Jelenleg a világon nagyjából 4,4 milliárd ember, azaz a világ népességének 55 százaléka él városokban, és ez a szám tovább nő majd, az előrejelzések szerint 2030-ban a világon már 43 olyan óriásváros lesz, ahol több mint 10 millióan élnek, 2050-re pedig 10 emberből 7 városlakó lesz. Az urbanizáció nagyon sokrétű folyamat, sokféle kérdést, megoldandó problémát vet fel, például azt, hogy mit lehet tenni annak érdekében, hogy a városok minél élhetőbbek és fenntarthatóbbak legyenek, hogy minél kevésbé terheljék, károsítsák a környezetet.
De van egy másik érdekes aspektusa is, amire az ENSZ egyik legújabb jelentése világít rá, ez pedig az, hogy teszik ki a városi lakosság nagyjából felét a nők, a várostervezés során az ő szükségleteiket. az ő igényeiket eddig nem nagyon vették figyelembe, és ezzel bizony kezdeni kell valamit. A világszervezet a jelentésében négy témakörrel foglalkozik, az egyik a biztonság a városokban, a másik az igazságosság és méltányosság, a harmadik az egészség és jólét, a negyedik pedig az, hogyan akadályozza meg a városi környezet, hogy a nők kiteljesedjenek és hogyan lehet tenni ellene.
A nemek közötti egyenlőség elérése az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak szerves részét képezi. Ha a várostervezésnél nem nem veszik figyelembe a nők eltérő igényeit, az nemcsak az ő életükre, hanem a családjaikra is káros hatással lehet.
– hangsúlyozta Achim Steiner, az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) igazgatója.
Fotó: Neményi Márton
A láthatatlan nem
De kezdjük az elején, a világ több pontján is készültek felmérések arról, hogy a nők mennyire érzik biztonságban magukat a városban, városi környezetben. Írországban a nők 55 százaléka nem érzi magát biztonságban a tömegközlekedési eszközökön sötétedés után, az Egyesült Királyságban a nők 71 százalékát zaklatták már szexuálisan nyilvános helyen, és 18-24 éves nők körében ez az arány 97 százalékra emelkedik. New Yorkban a nők havonta átlagosan 26-50 dollárral többet költenek közlekedési eszközökre biztonsági okokból. Jordániában a megkérdezett nők 47 százaléka utasított vissza egy munkalehetőséget a tömegközlekedés megfizethetősége és elérhetősége, valamint a nyilvános szexuális zaklatás miatt.
Annak érdekében, hogy visszaszoruljon a nők elleni erőszak aránya, számos területen kell lépéseket tenni, a várostervezés az egyik, és messze túlmutat azon, hogy legyen jobb a közvilágítás, és sajnos sokszor előfordul, hogy az első lépést pont maguknak a nőknek kell megtenniük. A Guardianben jelent meg egy cikk a mozambiki tinédzserlányokról, akik a városukban, Maputóban elkezdtek fényképeket készíteni a körülöttük lévő nem biztonságos terekről, akciójuknak köszönhetően az iskolájukban biztonságosabb helyre költöztették a mosdókat, a helyi önkormányzat pedig foglalkozni kezdett a környék üresen álló épületeivel. Vagy ott van Kalpana Viswanath, akit annyira megrázott az eset, amikor Újdelhiben egy buszon megerőszakoltak egy lányt, hogy létrehozta a Safetipin nevű alkalmazást: ezen az követhető nyomon, hogy az adott környék mennyire biztonságos a nők számára. A város vezetése ennek hatására javított a közvilágításon, a rendőrség pedig kiemelten kezdett járőrözni azokon a környékeken, amiket a felhasználók különösen veszélyesnek tartanak.
Fotó: Neményi Márton
De a térhasználatban máshol is megjelennek a különbségek, a parkok például könnyen a férfiak terepei lehetnek, pedig a lányok és nők is szeretnek sportolni, a szabadban játszani, csak ha sok a fiú vagy férfi, akkor nem biztos, hogy pont a parkban töltenék a szabadidejüket. Kevésbé emlegetett, de ugyanilyen fontos kérdés a közvécék szükségessége. A nők általában többször használják a mosdót, és nagyon fontosak a higiéniás körülmények, főleg, ha babával, kisgyermekkel használnák a mellékhelyiséget. De ez az igény sincs kiszolgálva, pedig például Budapesten is régen felismerték, hogy közvécékre mindenkinek szüksége van. Igaz, hogy első nyilvános illemhelyiséget 1870-ben nyitották meg, ám csak 20. század elején létesültek olyan közvécék, amelyek kialakításakor már a nőkre is gondoltak.
