Azért ha Jennifer Aniston mélyen magába néz, beismerheti, hogy ezt a skatulyát leginkább önmagának köszönheti. Tíz éve fordult utoljára az elő, hogy olyan filmben szerepelt, aminek a műfaji besorolása nem komédia vagy romantikus vígjáték. Ez persze részben annak is köszönhető, hogy elsősorban ilyen szerepekkel keresik meg, de ha igazán váltani és kísérletezni akart volna, biztos vagyok abban, hogy lett volna rá lehetősége. Most, az ötvenhez közeledvén kapott észbe, hogy talán itt lenne az ideje egy másik arcát is megmutatni a rajongóinak, ezért elvállalta a Boldogság bármi áron című alacsony költségvetésű, erősen karakterközpontú független film főszerepét. Egy olyan szerepet, ami első ránézésre – sőt, másodikra is – nem is állhatna távolabb a színésznőtől.
A világ súlya a vállán
Claire (Aniston) arcára világfájdalmat írtak. Ez nem csak abból látszik, hogy teli van frissen gyógyult sebhelyekkel, hanem tényleg folyton olyan képet vág, mint akinek még egy kellemes medencében úszni is fájdalmas élmény. Erre a tényre az alkotók még azzal is ráerősítenek, hogy egyáltalán (vagy csak alig) nem sminkelik Anistont, a haja kócos, a ruhái igénytelenek, így pedig tényleg olyan távol kerül attól a Jennifer Aniston képtől, ami mindnyájunkban ott él, amilyen távolra csak lehet. Claire azonban nem ok nélkül szomorú.
Egy, a film során inkább csak érzékeltetett, de soha ki nem mondott balesetben vesztette el azt, aki számára a legfontosabb. Azóta kedélyjavító tablettákon él, csoportterápiákra jár, és civakodik a mexikói bejárónőjével, de legszívesebben hagyna mindent a fenébe. Aztán történik valami. Az egyik csoportterápiás, szintén depressziótól szenvedő társa (Anna Kendrick) öngyilkos lesz, ő pedig mindenáron szeretné megérteni, miért tette a nő azt, amit tett, hogy ezzel talán közelebb jusson a saját élete feladásához vagy ahhoz, hogy újra akarjon élni.
Aniston túldrámázta
Ahogy a fenti leírásból kiderül, a Boldogság bármi áron nem valami mozgalmas film. Igazi beszélgetős, lassú folyású darab, aminek az izgalmát elsősorban az adja, hogy apránként feltárulnak előttünk a szereplők titkai, és láthatjuk kibontakozni a jellemüket. Én kimondottam szeretem az ilyen típusú filmeket, pedig ha egy ilyen mozi nincs jól megcsinálva, akkor ritka unalmassá tud válni. Daniel Barnz moziját unalmasnak semmiképp sem mondanám, de az is biztos, hogy volna rajta mit szépíteni.
Abbéli igyekezetében, hogy megágyazzon Claire depressziójának, egyszerűen túlhangsúlyozza, és számos alkalommal aláhúzza a drámai okokat, mintha a depresszió kialakulásához mindenképp valami rendkívül tragikus eseménynek kellene történnie. Ismerek pár embert, aki ezzel a betegséggel küzd, és ebből is tudom, hogy ez egyáltalán nincs így. Másrészt bármennyire fáj kimondani: ez a feladat kissé meghaladja Jennifer Aniston színészi képességeit. Ő még nem egy finom eszközökkel dolgozó, drámai színésznő, ezért kicsit túljátssza a szerepet, és groteszk módon akkor működik igazán, amikor néha a humorát is megcsillanthatja. Pedig pont a komikusi skatulyájától próbált szabadulni…
Oscar bácsi nem gyütt
Imádom Anna Kendricket, de a filmbeli szerepe egyszerűen felesleges. Persze az ő figurája Claire tetteinek fő mozgatórugója, de az, hogy a halála után afféle látomásként, kísértetként újra meg újra megjelenjen, valahogy idegen a film egyébként markáns stílusától. A Boldogság bármi áron leginkább olyankor működik, amikor Claire szócsatákat vív a bejárónőjével, Silvanával (Adriana Barraza a film igazi ékköve), vagy amikor szép lassan egymásra hangolódnak a megözvegyült és egyedülálló apaként maradó Sam Worthingtonnal. A lezárás is szépen sikerül, de az már biztos, hogy nem ez lesz az a szerep, ami után drámai színésznőként is nagyra fogjuk tartani Jennifer Anistont. Ugyan jelölték Golden Globe-ra az alakításáért, de Oscar bácsi nem gyütt, és találjátok ki, milyen műfajba tartozik Aniston két készülőben lévő filmje! Hát persze, hogy komédiák!
