Napernyőktől a bőrrákig – Kis napozástörténet

Benecz Judit | 2019. Június 26.
Ennyire egészségtelen érzésekkel a napfénnyel szemben talán a középkorban viseltettünk utoljára.

„A bőrrákos megbetegedések előfordulása ugrásszerűen megnőtt, mióta divat lett a napozás” – unalomig ismert mondat, jelentése mégsem hatol el az agyakig, még mindig. A jó nyaralás fokmérője az aranybarnára sült bőr, a naptejjel pedig roppant beosztóan bánunk, hiszen ragad is, meg fehérek is leszünk, az ötven faktortól ráadásul színünk se lesz.

Míg a jómód jele Európában évszázadokon át a minél világosabb bőrszín volt, mára az egész átfordult a visszájára: ha barna a bőröd, az egyet jelent azzal, megteheted, hogy pihensz, kimozdulsz, elutazol egy napsütötte országba – vagy legalább van pénzed szolira. De hogy jutottunk el idáig, és mi köze az egészhez Coco Chanelnek?

Ambivalens barnaság

Megszállott napozásmániánk alig száz éve kezdődött, mindaddig az európai emberek igazán jól megvoltak természetesen világos bőrszínükkel, amelyből a szép, fehér, foltmentes volt az elvártan elfogadható módozat. A társadalmi ranglétra felsőbb fokain lévők erre évszázadokon keresztül gondosan vigyáztak, hiszen a lesült bőr egyet jelentett azzal, hogy az illető szegény, kétkezi munkát kell végeznie a földeken vagy másutt, de biztosan nem egy palota szalonjából tekint a világra. 

Mindez a középkor évszázadait jellemezte leginkább, amikorra az ókori rómaiak és görögök napfürdőző szokásai teljes mértékben kikoptak, és a szentéletűséggel amúgy is összeforrt a hófehér, alabástrom bőr képe. Barnának lenni tehát minden szempontból kerülendő volt, I. Erzsébet királynő idejében például mérgező, ólomtartalmú kencékkel fehérítették bőrüket, és kéklő ereket rajzoltak magukra, hogy bőrük áttetszően fehér színét erősítsék.

No, azért az ókori rómaiakat sem kellett félteni. Igaz, ők fénykorukban még tisztában voltak a napsütés és a friss levegő egészségre gyakorolt jótékony hatásaival, mindent elkövettek, hogy a barnaságnak a legapróbb nyomait is eltüntessék. A közfürdők látogatásakor szívesen süttették magukat a napon – a nők állítólag mindezt egy bikinihez hasonlatos ruhaneműben tették –, dolguk végeztével azonban egyből előkapták krétapor-, fehér mészkő- és fehérólom-tartalmú bőrhalványító kozmetikumaikat, hogy a mediterrán népek körében kicsit sem természetes, a nemesi sarjaktól mégis elvárt hófehér bőr ideáljának megfeleljenek. A történelmi emlékek szerint az ókori rómaiak még a fényvédőket is ismerték: mikor napon voltak, olyan növényi olajakkal óvták bőrüket, melyek természetes fényvédőként is működtek, például az olívaolaj amelynek SPF 7-es értéket tulajdonítanak. 

Ókori római fürdő – ahogyan az 1890-es években elképzelték. Sir Lawrence Alma-Tadema akotása (Fotó: The Print Collector/Heritage Images via Getty Images)

Napkultusz

A napimádat, illetve a nap tisztelete már a legkorábbi vallásoknak is része volt, a Nap energiáját, fényét, melegét az ősidőktől fogva tisztelték. Az ókori egyiptomiak Ré napisten előtt tisztelegtek és a Perzsiából elterjedt Mithrász-kultuszban is a Napot állították a középpontba, amelynek imádata a Kr.e. 1. században a Római Birodalomba is elért és egészen az 5. századig a legnépszerűbb istennek számított, kultuszát összekapcsolták a császárkultusszal is. De az ősi napkultusznak állítanak emléket a Stonehenge kövei, nem hiányzott az ókori görögök többistenhitéből és az sem véletlen, hogy Jézus születését december 25-re datálták: a mítoszok szerint akkor született Mithrász, a kereszténység államvallássá válásakor pedig kellett valami, ami elég nagy jelentőségű, hogy ezt ellensúlyozza.

Amikor kijöttünk a napernyők és gyárak árnyékából

A hófehér bőr és a jómódúság kéz a kézben járt egészen a huszadik század elejéig. A hölgyek felváltva szorongatták napernyőiket és púderes pamacsukat, nem beszélve arról, hogy az öltözködés sem engedett tág teret a barnulásnak. Az ipari forradalom gombamód szaporodó gyárai, a földekről a városokba települő tömegek azonban idővel új értelmezését is adták a hófehér bőrnek. A gyárakban és bányákban dolgozó munkások minimális szabadidejüket is inkább a négy fal között töltötték, a gyárak köré épült munkásnegyedek füstös levegője, koszos utcái nem éppen azt a vonzó szabadidős közeget jelentették, mint a gazdagok számára kialakított zöld gyepes közparkok.

