Amikor átléptem a Szépművészeti Múzeum küszöbét, tetőtől talpig átjárt valami jóleső izgatottság. Az jutott eszembe, hogy az ajtókon túl, az igazi nagybetűs MŰVÉSZET vár rám. Gyerekkoromban ugyanis mindig úgy képzeltem, hogy a művészet nem más, mint súlyos keretekbe foglalt olajfestmények angyalokkal, emberekkel, tájképekkel, csendélettel, vagyis aránylag hamar eldőlt, hogy szeretni fogom a klasszikus alkotásokat, még akkor is, ha a művészetről alkotott képem azért árnyaltabb lett az elmúlt pár évben.
Témák, trendek, divatdiktátorok
Előszeretettel hangoztatjuk azt a tételt, hogy egy művésznek minimum tragikus hirtelenséggel kell meghalnia ahhoz, hogy műveit elismerjék. Caravaggióra ez az egész csak félig igaz, bár halála a hosszú száműzetés után tényleg tragikus volt, ő mégis elérte azt, hogy már életében legendává váljon, sőt iskolát teremtsen, és követőkre leljen. Ha úgy tetszik, korának divatdiktátorává vált, már ami a festészetét illeti.
Barokkos streetfashionA barokk szentábrázolásnak nagyon szigorú szabályai voltak, nem lehetett őket akárhogy megfesteni, és nem lehetett őket akárkiről megmintázni. Caravaggiónak viszont, mivel vagyona nem volt, sokszor a barátai közül kellett modelleket választania. De előfordult olyan is, hogy az utcán „szólított le” embereket a portréihoz. Ez nemhogy nem volt elfogadott, de kifejezetten tiltották. Caravaggio zsenijét igazolja ugyanakkor, hogy formabontás ide vagy oda, a legnagyobb egyházi méltóságok is rendeltek tőle festményeket. |
Ezt a jelenséget remekül érzékelteti a kiállítás, ugyanis a kilenc Caravaggio kép mint egy-egy mérföldkő van elhelyezve a tárlat különböző pontjain, és köré telepítették a kortársak hasonló vagy éppenséggel megegyező témájú alkotásait. És ettől válik igazán lenyűgözővé, ugyanis az egymás mellé rakosgatott Caravaggio képektől egyszerűen képzőművészeti sokkot kaptunk volna, így azonban éppenséggel a zsenialitásuk, a kivételességük került reflektorfénybe, vagyis a Szépművészeti Múzeum kiállítása azt mutatja meg, hogy mi különbözteti meg a zsenit az „egyszerű” tehetségektől. Például: majdnem minden vallásos témákkal foglalkozó festőnek van egy Jézus Pilátus előtt képe. Az Ecce Homo egyszerűen divat volt, mindenki meg akarta festeni ezt a pillanatot, és sokan meg is tették. De a 17. században Caravaggio volt az, aki úgy emelte ki Jézust a képből, hogy a fény és árnyék játékának köszönhetően a hófehér bőre szinte kiragyog. És ő volt az is, aki Pilátust úgy festette meg, hogy eszünkbe sem jut róla a bibliai karakter, mert körülbelül úgy néz ki, mint bármelyik olasz polgár az ezerhatszázas években. Viszont nem volt idegen, nem zavart, és egyáltalán nem zökkentett ki a kép hangulatából. A fontos dolgok ugyanis: Jézus arcán a beletörődés, a helytartó arcán az elszántság, a megkeményedett vonások a helyükön voltak. Hiába festette meg Giulio Cesare ugyanezt a témát, szinte ugyanebben a kompozícióban, és hiába „adott” korhű ruhát Poncius Pilátusra, mégsem tudja falhoz vágni az embert, ugyanis olyan, mint bármelyik festmény, bármelyik barokk templomban.
|
|
Rendezett, szabálykövető
A Caravaggio képekben, és követői közül a kiemelkedőbb festők alkotásaiban szintén, az lenyűgöző, hogy még a 21.századból nézve is érezhető a lázadás, a formabontás. Az a szándék, hogy kis túlzással földi halandót csináljanak akár a szentekből is, anélkül, hogy az őket körülvevő pátoszt teljesen megsemmisítenék. Caravaggio Imádkozó Szent Ferenc című képe például kifejezetten nyomasztó, a sötét színekkel, a tompa fényekkel, a nyitott könyvön heverő koponyával inkább ijesztő, mint fennkölt, mégis a kiállítás egyik legemlékezetesebb alkotása volt számomra.
A tárlat persze nem csak a tragikumról szólt, a csendéleteknek, portréknak, hétköznapi embereket hétköznapi életükben ábrázoló képeknek éppúgy jutott hely, és éppúgy le tudtak nyűgözni, mint a már említett alkotások. Ugyanis, ha már a téma nem lehetett nagystílű, az alkotók – bár nem tudom, mennyire volt ez tudatos – igyekeztek elhelyezni minden képen egy-egy apróságot, amitől az a festmény elütött a kortársakétól. Nicolas Reginer Kártyázók című képe például lehetne egy a korszak százszámra születő életképei közül, amin a kártyaasztal körül ücsörgő embereket láthatunk. De a szinte tapintható alakok, a színek, és az az aprólékosság, ahogy a háttérben meghúzódó, legelmosódottabb arcot megfestette, odaemelik a legnagyobbak közé.
Mindent a szemnek
Mikor még csak nézegettem a képeket, és mind fejben, mind gyakorlatban nagyon messze voltam ennek a kritikának a megírásától, kicsit megijedtem. Épp Carlo Cignani József Potifárnéval című képe előtt álltam, és azon gondolkodtam, milyen gyönyörű arca van ennek a nőnek, milyen gyönyörűre festette Cignani, semmi ellenszenv nincs benne, pedig a bibliai történet alapján nem lenne szabad, hogy szimpatikus legyen. Szóval, mikor egyetlen alkotás ennyi gondolatot indított el bennem, akkor aggódni kezdtem, hogy is lesz ebből kritika? Mert egyáltalán, ki vagyok én, hogy egy rossz szót is szóljak ezekről a képekről? Én, aki még most is pont úgy rajzolok házat, ahogy ovis koromban tettem. Még most is elzsibbaszt a gondolat, hogy ott álltam ezek előtt a festmények előtt, amik nem csak úgy lettek, hanem 400-500 éve élő létező emberek sokszor a legrosszabb körülmények között a legaprólékosabb műgonddal festették meg őket.
Ezen a vonalon nem jutottam közelebb a megoldáshoz, bár természetesen azt most is el tudom mondani, hogy volt, ami tetszett, és volt, ami nem, viszont a hazaúton érzett teljes szellemi kimerültség eszembe juttatott valamit. A Szépművészeti kiállítása gyönyörű, csodálatos, egyetlen „hibája van”: kimerítő. A fény-árnyék technika kifinomultsága miatt szinte élő testek, az intenzív színek, a gyümölcsöstálakról szinte leguruló almák annyira erős vizuális élményt adnak, hogy 140 képen és több termen keresztül egyszerűen lehetetlen ennyit befogadni. A tárlat egy pontján túlcsordultam élménnyel, és a vége felé már azt éreztem, hogy jóformán nem látom a különbséget kép és kép között. De ez ne tartson vissza senkit, a fáradtság ugyanis elmúlik, ilyen csodát azonban nem látni mindennap.
