A népszerűsítő kampány már tavaly szeptemberben kezdődött. Természetesen eleinte nem sokat tudhattunk meg róla. Egy pozitív teszt, egy nőgyógyászati megerősítés, majd valamivel később az első ultrahangképek. Boldizsár érkezését igazi titokkampány övezte. Felkeltette az érdeklődést, de túl sokat nem volt hajlandó elárulni magáról. Igazából az év elejéig még a nevét se tudtuk, így még nagyobb volt a rejtély vele kapcsolatban. Aztán az egyik előzetes ultrahangból végre kiderült a neme, de ez még mindig nem mondott túl sokat arról, hogy mi is vár majd ránk a premier napján. A várakozás a tetőfokára hágott. Végül aztán megvolt a díszbemutató is a kórházban – elég gyors vajúdás után, az első fájástól számítva öt óra alatt már kint is volt Boldi a nagyközönség előtt –, de a tűzpróba még hátra volt: az újszülött hazaérkezésének napja, vagyis a premier.
Boldi hazatér – Színes, szélesvásznú, magyar csecsemőkrimi
Eszterrel sokat agyaltunk azon, hogy vajon milyen műfajba lesz sorolható Boldi hazaérkezésének története, és az első közös éjszakája apával és anyával? Egy fordulatos kalandfilm vár ránk, rengeteg váratlan történéssel? Netán egy vígjáték, sok édes pillanattal? Vagy egy kőkemény kaki- és síráshorror? Netán egy sok-sok könnycseppel megspékelt dráma? Ez mind az eszünkbe jutott, és ha őszinte akarok lenni, egy kicsit mindegyikből jutott belőle, de arra álmunkban sem gondoltunk volna, hogy Boldi hazaérkezése leginkább egy krimiként lesz leírható. Egy krimiként, amiben anya és apa órákon át arra keresi a választ: vajon miért sír ez a gyerek? Mielőtt a kórházból elhoztuk, a csecsemős nővér mondott valamit, aminek eleinte nem tulajdonítottunk túl sok jelentőséget: “Most igazi kis tündér, de higgyétek el, amint hazaér, majd megmutatja, hogy milyen rosszcsont.” Tisztára, mint egy krimiben, amiben egy mellékszereplő az elején csak úgy mellékesen odaszúr valamit, aminek aztán a végén nagy jelentősége lesz. Mert a helyzet az, hogy igaza volt. Rögtön az első éjszakán.
Sötétben tapogatózni az újszülöttel
Boldi titokzatos krimihősként futott be a lakásba egy napfényes szerda délutánon. Csendben sasolva járta be új birodalmát, és semmi jelét nem adta annak, hogy milyen tervei vannak velünk aznap éjszakára. A délután még teljes nyugalomban telt, de utólag már tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend volt: a feszültség már ott volt a levegőben. Túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen. Aznap sajnos pont úgy alakult a munkarendem, hogy este hat és kilenc között Boldit kettesben kellett hagynom az anyukájával, így a krimi izgalma csak tovább fokozódott. Vajon mi történik odahaza, amíg nem vagyok velük? Az édesanyja egyedül elbír azzal a kihívással, amit egy kis háromnapos baba jelent? Mivel a távol töltött idő alatt egyszer sem csörrent meg a telefonom, egyszerre voltam bizakodó és kissé aggódó. Amikor végül hazaértem, Eszter kisírt szemekkel állt az ajtóban. “Olyan jó, hogy végre itthon vagy” – mondta, nekem pedig összeszorult a gyomrom. Korábban is szokott örülni nekem, de ez a kisírt szemekkel együtt járó fogadás az ajtóban nem sok jót sejtetett. A gyanúm beigazolódott.
Velőtrázó ordítások és dobhártyaszaggató sikolyok
Igazából nem kellett volna mást tennem, csak kicsit jobban odafigyelnem az előzetesekre. Boldi ugyanis már az édesanyja hasában is tündérként viselkedett napközben, miközben esténként és éjszakánként előbújt belőle az ördögfajzat, és annyit rugdosott és feszítette magát, hogy képtelenség volt mellette aludni. Legalábbis az édesanyjának, az én esetemben akkor ez még kevésbé okozott gondot. Ha lett volna némi fantáziám, tudhattam volna, hogy ugyanez a recept várható majd odakint is, mármint a mi világunkban.
Csakhogy míg odabent Boldi aktivitása nem járt horrorokba illő, velőtrázó ordításokkal és dobhártyaszaggató sikolyokkal, idekint már ezzel is bővült a bámulatosan hatásos eszköztára. Ha ő akarja, ebben a történetben egyszerűen képtelenség rajta kívül másra is figyelni, márpedig ő így akarta.
