A debreceni férfiak nem értették, hogy a kisportolt, mélybarna-szemű, kedves arcú, de elszánt tekintetű fiú mit akarhat tőlük az utcán, miért vizslatja őket, mit néz a fülükön. 2015-ben a magyarul csak az igent, a nemet, és a köszönömöt ismerő iráni menekült fiú, Amir 3 ezer kilométerre a hazájától, túl a meneküléssel járó küzdelmeken és még nagyon messze a nyugodt élettől kapaszkodót keresett magának a hajdúsági városban: egy karfiolfület, a birkózók ismertetőjelét, amelynek gazdája elvezeti oda, ahol sportolhat.
Sarvari Manesh Amir Hossein élettörténete tele van ilyen epizódokkal. A most 31 éves fiú 100 évnyi kalandon van már túl, és bármit is hozott eddig számára az élet, azt lehetőségként fogta fel és – másokat sosem bántva – a maga javára fordította. Egyetlen percre sem hagyta el magát vagy vesztette el derűjét, pedig volt életveszélyben és megannyi méltatlan helyzetben. Sikeres életet szánt neki a sors, csak eredetileg nagyon másmilyet.
Kilövési engedély
Amir ma Irán egyik fontos embere lehetne. Minden adott volt hozzá: jómódú, a politikába beágyazott család, birkózó karrier, jó sportügyi állás. A fiú azonban egyre jobban eltávolodott mindazoktól az értékektől, amelyeket magas állami pozícióban, biztonsági főnökként dolgozó apja és környezete képviselt. Szembekerült az apjával, aki „kilövési engedélyt” adott a saját fiára. Amirt édesanyja menekítette ki az országból: repülőn Törökországba ment, onnan pedig az akkor, 2015 elején még kevésbé forgalmas balkáni útvonalon tovább. Az egykor jómódban élő fiú egy szál ruhában érkezett Magyarországra, hogy újrakezdje az életét. „Ez volt az első biztonságos ország számomra, így nem merült fel komolyan, hogy tovább kellene mennem. Még akkor sem, amikor pár hónappal később, a menekültválság csúcsán engem is hajtottak volna tovább Ausztriába” – idézi fel a fiatalember.
Iráni menekültből börtönőr: Sarvari Manesh Amir Hossein (Fotó: Leéb Ádám)
Amir gyorsan feltalálta magát. Rettentően nyomasztotta a menekülttábor egyhangúsága, a bezártság, hogy az ottélők nem vihetik előre az életüket. Folyton csak várakoznak a tábori ágyakon ücsörögve, és igazából azt sem tudják, hogy mire. Akkor már hónapok óta nem tudott edzeni, szétfeszítette az energia, de mint mindig, most is ösztönösen ráérzett arra, hogy mi léptetheti ki és tovább az adott helyzetből: ez hazájának sportja, a birkózás, ami Debrecenben jó pár évvel korábban kifújt. Nem talált egyetlen karfiolfülű sportolót sem a város utcáin, a tábori munkatársak azonban adtak neki egy elérhetőséget: egy birkózóbíróét, aki a legközelebbi (püspökladányi) csapat elnökét kezdte zaklatni: nézze meg az „iráni kisgyereket”.
Amirból Dávid
„Nem nézem meg, nem érdekel, válaszoltam elsőre, másodikra, harmadikra – meséli Szabó Csaba hat évvel később. – Bevallom őszintén, elég erős ellenérzéseim voltak a menekültekkel szemben. De addig győzködött a bíró kolléga, hogy azt mondtam, na, jöjjön ide az a fiú. Pont edzőtábor volt, este sütögettünk, egy hatalmas szalonnát nyomtam Amir kezébe, hogy provolkáljam. De szó nélkül legyűrte, nagyon meg akart felelni. Egyébként nem is volt muszlim, pont az erős vallásosság elől menekült el otthonról. Később aztán erről, meg az apjáról is sokat beszélgettünk. Akkor még alig tudtunk pár szót váltani, de nagyon szorgalmasan írogatott mindig minden új szót a kis füzetébe. Hamar kiderült, hogy milyen törekvő és mennyire szerethető ember. Az egész lénye bizalmat keltő, a gyerekek velem együtt nagyon hamar megkedvelték.”
Különleges engedéllyel Amir átjárhatott a debreceni táborból Püspökladányba edzeni. Aztán a menekültválság tetőfokán bezárták a tábort, a kevés ottmaradt menekültet (aki nem akart továbbindulni nyugatra) átvitték a borzalmas nagyfai táborba, amelynek egyik oldala a pusztára, a másik a börtönre nézett. „Sírva hívott fel Amir, hogy segítsek – mondja Szabó Csaba. – Fájt a lába egy sérüléstől, amit nem láttak el, félt a többiektől, azt mondta, hogy olyan a hely, mint a börtön. Ekkor igazolta le az egyesület, szereztünk neki lakást is a városban. Mindez a nagyon hosszú oltalombavételi eljárást is előrelendítette. Szívesen tettük, mert láttuk, hogy egy percre nem hagyja el magát, hogy mindent megtesz azért, hogy boldoguljon.”
