Mint egy álom
A Quidam 1996 óta létezik, és ez a montreali székhelyű Cirque du Soleil egyik legsikeresebb előadása. Népszerűségét nagyrészt annak köszönheti, hogy a legjobb pillanataiban olyan, mint egy gyönyörű, színes álom, és ez az álomszerűség nem a véletlen műve. A sztori – igen, olyanja is van – egy kislányról szól, akit elhanyagolnak a szülei, így álmodozóvá válik, álmaiban pedig olyan képzeletbeli barátai lesznek, és olyan világokba repül át, melyek csak egy gyermek fantáziájában létezhetnek.
A hangulatra a zene is nagyban rásegít, ami van annyira jó, hogy simán hallgatnám önmagában is, az előadás nélkül. Nem mellesleg élőben játssza egy komplett zenekar, ami első blikkre felesleges luxusnak tűnhet, de az előadás után lelkes kísérőm, a kanadai francia Jess elmagyarázza, hogy a zenének azért kell élőnek lennie, mert le kell követniük az artisták mozdulatait, és ha valahol ismételni kell, vagy elcsúszik egy produkció, akkor ehhez kell igazodniuk. Látszik, hogy nem értek én ehhez.
A gumiembertől az ugrókötelezésig
A Quidamnak a jó filmekhez hasonlóan íve is van. A nagyobb produkciókat mindig egy könnyedebb összekötő előadás – többnyire valami bohócos parádézás – követi, a nagy show-elemek pedig felváltva álomszerűek, drámaiak, vagy könnyedek és vidámak. A jó filmekhez hasonlóan a csúcspontokat is inkább a végére tartogatják, ami ez esetben a második felvonást jelenti. Az előadást tíz nagy show-elemre építették fel, amiben van selyemfüggönyökön magát a magasban elképesztő alakzatokba csavaró gumiember, bravúros ugrókötelezés, és egy speciális emberkompozíció, amiben két ukrán artista egymást hihetetlen pozíciókba helyezi, és ebben a helyzetben tényleg úgy festenek, mint egy lassan mozgó, valószerűtlen szoborcsoport.
Néhány előadás egyenesen ámulatba ejtő, és az ember sokszor nem is érti, hogyan lehet képes az emberi test ilyen elképesztő mutatványokra. Ezzel a véleménnyel nem lehettem egyedül, ugyanis a körülöttem helyet foglaló milánói közönség – arrafelé szinte mindenki extrém divatosan öltözködik – is tátott szájjal ámult a produkciók láttán, majd úgy tapsoltak, mintha az életük múlna rajta.
A színfalak mögött
Persze magát az előadást is nagyon vártam, és nem okozott csalódást, de ennél sokkal jobban érdekelt, hogy benézhessek a gigaprodukció színfalai mögé. Amikor a show véget ért, a vezetőnk elvitte bemutatni a Magyarországról jött sajtócsapatot a Fórum aréna elfüggönyözött hátsó részébe, ahol érkezésünkkor az artisták lelkesen szelfiztek a közönségben vendégként feltűnt helybéli gigasztárok, az AC Milan három focistája társaságában. Mivel a foci körülbelül annyira érdekel, mint az észak-koreai népdalművészet, egyiküket sem ismertem fel, de a többiek lelkesedéséből arra következtettem, hogy ez a három valóban népszerű fazon lehet.
Leginkább azon lepődtem meg, hogy ugyan éppen csak véget ért a show, több artista már ott tornázott a szőnyegek fölé kifeszített karikákon és köteleken, ami nekem kívülállóként olyannak tűnt, mintha egy focista a meccs után nem hazamenne, hanem edzeni. Amikor erre az anomáliára rákérdeztem, az egyiküktől meglepően egyszerű választ kaptam: “A csapatból mindenkinek más az időbeosztása. Mivel csak esténként lépünk fel, vannak olyanok, akik mindennap ébren vannak hajnali ötig-hatig, és csak délután kettőkor ébrednek. Ők azok, akik nem délután, hanem az előadás után edzenek.”
