Országimázs a javából
Ha túltesszük magunkat a sajnálatos tényen, hogy A Grand Budapest Hotelt nem Budapesten, sőt még csak nem is Magyarországon forgatták, rögtön vigasztalódhatunk azzal, hogy a film még így is jobb országimázst jelent a Buzzfeed bármelyik hazánkkal foglalkozó cikkénél. Amikor például februárban Berlinben jártam, a fél város teli volt plakátozva vele, és akárhonnan nézem, azért mégis elég cool, hogy a világ mozilátogatóinak nagy része mostanság Budapestről beszél. Nem véletlenül. A Grand Budapest Hotel nagyszerű film, ráadásul az egy percre jutó filmsztárok arányában könnyedén felülmúlja az Ocean’s-trilógiát is, ami azért nem kis teljesítmény. És persze, a világ egyik legmenőbb rendezője, Wes Anderson (Holdfény királyság) készítette a filmet, akinek még azt is megbocsátom, hogy igazából csak a fővárosunk nevére volt szüksége (“Önöknél is van egy New York-palota nevű hotel” – magyarázta egy sajtótájékoztatón).
Harc az örökségért
Eléggé meg van lőve az a kritikus, aki azt a feladatot tűzi ki maga elé, hogy elmagyarázza, miről szól A Grand Budapest Hotel. Már az is zavaros, hogy egyáltalán ki meséli a sztorit (a film elején az egyik mesélő adja a kilincset a másiknak), és maga a történet is inkább csak ürügy egy Anderson-féle játékos bolondozáshoz. Aki még esetleg nem tudná: a rendező műveire jellemző, hogy a szereplői folyton rohannak valahová, ezért a filmjei afféle össznépi, mókás vonulások. Ez most sincs másképp. Ha azonban mindenképp kapaszkodóval szeretnék szolgálni, akkor azt mondom, hogy egy elegáns hotel concierge-e (Ralph Fiennes) – aki időnként lefekszik a szálloda idősebb hölgyvendégeivel – az egyik kedves vendégétől egy értékes festményt örököl, viszont a hölgy családja ezt nem nézi jó szemmel, és egy bérgyilkost küldenek emberünkre, aki aztán londínere segítségével menekülni kezd, sőt még börtönbe is kerül. Mondtam, hogy zavaros, de nem kell elkeseredni: A Grand Budapest Hotel ugyanis nem a története miatt szerethető.
A titok a részletekben rejlik
A film szinte összes képe olyan, mint egy festmény, aminek minden apró részletére borzasztóan odafigyeltek. A lepukkantságában is színpompás hotel vagy a szinte már rajzfilmes helyszínnek tűnő börtön képei annyi apró részletet rejtenek, hogy a moziban legszívesebben fogtam volna egy távirányítót, hogy félpercenként megállítsam a képet, és gyönyörködjek benne. Ez a részletgazdagság egészen a film honlapjáig terjed, ahol például elmerülhetünk a film helyszíneként szolgáló képzeletbeli ország, Zubrowka mindennapjaiban, és olvashatunk a nemzeti ünnepükről (Ziegenfest) vagy akár a téli sportjátékaikról is. Ugyanez az igényesség vonatkozik a szereplők ruházatára is, ami időnként kifejezetten viccesen hat. Ralph Fiennes concierge-e például akkor is a hivatalos munkaruhájában marad, amikor elmegy a hotelből a privát ügyeit intézni, itt ugyanis egy szereplőnek a film alatt egy ruha dukál (tisztelet a kivételnek).
Humoros és kedves
Ugyan A Grand Budapest Hotel alapjáraton egy krimis elemekkel játszadozó heist movie (egy nagy balhéra – többnyire rablásra – szövetkező csoportról szóló filmek gyűjtőneve), mégsem kell komolyan venni. A szándékosan kifejezéstelen faarccal játszó szereplők és az elnagyolt sztorielemek miatt ugyanis sokkal inkább paródiája eme műfajoknak, mint komolyan vehető darabja. Szándékosan használ kliséket (például a szereplők persze, hogy kiássák magukat a dutyiból), de ezeket mindig annyira túlzásba viszi és kifordítja, hogy a végén önkéntelenül is viccesen hatnak. Ez az a film, ahol még az erőszakos jelenetek is majdhogynem kedvesen komikusnak tűnnek.
Az meg már egyenesen a bónusz kategória, hogy a szereplők mind csúcsformában bohóckodnak. Ralph Fiennes olyankor a legjobb, amikor a saját image-éből kifordulva szórakozik, és így tesz most is, a többiek (Jeff Goldblum, Saoirse Ronan, Harvey Keitel, Adrien Brody, Jude Law, Bill Murray, Edward Norton, Tilda Swinton, Léa Seydoux, Owen Wilson, Jason Schwartzman) pedig lelkesen és viccesen asszisztálnak neki ehhez. A Grand Budapest Hotelt nézve egy varázslatos, könnyed csodavilág vár ránk, ami ugyan kicsit ismerős lesz (kelet-európai történelmi abszurdként is leírhatnám), de leginkább úgy, mintha egy görbe, de nagyon is szórakoztató képet mutató tükröt néznénk.
