nlc.hu
Szabadidő
Ránk férne már egy igazán menő csajmozi, de az Ocean’s 8 nem lett az

Ránk férne már egy igazán menő csajmozi, de az Ocean’s 8 nem lett az

Sokan támadják az olyan filmeket, amiknek a koncepciója csupán annyi, hogy újra leforgatnak egy filmet a jól bevált recept alapján, csak ezúttal férfi helyett női főszereplőkkel, de nincs sok értelme. Az elmúlt évtizedek pasiuralma után bőven érthető az igény a bevált sémák nőiesített változataira, de annyira jó lenne, ha jól is csinálnák.

Nem ördögtől való a gondolat, hogy Danny Oceannek (George Clooney karaktere az Ocean’s-trilógiából) legyen egy húga, aki a testvéréhez hasonlóan agyafúrt bűnöző, és ő is összerántson egy brigádot egy jókora, agyas és veszélyes balhéra. Utoljára tizenegy éve láthattunk Ocean’s filmet a mozikban, szóval nem mondhatnánk, hogy unjuk a formulát, ráadásul Sandra Bullock mellé elképesztő színészgárdát sikerült összerántaniuk. Magyarul: minden adott volt ahhoz, hogy a nyár leglazább és legstílusosabb csajfilmjét szállítsák le az alkotók, azonban valami félrement. Az Ocean’s 8 egyáltalán nem olyan laza és stílusos, mint a korábbi Ocean’s mozik, mert valamit kifelejtettek a receptből: egy stílusos rendezőt.

A tisztességes iparosmunka hátrányai

Ma, amikor a Marvel- és a Star Wars-mozik gyakorlatilag megrendezik magukat, a mainstream filmiparban egyre jelentéktelenebbnek tűnik a rendező szerepe és személye, hiszen akkora apparátusok dolgoznak a nagy költségvetésű filmeken, hogy a gépezet többnyire akkor is összetákol valami nézhetőt, ha nincs mögötte erős személyes kontroll. Ez azonban nem mindig igaz, és sajnos erre pont az Ocean’s 8 az egyik legjobb példa. A korábbi Ocean’s filmeket Steven Soderbergh, a független filmek fenegyereke rendezte, akinek a stílus a kisujjában van. Filmjei pörögtek, kegyetlenül jól voltak vágva, hihetetlenül laza zenék voltak a jelenetek alá pakolva, és minden harmadik jelenetben volt egy-egy apró kis bónusz, egy kicsi csavar, amitől rögtön több lett, mint az átlagos hollywoodi iparosmunkák. Vele szemben az új filmet most egy tipikus álomgyári iparos, Gary Ross rendezte, akinek ugyan vannak jobban sikerül munkái (Az éhezők viadala, Pleasantville), de nem az a figura, aki egy közepes forgatókönyvből és egy már sokszor látott történetből bármi érdekeset tudna kihozni. Az Ocean’s 8-on nem az érződik, hogy rendezője el akarta készíteni, inkább csak le akarta tudni a feladatot. Összerakott egy A-ból B-be tartó, követhető, nézhető és viszonylag szórakoztató balhémozit, és az egyetlen szerencséje, hogy sztárjai karizmája valósággal átsüt a vászonról, és érezhető, hogy mindannyian iszonyatosan élvezték a forgatást. Messze jobban, mint a nézőtéren ülők a végeredményt.

A receptkönyv szerint

Az úgynevezett balhémoziknak a receptje rég bevált, nem is szoktak nagyon hozzányúlni. A film első harmada a csapat összeszedéséből, a motivációk bemutatásából és a nagy rablás tervének felvázolásából áll, a második harmada az előkészítés, amikor karaktereink a terv mentén haladva próbálnak elintézni mindent, hogy maga a balhé sikeresen menjen, míg a harmadik harmadban láthatjuk a nagy eseményt, esetleg bónuszként annak következményeit. Ez ebben az esetben úgy néz ki, hogy láthatjuk, amint Debbie Ocean (Bullock) kiszabadul a börtönből, találkozik régi harcostársával, Lou-val (Cate Blanchett), előadja neki a cellában kieszelt tervét arról, hogy egy kacifántos csellel pont a MET-gálán kell ellopniuk egy százmillió dollár fölötti értéket képviselő, gyémántokkal teli nyakláncot egy sztárszínésznő (Anne Hathaway) nyakából. Ehhez persze kell egy csapat hackerrel (Rihanna), zsebtolvajjal (Awkwafina), ékszerésszel (Mindy Kaling), divattervezővel (Helena Bonham Carter) és egy orgazdával (Sarah Paulson) kell szövetkezni, akikkel elő lehet készíteni a terepet. Aztán jön maga a gála sok vendégsztárral (többek között Heidi Klum, Jennerék és annyi celeb, hogy nem bírtam számon tartani) és magával a rablással, a végén pedig egy közjáték arról, hogy a biztosítási nyomozó (James Corden) eszén hogyan járnak túl, hogy megússzák a balhét. Mivel ezt a filmet valamilyen formában minden néző látta már, a mi történik helyett csak a hogyan történik az, ami igazán számít. És ez nem túl meggyőző.