Az 1800-as évek végére mindennek meg is lett az eredménye: a kevés napfényen tartózkodás következtében deformitással születő gyerekek, sápadt, gyenge csontozatú felnőttek tömegei élték nyomorult életüket, amire az orvos-tudós világban is egyre inkább felfigyeltek. A kukoricapelyhéről híressé vált John Harvey Kellogg például 1891-ben spéci fényterápiás gépet fejlesztett ki, ami nem volt más, mint egy villanykörtékkel teleaggatott hordó, közepén egy székkel, mert észrevette, a napfénynek bizony fontos egészségmegőrző szerepe is van. Még maga VII. Edward angol király is használta a szerkezetet, hogy köszvényét gyógyítsa, 1903-ban pedig egy izlandi orvos, Niels Finsen kapott Nobel-díjat, miután sikerrel alkalmazta a bőrtuberkulózis (lupus vulgaris) és más betegségek kezelésében is napfényterápiáját.

Nyaralók fotója 1895-ből (Fotó: Express/Express/Getty Images)

Az orvosi javallatoktól persze még nem vált divattá a napozás, az előkelőségek továbbra is ódzkodtak a barnulás gondolatától is, a munkásosztály helyzete pedig korántsem javult annyit, hogy varázsütésre múljanak el a panaszok. Bár az üdülések, a fürdőzés a 18-19. században ismét divatba jött a tehetősebb társadalmi réteg körében, már csak az illem és etikett miatt is állig felöltözve, napernyővel felszerelkezve élvezték a vízparton töltött időt.

Coco Chanel mediterrán malőrje

Eljött aztán 1923 napfényes nyara, amelyet az akkorra már divatikonnak számító Coco Chanel a francia riviérán töltött, ahonnan látványosan barna bőrrel tért haza. A lesült valójáról készült fotók bejárták a sajtót, és mint minden, amihez Chanelnek akkoriban köze volt, a napozás is egy csapásra vágyott céllá lett az emberek szemében. 

A nyaralás gondolata a nagy átlag számára persze csak kósza ábránd volt, az első világégés után kisebb bajuk is nagyobb volt az embereknek annál, mint hogy mennyire sikerült lebarnulniuk. Mire pedig az öreg kontinens kilábalt volna a sokkból és gyászból, jött a gazdasági világválság, majd a II. világháború, amelyek hatására a napozás kérdése össztársadalmi szinten a hatvanas évek megoldandó problémái közé sorolódott.

A változás azonban, még ha sokszor észrevétlenül is, de megkezdődött, az egyre rövidülő szoknyahosszok, a dzsesszkorszak szabadelvűsége, a feminista törekvések pedig mind-mind erősítették a lehetőségét, hogy nagyobb bőrfelületeket érjen a napfény, a szabadság vágya pedig legalább a közeli parkig repítse a kisasszonyokat, hogy a padon ülve barníttassák lábukat – ha már selyemharisnyára úgysem tellett.

Coco Chanel a francia Riviérán a huszas évek közepén (Fotó: Apic/Getty Images)

Az utolsó ötven év

A hatvanas évektől Európa szerencsésebbik felében a gazdasági változások egyre nagyobb tömegeknek hozták meg az anyagi lehetőséget a nyaralásra, amelyet a légi utasszállítás fejlődése is segített, nem beszélve a színessé vált hollywoodi filmekről, amelyek olyan látványvilágot tártak a nézők szeme elé, mint Ursula Andress bronz barnára sült teste az 1962-es Dr. No James Bond klasszikusban.

Míg tehát mi a legvidám barakkban megindultunk a Balaton felé, Nyugat-Európa a tengerpartok fövenyére terítette ki habtestét, 1978-tól pedig megadatott számukra a lehetőség, hogy szoláriumokban is barníttassák bőrüket, nem beszélve az önbarnító krémekről, amelyek ekkor már szintén rendelkezésre álltak. A napbarnított bőr vágya pedig azóta sem csillapodik, hiába adták közzé már a nyolcvanas években az első aggodalmaskodó kutatási eredményeket a napsugárzás káros hatásairól, a sportosan szexi évtized mégis a kaliforniai lányok szépségideálját nyomta: Cindy Crawford és Claudia Schiffer teste egyenlőségjelet húzott az egészségesen sportos és a lebarnult megjelenés közé.

Azóta pedig csak a divatikonok változtak, a vágy, hogy aranyló barna bőrünk legyen, vajmi keveset. Hiába tudjuk, hogy Kim Kardashian, Jennifer Lopez vagy Beyoncé a génjeinek köszönheti barnaságát, majd megveszünk érte, hogy hasonló árnyalatot öltsünk, nem törődve az egészségügyi kockázatokkal, amelyek legenyhébbike csak a ráncos és pigmentfoltos bőr. Mindebben a nézetben változást talán a tudatos szépségápolás, valamint a dél-koreai és japán szépségápolási szokások felfutása hozhat, amelyek alapvetése az éven át tartó megfelelő fényvédelem és a mértékletes napozás, annak vállalásával, hogy nyár végére sem leszünk csokibarnák. 

Exit mobile version