Büszkeséggel tölt el, hogy az az állam, ami engem befogadott, rám bízza a polgárai biztonságát (Fotó: Leéb Ádám)
Talán két éve ismerték egymást, amikor Csaba egy beszélgetésben fiamnak szólította Amirt, és ő úgy kérdezett vissza: „Igen, apám?” Azóta így nevezik egymást, és nem csak formálisan ilyen kettejük kapcsolata. Csabának büszkélkedik el először a vizsgaeredményekkel, tőle kér tanácsot, és a szentestéket is mindig náluk tölti Amir, aki Budapesten már Dávidként próbált szerencsét. Kikeresztelkedésekor maga választotta az óriással megküzdő hős nevét: nem azért, hogy ezáltal könnyebben beilleszkedjen, hanem mert számára azt az erőt és hitet szimbolizálta, ami idáig segítette.
Tovább a tervek mentén
„Nehéz volt elengedni Dávidot, de tudtam, hogy szűk már itt, Püspökladányban neki. Valami kis segédedzői állást tudtam volna neki szerezni, vagy valamelyik szponzorunknál munkát, de apaként a legjobbat akarja az ember a gyerekének. Tudtam, hogy neki komoly tervei vannak” – vallja be Csaba. Dávid Budapesten megsokszorozta magát:
- egy nagy vízi vidámparkban dolgozott úszómesterként,
- angolul és magyarul tanult,
- elvégezte az állampolgársághoz szükséges 8 magyar általános osztályt,
- honosíttatta az érettségijét,
- járt edzőképzésre a Testnevelési Egyetemre,
- és gyakran látogatta a keresztény gyülekezetét is.
Életének legfontosabb színtere pedig egészen a legutóbbi időkig a Vasas edzőterme volt, ahonnan az olimpiára való kijutást (akár a menekült csapat tagjaként, akár Magyarország színeiben) tervezgette.
Fotó: Leéb Ádám
2020 februárjában Dávid végre letehette az állampolgári esküt, így pár hétre rá már Magyarországot képviselte egy nemzetközi versenyen, amelyen második helyezést ért el. Birkózókarrierjének folytatását, mint annyi mindent, elvitte a Covid. Elvesztette a munkáját, az egyre bizonytalanabb helyzetben döntést kellett hoznia: mindent feltesz egy lapra és sportkarrierjének szenteli magát, vagy megpróbál valami mást felépíteni.
Mint az oroszlán
A karanténidőszakban addig is, amíg megtalálta az új lehetőséget, autót mosott és daru-, illetve targonca-kezelőtanfolyamot végzett, és elkezdett németül tanulni. Egy barátja hívta fel a figyelmét arra, hogy az ő alkatával, fegyelmezettségével és ambícióival érdemes lenne jelentkeznie a Büntetés-végrehajtáshoz (BV).
„Azt sem tudtam minek a rövidítése a BV, de azt se, hogy mi az a Büntetés-végrehajtás – mondja nevetve Dávid. – A lényeg az volt, hogy végre valami stabil állásom legyen. Amikor képbe kerültem, nagyon megtetszett, hogy itt előny, hogy sportoló vagyok, hogy nyelveket beszélek, hogy van módom előrébb jutni és hogy hasznos munkát végezhetek. Túljutottam a szűrőkön és beiratkoztam a tanfolyamra, ami ahhoz kellett hogy hivatásos lehessek.” Dávid 2020 októberében „szerelt fel”. Amíg nem volt meg a vizsgája, rendvédelmi dolgozóként végezte a munkát a kőbányai börtönben, tavasszal pedig a sikeres vizsga után őrmesteri fokozatot, váll-lapot és fegyvert is kapott. Azóta a belvárosi objektumban dolgozik börtönőrként.
Büszke magára, hogy magyar nyelven levizsgázott, büszke a munkájára: „Úgy érzed magad, mint egy oroszlán – fogalmaz szemléletesen, majd komolyra fordítva hozzáteszi: – Büszkeséggel tölt el, hogy az az állam, ami engem befogadott, rám bízza a polgárai biztonságát. Emberéletek vannak a kezünkben, a kintieké és a bentieké is, ez hatalmas felelősség.”
A belvárosi büntetés-végrehajtási intézmény az egyik legszigorúbban őrzött börtön az országban, hiszen azok, akik előzetesben – akár a legsúlyosabb bűncselekményekért – itt vannak, nem lehet tudni, hogy milyen büntetést kapnak majd. Azért van szükség a nagyobb biztonságra, mert a város közepén van az épület. „Sokféle ember van itt, köztük bevándorlók, akiknek sokszor tolmácsolok – mondja Dávid. – Ha őket látom, eszembe jut, hogy hasonló esélyekkel indultunk Magyarországon, és mégis a rács két oldalán vagyunk. Szerintem ez nem csak szerencse kérdése. Amikor idejöttem 25 évesen, én is nagyon vágytam egy autóra, egy BMW-re, de csak abban az egy cipőben közlekedtem, amim volt. Három év kemény munka után vettem magamnak egy használt kis Peugeot-t, most megvan a vágyott BMW, de nem akartam lerövidíteni az utat, ami hozzá vezetett” – mondja Dávid, akinek a szokásos sokéves terve is megvan a fejében.
Nemrég megszerezte a Testnevelési Egyetem edzői képesítését. Jelenlegi munkája mellett nincs lehetősége rendszeresen gyerekeket edzeni, de nagyon szeretne majd a BV műveleti törzsébe átkerülni, és 8-10 év múlva kiképzőtisztté válni. Úgy érzi, akkor végezne igazán hasznos munkát: felhasználva az edzői képesítését, és akkor magyar apja vágyát is teljesítené, aki azt kívánja „hogy Dávid egy nap továbbadja mindazt a birkózótudást, amit megszerzett, aminek boldogulását, az új életét köszönhette.”