Aznapra ennyi a program, ugyanis a Cirque du Soleil buszával mi is húzunk vissza a hotelbe. A buszon ülve döbbenten állapítom meg, hogy ezek az emberek olyan fantasztikus formában vannak, hogy még lelakott mackónadrágban és kinyúlt pulcsikban is jobban festenek, mint én egy méregdrága öltönyben. Mivel a szóbeszéd szerint az artisták jó része bármikor az asztal alá issza a hétköznapi halandókat – ennyit az egészséges életmódról –, este lenézek a hotel bárjába, ahol állítólag gyakran előfordulnak. Aznap nincs szerencsém, ugyanis helyettük inkább csak a technikai személyzet tagjai iszogatnak. Nekik nem is kell tíz méter magasban, biztosítóháló nélkül egyensúlyozniuk másnap este.
Bemelegítés testközelből
Másnap délután körbevezetnek a Fórum aréna teljes backstage-ében, ahol nemcsak azt tudom meg, hogy az artisták mind magukra mosnak a külön erre a célra berendezett mosószobában, hanem azt is, hogy mindenki maga készíti a sminkjét és a frizuráját. A spéci, mindig magukkal hozott körszínpad mögött például egy jókora polcsoron csak parókák vannak, rajtuk a hozzájuk tartozó nevekkel, és a több mint kétszázötven jelmez felvételét is maguknak kell megoldaniuk. Mivel ez személyenként átlagosan négy-öt átöltözést jelent egy előadás során van feladat bőven.
A függöny mögött felhúzott edzőteremben ezúttal sokkal hosszabban leshetem meg a fellépők bemelegítését, és így közelről nézve a dolog még elképesztőbb. Ezeken az embereken olyan izmok vannak, amiknek a létezését még csak nem is sejthettem korábban. Vicces látni, hogy edzés közben a színpadon olyan flottul menő mozdulatokba be-becsúszik egy-egy hiba, de ez csak azért van, mert ilyenkor jobban merik feszegetni a határokat, mint előadás közben. Bár fontos az edzés, úgy tartják, hogy nem szabad túlzásba vinni, ugyanis attól túlságosan elfáradhatnak, márpedig nekik az a dolguk, hogy pont az előadás alatt legyenek csúcsformában.
A magyar szál
Lassan ott tartok, hogy már a legváratlanabb helyeken sem lepődöm meg azon, ha magyarokkal találkozom, itt viszont egy kicsit mégis sikerült meglepniük. Amikor megtudtam, hogy egy magyar lány és egy magyar fiú is szerepel a Quidamban, egyből azt gondoltam, hogy ők egy pár, de amikor személyesen találkoztam Katona Viktorral és Bánhegyi Katával, gyorsan kiderült, hogy tévedtem. Egymástól teljesen függetlenül kerültek a produkcióhoz, és mindkettejük másra specializálódott.
Míg Kata elképesztő ugróköteles mutatványokra képes, addig a Schwarzeneggeri testfelépítésű, és felsőruházatát Taylor Lautner-i gyakorisággal ledobáló Viktor egy speciális csapatszámban, a Spanyol hálóban vesz részt, ahol négy másik társával biztosítóháló nélkül hajtanak végre hajmeresztő mutatványokat, pusztán néhány kötélbe kapaszkodva a magasban.
Látszik, hogy mindketten fanatikusai annak, amit csinálnak, bár külső szemlélőként a napjaik eléggé monotonnak tűnhetnek. Délutáni edzést fellépés követ, a mutatvány pedig az évek során maximum apróságokban változik. Ők viszont imádnak utazni és új városokat megismerni, Viktor pedig egyenesen azt mondja, hogy képtelen két napnál tovább megülni a fenekén.
Annyira imádja a munkáját, hogy ugyan pár éve volt egy komoly balesete – két méterről fejjel lefelé zuhant a betonra, amit még hallani is szörnyű –, az orvosok tanácsai ellenére mégis teljes erőbedobással nyomul, és elmondása szerint épp a mostaninál is veszélyesebb mutatványra készül. Mivel a Quidam a Cirque du Soleil egyik legrégebbi előadása, és szerintük már csak egy-két évig lesz műsoron, így ezt mindenképp kivárják, de még utána sem terveznek visszavonulni. Kata például szeretne még együtt turnézni szintén ugrókötelező nővérével, Viktor pedig egyelőre el se tudja képzelni az életét cirkusz nélkül.
Kata és Viktor
A Cirque du Soleil Quidam előadását Magyarországon a Papp László Budapest Sportarénában nézheted meg február 13. és 15. között.