De térjünk vissza a nagyvilágba, a jelentés szerint problémát jelent az is, hogy a nők tulajdonképpen láthatatlanok, és azt, hogy láthatatlanok, többféleképpen is lehet értelmezni. Nézhetjük onnan, hogy világszerte kevés köztér viseli valamilyen ismert – akár létező, akár kitalált – nő nevét. Igen, Budapest sem kivétel, a fővárosban csupán 224 közteret neveztek el nőkről, és ezeknek is csak 55 százaléka valós név, a férfiakról elnevezett közterületeknél ez az arány 95 százalék.
Hozhatunk más, közeli példát is: a lengyelországi Poznanban 500 utcából csak 38-at neveztek el nőkről, majd egy nyilvános vita után ezek száma huszonhattal emelkedett. És akkor még nem is beszéltünk a köztéri szobrokról és emlékművekről, Londonban például szobrok mindössze 4 százaléka ábrázol nőket, ami körülbelül fele az állatokat ábrázoló szobrok számának, de a brit főváros így sem teljesített rosszul, vannak városok, ahol ez az arány csak 2-3 százalék. És New Yorkban is elindult valami, az ARTE projektnek köszönhetően, amelyet bebörtönzött fiatal nőkkel és középiskolás diákokkal közösen hoztak létre, számos olyan köztéri alkotás született, ami női hősöket ábrázol.
Láthatatlanok vagyunk azért is, mert a nők kis számban vannak jelen olyan helyeken, vagy szinteken, ahol az igazán fontos döntések megszületnek (az uniós városvezetőknek például csak 16%-a nő), és sajnos az alulreprezentáltsága a városi és épített környezettel foglalkozó szakmákban is jelen van, illetve problémát jelent az is, a nők nehezebben tudnak föld- vagy ingatlantulajdonhoz jutni, jelenleg a világ országainak kétharmadában korlátozzák a nők tulajdonjogát.
Ám az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy – ahogyan mondjuk az egészségügyben is – sok a hiányzó adat, mert ezen a területen is férfiközpontú kutatások, felmérések zajlottak, tervezéskor, fejlesztéskor is velük számolnak, ahogyan azt Caroline Criado nőjogi aktivista is kiemeli Láthatatlan nők című könyvében. „Az eddig gyűjtött információk túlnyomó többsége – legyen szó akár a gazdaságról, akár a várostervezésről, akár az orvostudományról – a férfiakról, az ő működésükről, az ő viselkedésükről szólt. Ennek az az eredménye, hogy a világon sok minden nem úgy működik, ahogyan az a nőknek is megfelelne. Az egyenlőség nem azt jelenti, hogy a nőket úgy kezeljük, mint a férfiakat, de ez egy olyan csapda, amibe sokan beleesünk. Egyszerűen több nemek szerinti adatgyűjtésre lenne szükség, ennyire egyszerű” – nyilatkozta.
A tanulmányban többek között egy svéd példán keresztül szemléltetik, miért fontos a megfelelő adatgyűjtés, mint kiderült, az a döntés, hogy inkább a magasabb rendű utakon kell eltakarítani a havat, hátrányosan érintette a nőket és a gyermekeket, ők ugyanis nagyobb arányban használják gyalog- és kerékpárutakat, miután azonban ezek tisztán tartása lett a prioritás, 50%-kal csökkent a balesetek száma.
Ez nőnek való vidék
Világszerte vannak előremutató kezdeményezések, az egyik példa, amit többen emlegetnek, az a svédországi Umeå, itt már 1978 óta segíti a városvezetés munkáját egy nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó bizottság. „Nem úgy tekintenek rám, mint a belső rendőrségre, aki körbejár és megmondja az embereknek, hogy mit csinálnak rosszul” – számolt be a Politicónak pozitív tapasztalatairól a bizottság egyik tagja, Linda Gustafsson.
Kihangsúlyozta, minden város más, ezért nem nagyon látja értelmét annak, hogy a helyi jellegzetességeket figyelmen kívül hagyva szülessen egy terv arról, milyen szempontoknak kell megfelelnie egy – fogalmazzunk úgy – nőbarát településnek. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne róluk példát venni, 2009 óta rendszeresen szerveznek is olyan körutakat, amelyeken meg lehet ismerkedni a sikeres kezdeményezéseikkel.
