A negyvenkilenc éves asszony napsugárszőkére festeti a haját. A negyvenkilenc éves asszony az eddig sem kevéssé dekoltált blúzait totál cicikidobós, köldökig felvágott felsőkre cseréli. A negyvenkilenc éves asszony észreveszi az olyan korábban meg sem hallott bókokat, melyek szerint akár tíz évet is letagadhatna korából. A negyvenkilenc éves asszony az előbbiekkel szoros összefüggésben fogadja egy huszonkilenc éves férfi udvarlását. Akivel kisvártatva össze is költözik. És akinek nem mellesleg Adonisz görög istenség külsejére hajazó a felsőteste. Melyet a negyvenkilenc éves asszony fényképpel dokumentál is. És melyet a negyvenkilenc éves asszony nem rest körbeküldeni barátnőinek elektronikus levélben, még azelőtt, hogy Adoniszt bemutatná nekik.
Ez volt az én receptem.
Eddig.
De most már meztelenül szeretnék szerepelni egy falinaptárban!
Nem őrültem meg. Illetve… de igen. De az már jóval a negyvenkilencedik születésnapom előtt megtörtént.
Színházban voltam. A Naptárlányok című előadás váltotta ki e nem várt hatást. Az igaz történet egy angliai kisvárosban játszódik. Rylstone ugyanolyan Észak-Yorkshire-i kisváros lenne, mint a többi, gótikus stílusban épült anglikán templomával, százéves vasútállomásával, egyetlen szállodájával, és persze, elmaradhatatlan nőegyletével. Lenne. De nem az, mert itt él hat, negyvenes évei végén járó, nem mindennapi nő. Együtt a mindennapokban. Együtt a barátságban. És együtt a gyászban. Miután egyikük férje meghal rákban, elhatározzák, gyűjtést szerveznek azért, hogy a helyi kórház onkológiai osztályára a várakozó hozzátartozóknak kanapét vehessenek. Mert mint egyikük mondja, lassan új osztályt lehetne nyitni azoknak a hozzátartozóknak, akik a huzatos és kényelmetlen váróban betegedtek meg. És nem ez az egyetlen párhuzam a mai magyar valósággal…
Az adományhoz viszont pénzre van szükségük. Az ötletük az, hogy az éves nőegyleti naptár unalmas tájképei – melyeken a megye templomai és hídjai váltják egymást, készíttetnének egy meztelen fotósat, melyben maguk lennének a ruha nélküli modellek. És megcsinálják! Együtt.
Fotó: Zsigmond László
Igen, a negyvenkilenc éves asszony nem csak azt tudja, mit tegyen, ha ráköszönt a kapuzárási pánik néven elhíresült szembesülés az idő múlásával, és hogyan fordítsa azt huszárosan kapunyitási pánikká. Ez az asszony azt is tudja, milyen erő lakozik abban, ha nők összefognak.
És olykor nem is kellenek nagy dolgok ennek megtapasztalásához. Egy hétköznapi élményemet például éppen ez a felismerés tette nem mindennapi emlékké. Egy ízben munkatárs-barátnőmet megdicsértem, „milyen szép vagy ma!” A jelenlévő férfiak épp csak le nem fordultak ámulatukban a székről, és ezt nem is tudták leplezni. Mi meg barátnémmal igen jót mulattunk azon, hogy szegények, el sem tudják képzelni, hogy két csinos nő naphosszat ül egy szobában, és nem gyilkolja, sőt szereti egymást.
Nem mindig volt ez így. Harmincéves koromig nőtársaimról nemigen vettem tudomást, bajom nem volt velük, csak egyszerűen nem voltak a látóteremben. Azután lassan elkezdtem tudatosan figyelni rájuk, bízni bennük, közben felébredt bennem a ma már sziklaszilárd szolidaritás, és szinte fürdőzöm ebben a közösen teremtett, csodálatos energiában. Sokféle szempontból lehet ennek szimbóluma a hastánc. Nők egymás között, miközben nőiségük legjavát mozdítják meg testben és lélekben egyaránt; van, aki azért jön ide, hogy megtanulja, van, aki azért, mert már régóta működteti ezt. És olykor résnyire tárva a kaput férfiaknak is megengedjük, hogy belessenek ide. A hastáncbemutatókon izgalmas dolgok történnek a nézőtéren is. A közönség férfitagjai, miután a lágyan ringó csípőkről, tüzesen rázott hasakról és érzékien kígyózó karokról feljebb tudják vinni tekintetüket, és belenéznek a táncosok szemébe, valamit megértenek. A bátrabbak pedig azt is engedik, hogy e női energiák körbeöleljék őket. És ha többre nem is, de aznap estére fegyverszünetet kötnek. Leginkább önmagukkal.
Fotó: Zsigmond László
Minden életkorban másért, de mindig jó a tánc és a nők közösségének gyógyító erejéhez folyamodni. Nekem is. Ma is. Negyvenkilenc évesen is. Eltagadhatnám, hogy olykor úgy érzem, az idő barátságtalanul bánik velem, de legfeljebb önmagamat csapnám be. Mert igenis hoz nehézségeket. Az előnyös külső megtartásáért folytatott harcba tett időmet és energiámat sem kicsinyelleném le. És ehhez társul egy igen leleplező felismerés. Bármennyire is vallom magam önmaga értékeivel tisztában lévő és szabad nőnek, a megfelelési kényszer számos kötele köt gúzsba. Köztük a férfiaknak is meg akarok felelni, vagy legalábbis azoknak az elvárásoknak, melyeket nekik tulajdonítok. Persze, az is lehet, valami egészen mást várnak tőlem, tőlünk, és biztosan abban is van némi zűrzavar, amit ők gondolnak arról, mi igazán fontos egy nőnek. Ideje lenne már ezt tisztázni… Amúgy az idő múlása a lemondások mellett hoz új lehetőségeket is. Mert valószínűleg már nem lesz több gyerekem, valószínűleg már nem fogok többé egyetemre járni, és valószínűleg már nem fogom a maratoni távot sem lefutni (igaz, utóbbit nem is terveztem). De hiszem, várnak még rám új élmények, új emberekkel, új helyszíneken. És amikor ezen munkálkodva elfáradok, nőtársaim között pihenek meg.
Napsugár-szőkeségem viszont marad, és jöhet a következő Adonisz is. Arról pedig, hogy én legyek Miss Július egy meztelen fotós naptárban, pláne nem mondok le, mert várom, hogy egy klassz csajcsapattal valami jót tegyek, együtt. Én, a negyvenkilenc éves asszony.
Tim Firth: Naptárlányok című művét a Magyar Színház mutatta be. A főszerepekben Igó Éva, Hegyi Barbara, Tóth Enikő, Udvarias Anna, Bede Fazekas Anna és Soltész Bözse színésznőket láthatjuk. A darabot Tallós Rita rendezte és Deres Péter fordította.