Már az ajtóban hallottam a hálószobából jövő zajokat, melyek egyre csak erősödtek. “Bármit csinálok, rögtön sírni kezd. Óránként szopizik, de még ez sem elég neki” – mondta Eszter, bennem pedig feltámadt a régóta ott szunnyadó Sherlock. Nem lehet, hogy bekakilt? Rövid peluscsekkolás után kiderült, hogy igazam volt: Boldi alaposan összerottyantotta magát. Én se tudnék jót szunyálni egy barnásan folyós pelenkában, így nem haragudhattam rá sem. A gyors pelenkacsere után igazi filmhősnek éreztem magam. Hazajöttem, és nagy nyomozóként megfejtettem a rejtélyt, és még azelőtt közbeléptem, mielőtt elharapódzott volna a helyzet. Az este megmentve, és még az Exek az Édenbent is nézhetjük – igazi kultúrprogramnak tűnt. Legalábbis ezt gondoltam ekkor, de 15 perccel később váratlan fordulat jött a mi kis házikriminkben: Boldi újra felüvöltött.
Ebből itt nem lesz alvás – Az újszülött megmakacsolja magát
A következő bő öt óra fordulatokkal teli volt. Még maga Hitchcock sem tudta volna több suspense-zel feltölteni a sztorit. Ugye az alapszintű családi újszülött-vészhelyzetek úgy néznek ki, hogy az újszülött felüvölt, aztán jön egy kis ringatási próbálkozás, majd ha ez nem segít a helyzeten, akkor jöhet az állandó megoldás: a szoptatás. Ilyenkor jó eséllyel elhallgatnak a velőtrázó ordítások és a dobhártyaszaggató sikolyok, és a végén kapunk egy elégedett, teli hasú kisbabát, aki némi böfiztetés után angyalian szunyókál pár órát, hogy aztán – esetleg egy pelenkacserét beiktatva – az egészet kezdjük elölről.
Csakhogy Boldi nem hallgatott az orvosra, aki azt mondta, hogy a gyereknek két-három óránként adjunk enni, és ennél ne sűrűbben, mert ennyi idő kell az emésztéséhez. Ő óránként kívánta meg az anyukája cicijét, és az abban található tejet, legalábbis kezdetben. Amikor már félóránként, akkor tudtuk, hogy nagy a baj. Ebből itt nem lesz alvás, és ennek a kriminek így nem lesz happy end a vége. Próbáltunk rájönni, hogy mi lehet a gond? Hiszen fél órája evett, ennyi idő alatt még nem lehet éhes… És nem is volt. Minden újabb szoptatás maximum öt-hat percig tartott, és már folytatódott is a műsor. Vajon megfájdult a hasa? Vagy kényelmetlen pózban tettük le? Netán túl kevés még Eszter teje, és hozzá kéne táplálni? Vagy teli a pelus? Önjelölt Sherlock és Watson üzemmódban töltöttük az órákat, és amikor Eszter hajnali fél háromkor azt mondta, hogy ő mindjárt összeesik a fáradtságtól, tudtam, hogy nem a levegőbe beszél.
Olyanok voltunk, mint Mills és Somerset nyomozó a Hetedikben. Nagyon távol voltunk attól, hogy elkapjuk John Doe-t. Egyre távolabb kerültünk a megoldástól és a happy endtől, Boldi pedig fáradhatatlannak tűnt, ha hisztiről volt szó.
A tápszer a legjobb kábszer
Végül kínunkon a tápszer segített. Ódzkodtunk tőle sokáig, azt hittük, felelős szülőkként csak a végső esetben nyúlhatunk a mesterséges eszközökhöz, de hajnalban ez már eléggé végső esetnek tűnt. Persze a tápszer kikeverése rutin híján hosszadalmas folyamat, és míg Eszter a konyhában próbálta minél gyorsabban abszolválni a dolgot, én a nappaliban fel alá sétálva, a vállamon Boldival próbáltam csökkenteni a házunk zajszintjét. A csodatévő cumisüvegnek azóta is hálás vagyok.
Kisfiunk úgy nyelte a tápszert, mintha nem lenne holnap – mi néhány pillanatig úgy éreztük, hogy nem is lesz –, és a jókora adag cucc benyelése és egy rövid böfiztetés után az édesanyja karjaiban ismét a napközben tapasztalt angyali kissrác arcát mutatta felénk. Reggel nyolcig aludtunk, pedig az éjszaka közepén ez még teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Így ért véget a krimink premierje váratlanul egy giccses, idilli happy enddel, ahol a főszereplők nyomozásában a tápszer jelentette a megoldást. Csakhogy ennek a kriminek még lesz folytatása, méghozzá nem is egy. Ha egy franchise egyszer beindul…