A kritikus, ha férfi, inkább ne kritizáljon

Az Ocean’s 8-nak Amerikában a pár héttel ezelőtti premierjekor vegyes fogadtatása volt a kritikusok körében. Úgy fest, az alkotók valószínűleg ajnározó kritikák tömkelegére számítottak, ugyanis azonnal támadni kezdték a filmjüket kritizálókat. Régebben a gyengébb kritikákra az volt a szokásos reakció, hogy „A filmet nem a kritikusoknak, hanem a rajongóknak készítettük”, ám most az új idők szavára – nemrég látott napvilágot, hogy az Egyesült Államokban jóval több férfi, mint női filmkritikus dolgozik – hivatkozva a szereplők azt dobták be, hogy azért nem lett a filmjüknek kiemelkedő a fogadtatása, mert többségében férfiak írtak róla kritikát, akik nem értették, márpedig a filmet ők leginkább nőknek készítették. Még az a csodás érvelés is előkerült, hogy minden filmről a célcsoportba tartozó embernek kellene írnia, vagyis egy gyerekfilmről írjon egy gyerek, egy tinifilmről egy kamasz stb., ami nyilván abszurd és megvalósíthatatlan, de ettől még a kijelentést nem viccnek szánták. Az Ocean’s 8 színészeinek érvelése már csak azért is sántít, mert a filmet is egy fehér férfi rendezte, ráadásul ezen érvelés alapján csak azokat a filmeket tudnánk élvezni, és csak olyan szereplőkkel tudnánk azonosulni, akik hozzánk hasonlatosak. Vagyis ilyen értelemben én nem szerethetném az Oscar-díjas Holdfényt, mert nem vagyok se meleg, se fekete, és nem imádhatnám az Egy fantasztikus nőt, mert nem vagyok transznemű. Ezzel a filmesek pont a filmek legnagyobb erősségét, az empátia megteremtését kérdőjelezik meg, vagyis a saját munkájuk létjogosultságát. Ráadásul az érvelés azért is bűzlik, mivel a Rotten Tomatoes kritikagyűjtő oldalon körbenézve az is világosan látható, hogy sok női kritikus is negatív kritikát írt az Ocean’s 8-ről.

A film, amelyben mindenki marha jól néz ki

A biztos kézzel előadott történet sok apróságon bicsaklik meg. Először is azon, hogy nincs igazi ellenfél. Míg Clooney-ékkal szemben ott állt Andy Garcia enyhén utálatos és kegyetlen kaszinómogulja, Bullockéknek valójában senkivel sem kell megküzdeniük, ráadásul egy pillanatra sem válik kétségessé, hogy sikert aratnak. Persze jó látni, hogy itt van ez a csomó szuper tehetséges csaj, akik lazán levezényelnek egy ambiciózus ékszerlopó balhét, de még jobb lenne úgy látni őket, ha lenne némi izgulnivalónk is. További hiba, hogy a film sokkal okosabbnak próbálja mutatni magát, mint amilyen. A hacker itt is két másodperc alatt jut be bármilyen jól védett biztonsági kamerarendszerbe, az informatikus azonnal rákattint egy vírusra, amit egy villogó kattints ide ikon jelez neki, és a filmsztár is olyan egyszerűen manipulálható, hogy pont azzal a leégett, a pixisből rég kiesett divattervezővel terveztesse a ruháját, akivel hőseink akarják, hogy az már picit dühítő.

A hacker itt is két másodperc alatt jut be bármilyen jól védett biztonsági kamerarendszerbe

Persze ilyen logikai bakik és eltúlzott egyszerűsítések a korábbi Ocean’s filmekben is voltak, de ott Steven Soderbergh laza stílusossága  és a filmek szuper tempója miatt könnyebben tudtuk őket megbocsátani. Az Ocean’s 8 ráadásul megszerezte helyszínnek a MET-gálához a valódi Metropolitan Múzeumot, de még ebből sem tudott igazán előnyt kovácsolni. Gary Ross képtelen visszaadni a gála hangulatát és azt a fényűzést, amit ez az esemény jelent. A szereplők mellett egyedül a jelmeztervező osztály tett ki igazán magáért: a nyolc főszereplőnk karakteres stílusára és ruháira láthatóan nagy energiákat fordítottak, és ebben a filmben mindenki marha jól néz ki. Azonban hiába a csillogó felszín és a forgatást látványosan élvező sztárok garmadája, egy ilyen rutinból összepakolt film nem tud több lenni mérsékelten szórakoztató és azonnal felejthető, könnyed csacskaságnál.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top