjon menni, ezért olykor mi magunk javasoljuk, hogy az anya gondolja át a műtéti befejezést. Néha azt látjuk, hogy az apukák, a partnerek jobban aggódnak, mint a nők. Ilyenkor azt javasoljuk, hogy ha tehetik, női segítőt, a szakmai támogatáshoz egy bábát hívjanak a legnehezebb órákra, hiszen nagyon megnyugtató tud lenni, ha egy szakképzett ember mondja meg, meddig normális a folyamat, mikor kell kórházba menni.”
A szülésznő szerint is személyiségfüggő, ki melyik utat választja: valaki szeretne gyorsan túl lenni az egészen, másnak viszont az a könnyebb, ha otthon, lassan mehet végig a folyamaton – a hangsúly a szabad döntésen van. „Minden körülményt számba véve a kismamának kellene erről döntenie – mondja Ágnes. – Úgy legyen döntési joga, hogy valóban tájékozott: ne csak elmondják neki, mi fog vele történni, és megkérdezzék tőle, beleegyezik-e ebbe, de arról is tájékoztassák, mi, miért fog történni, milyen más alternatívával helyettesíthetjük az eljárást, illetve milyen szövődményei lehetnek, ha az egyik vagy a másik utat választja. Ezek átgondolásával, és azzal, hogy időt kap a nő, nem a gyakrabban hallott tájékozott beleegyezés, hanem tájékozott döntéshozatal történik arról, hogyan szeretné elengedni a kisbabáját.”