Ezek közé tartozik egy nagyjából 150 méter hosszú gyalogos aluljáró, amely összeköti ezt a központot a Haga lakónegyeddel, közvetlenül a központi pályaudvar mögött. A nők korábban nem érezték magukat biztonságban, az alagút ugyanis túl szűk és sötét volt, ráadásul úgy volt kialakítva, hogy kerekesszékkel vagy babakocsival nem volt túl könnyű áthajtani rajta, most viszont elég széles, elég világos és van egy plusz kijárat, ha valaki szeretné hamarabb elhagyni az aluljárót. Egy másik sikeres projekt az iskola, amit Maja Beskowról, Umeå egyik első női tanáráról neveztek át, vagy azok a közlekedési táblák, amelyeken nemcsak férfi, hanem női figurák is szerepelnek.
Hívogató vasúti felüljáró a Rákos-patak felett (Fotó: Neményi Márton)
A város számára kiemelten fontos a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás is, és ez is több szálon kötődik a nemi egyenlőséghez, világszerte a nők, különösen a szegényebb háztartásokban élők, jobban ki vannak téve az éghajlatváltozás hatásainak, miközben ezen a területen is általában kimaradnak a döntéshozatali folyamatokból. Ami a helyi viszonyokat illeti, a felmérések szerint férfiak sokkal nagyobb valószínűséggel használnak autót a városban, mint a nők, pedig ha csak annyit ülnének volánhoz, mint a nők, Svédországban a személyszállításból származó kibocsátás közel 20 százalékkal csökkenne.
„Sok pénzt költünk új technológiai beruházásokra, fejlesztésekre, de meg kell vizsgálnunk azt is, hogy a nemek hogyan használják a várost, ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Umeå elkötelezte magát amellett, hogy 2030-ra klímasemlegessé válik. De ha az éghajlatváltozás elleni küzdelem mellett nem harcolunk a nemek közötti egyenlőségért, akkor nem fogjuk elérni ezt a célt” – mondta Gustafsson.
Svédországban egyébként más településen is van példa arra, hogy előtörőben van a feminista várostervezés, a svédországi Husby városában a helyi nők, akik nem érezték magukat biztonságban és úgy látták, a közterületeket férfiak uralják és irányítják, elindítottak egy kezdeményezést. A Svenska Bostäder nevű társaság feminista szemmel építette ki a központi területet. Az új intézkedések között szerepelnek nőknek kedvező társadalmi tevékenységek, a megvilágítás, a metróhoz való hozzáférés, egy új kávéház a régi helyett, amelyet csak férfiak látogattak, egy játszótér, több kereskedelem és egy piac, olvasható az URBACT magyar oldalának beszámolójában.
Egy mindenkiért, mindenki egyért
Egy, a többek között a svéd kezdeményezésekkel foglalkozó cikkben kiemelik azt is, fontos, hogy a nemek közötti egyenlőségért való küzdelembe bevonjunk más, hátrányos helyzetű csoportokat, mert egy igazán élhető városban mindenki igényeinek és szükségleteinek érvényesülnie kell, arról nem is beszélve, hogy a női nem sem egy homogén tömeg, mi is sokfélék vagyunk.
Eva Kail, bécsi várostervezési szakember példaként hozta fel azt, hogy egy bizonyos kor felett a szigorú vallási közegből származó lányok lehet, hogy nem merik használni a közparkokat, mert félnek attól, hogy mit gondolnak róluk a szüleik, a közösségük, ha látja, hogy fiúkkal együtt tartózkodnak a szabadban, erre megoldásként pedig azt találták ki, hogy a parkokban vannak ún. moderátorok, akik odafigyelnek arra, hogy mindenki biztonságban érezze magát.
Azokon a helyeken, amelyek tényleg mindenki számára készültek, a nők biztonságban érzik magukat, a gyerekek futkároznak és játszadoznak, az idősek ücsörögnek és beszélgetnek, a fiatalok a barátaikkal csevegnek, és az egyedülállók zavartalanul olvasgathatnak. Mindenki saját maga lehet, biztonságban érezheti magát és békében élhet a szomszédjaival
– emelte ki egy beszédében Jacqueline Bleicher, a Global Urban Design alapítója.
Fotó: Neményi Márton
A fenti példák is mutatják, hogy lehet egy általános megközelítés is, amikor az a fontos, hogy egy teret mindenki használhasson, de van, amikor pont az ellenkezőjére lehet szükség, jó példák erre az uszodák is, melyek bizonyos időpontokban csak nőket fogadnak, akik ilyenkor nyugodtan úszkálhatnak akár burkiniben is. De vannak más kezdeményezések, amelyek segítenek a többszörösen marginalizált csoportok tagjainak abban, hogy bátran használják a közös tereket. 2008-ban Torontóban elindult egy projekt, amelynek köszönhetően az egyik parkban létesült egy piac, ahol a helyi nők – akik közül sokan bevándorlók – árulhatták a termékeiket, majd megnyílt egy közösségi kávézó is és létrehoztak egy közösségi kertet is.
