 |
| Megérkezett a hangszórós strandtörölköző |
Pár éve még itt, az NLC-n is elragadtatással méltattam a zsánert, ami Las Vegas kaszinóinak és a hullákat némán elnyelő sivatag végtelenjének előterében indult, egy okos és nem szokványos rendőrségi laboros csapat eseteit bemutatva.
Imádtam Grissom bandáját, a pipettázó, de pisztollyal is hadonászó (ez mondjuk hülyeség, a valóságban nincs ilyen) helyszínelőket, a különleges esetekre adott csavaros megoldásokat. Eleinte még a szereplők magánéleti nyűglődése is a kívánatos (alacsony) szinten maradt. Figyeljük meg, egy bűnügyi sorozatban általában akkor nő hatalmas lelke a rendőröknek, ha az esetek fakulnak, a cselekmény megreked, a kezdeti koncepció avasodik. De egye fene, végigasszisztáltam Grissom hallásproblémáit, beosztottjai alkoholizmusát, szerencsejáték-függőségét, a gyermekorri zaklatás és a bártáncosnői múlt előráncigálását, mert megérte. Amikor ugyanis mégis az ügyekkel foglalkoztak, akkor a sorozat élt, a koncepció működött.
A 2000-ben indult csapat hamar követőket is kapott, oldalirányban terebélyesedett a széria, két év múltán Miami került fókuszba, ahol a kaszinók fényei és a sivatag bézs rónái helyett a narancssárga szűrő indokolatlan feltolása, hullát marcangoló alligátorok és tengerparti üldözések vitték (szó szerint) a pálmát. A „Horatio felveszi a napszemüvegét, és kiprésel egy tőmondatot”-jelenet sorozattörténeti alapvetés lett, paródiák és idézetek tucatjai hivatkozik rá, Jim Carrey-től a pár kockás képregényes online mémekig.
A csúcs viszont egyértelműen a 2004-ben, harmadikként indult New York volt, gótikus, dark széria, ahol az első évadot még ugyan a World Trade Center elleni merénylet traumája uralta, de aztán önjogon is érdekessé vált a sorozat. Ez a legfiatalabb csapat, a „legrendőrebb” team, és ez igazodott leginkább a ma már világtrend „nagyvárosi zsaruk hétköznapjai” vonulathoz – Gary Sinise és munkatársai pedig a legkúlabb arcok voltak.
De már ezt is halálosan unom. A többiről nem is beszélve.
Az anyasorozat egyszerűen túlélte saját halálát, elmúlását. Las Vegasban már inkább szánalmas, mint trendalakító a csapat, Grissomot hagyták siket Télapóvá öregedni, a kezdeti sármos, középkorú apafigura, az életteli tudós pár év alatt amolyan albínó Rémusz bácsi lett, totyogó, lassú bácsika.
 |
| Marg Helgenberger |
Az igazi szánalom azonban a Catherine Willows-t alakító, szegény-szegény Marg Helgenberger, aki annyira nem tudta elfogadni a korát (idén lesz 53 éves), hogy egyre feltűnőbb és egyre rosszabb eredménnyel járó plasztikai műtéteket vállalt be, míg manapság a színésznőnek már semmi mimikája nincs, az arca helyén egy élettelenül feszülő retikül látható. Grissom cseréje se hozta el a kívánt fellendülést, a mozifilmekből igazolt Laurence Fishburne épp most jelentette be, hogy két és fél év után távozik a sorozatból – melynek nézettsége továbbra is bukóréce.
Miami szintén öndugájába dőlt, Horatio és a cselekményszál egyformán unalmas lett, és New York sem az már, mint régen. Utóbbi egyszerűen túl happy, és ezzel túl sablonos – mint amikor a Bon Jovi eleinte még az Aerosmith konkurenciája volt, aztán meg a Take That versenytársa. Kasztrálták, na.
Meg maga a műfaj, az is az utolsókat rúgja. Tizenegy éve még hatalmas újdonság volt, a megérdemelt siker abból is adódott, hogy így és ilyet még senki nem próbált. De ennyi idő után ez már unalmas, jöttek új húzások, variációk – Dexter is kvázi helyszínel, Dr. Csont pláne, hogy csak a nálunk is futó, ismertebb példákat hozzam; de utóbbiaknál ez csak az egyik eleme a sorozatnak, nem ez hivatott a vállán vinni a szériát. Önmagában már nem érdekel a hatszázadik UV-lámpás nyomozás a spermafoltok után (közbevetőleg megjegyezve: van most egy olyan misszióm, hogy minden recenzióban legyen apropó leírni a „sperma” szót – múltkor Karda Bea spermás hajmosását hivatkoztam).
Önmagában már nem köt le a sokadik gipszes cipőnyomkiöntés, hajszál-összehasonlítás mikroszkóp alatt; már nem maradok csak azért a tévé előtt, hogy megtudjam a kőzetanalízis és egyéb anyagmaradványok vizsgálatának eredményét.
Unom. Erről pedig a dömping is tehet. Minden egyes nap, nem viccelek, minden egyes nap csak a magyar nyelvű adókon legalább három helyszínelést adnak. Sűrűbben tolják, mint a Showder Klub ismétléseit, pedig már ott is Kiss Ádámmal mondom az összes poént. Nem tudok úgy szörfözni a távirányítóval, hogy ne csússzak bele egy maghőmérős, májba szúrós vizsgálatba, exhumálásba vagy sötétített üveg mögül szemlélt vallatásba. Szerettem, nagyon is szerettem, de tényleg ez megy már tizenegy éve.
Szépen, állva kéne meghalni, ahogy például a szintúgy műfajteremtő Vészhelyzet tette. Nemrég már a magyar nézők is láthatták az utolsó epizódot a kórházas sorozatból, ahol ha a készítők nagyon akarták volna, nyilván még lehetett volna pár évadot letolni, hogy aztán elhasználtan, keserű szájízzel tűnjenek el. A Helyszínelők-franchise most van azon a ponton, hogy kisebb veszteséggel ki lehetne szállni a buliból – szépen lezárni mindhárom szériát, és bevonulni a televíziós történelembe.
