Betörõ az albérlõm

Az eredetileg Ladykillers, vagyis „asszonygyilkosok” címre keresztelt mű nem okozott csalódást, bár meg kell mondjam, az a típusú fekete, helyenként kifejezetten morbid humor, ami a mozit jellemzi, nagy valószínűséggel nem minden néző számára lesz majd élvezhető.

Coenék „hozott anyagból” dolgoztak –a film eredetije 1955-ben Angliában született meg többek között Obi-Wan Kenobi (Alec Guiness) és a Rózsaszín Párduc (Peter Sellers) főszereplésével. Az ötórai teázgatással egybekötött asszonygyilkosságot a testvérpár amerikanizálta: a történetet az egyik forró déli államba helyezte át, a tisztes áldozat szerepére pedig egy színesbőrű, baptista asszonyságot választott.

A sztori lényegében egy bankrablás körül bonyolódik – Irma P. Hall bérlője, Tom Hanks, aki reneszánsz kori zenét játszó muzsikusnak adja ki magát, a hölgy pincéjében alagutat fúrva próbál közelebb kerülni gyakorlásra összegyűlt „zenésztársai” segítségével a vágyott pénzhez. Bármennyire körültekintő legyen is bűnbanda terve, egy dologgal nem számol: a főbérlővel.

A Tom Hanks rajongóknak dagadhat a mellük a büszkeségtől, kedvencüket én még ennyire másnak, ennyire viccesnek, ennyire eredetinek nem láttam. Hanks valósággal lubickol a tudálékos, rendkívül kifinomult intellektuális bűnöző szerepében, és a holdudvarában összegyűlt bandatagokra sem lehet panaszunk: mindegyikük jellegzetes, extrém, öntörvényű figura, akik nem félnek senkitől és semmitől … kivéve természetesen a házinénit.

Merthogy ő mindig ott van, ahol éppen nem kellene, mindig azt teszi, amit nem



volna szabad, mindig akkor szólal meg, amikor hallgatnia kéne, és egyébként is mindig láb alatt van, nem csoda, ha el kell tenni láb alól. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk.

A Betörő az albérlőm főként a fura jellemvonásokkal bíró szereplői miatt működő mozi – a beszédkényszerben szenvedő, saját hangjától elaléló Tom Hanks vagy a túlbuzgóan vallásos Irma P. Hall állandóan meglépő macskájával és jól nevelt kisvárosi barátnőivel vannak annyira vicces, érdekes figurák, hogy a székhez szegezik a nézőt.

Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik úgy érzik, kicsit megcsömörlöttek már az amerikai filmvígjátékok egy kaptafára működő humorától, és valami újra, valami másra, valami frissre vágynak. És anélkül, hogy mindez megfeküdné a gyomrukat.