Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Csodás film az Elfújta a szél, kár, hogy rasszista – klasszikus mozik, amelyek rosszul öregedtek

Irritáló Audrey Hepburn, nőgyűlölő Indiana Jones és nemi erőszak A Világ Legszebb Filmjében. Összegyűjtöttük a leghíresebb filmeket, amelyeket ma már csak szekunder szégyennel lehet végignézni.

Az úgy volt, hogy a héten megnéztem kamaszkorom egyik kedvenc filmjét, a Stephen King novellájából készült, 1992-es Fűnyíró embert, amelyről a VHS-lejátszó és a katódcsöves tévé előtt ülve azt gondoltam, hogy forradalmi trükkökkel és hátborzongató történettel festi le egészen pontosan, mi várható a következő egy-két évtizedben. Miután (most) megnéztem, zsibbadtan, megfoghatatlan, rossz érzéssel a gyomromban álltam fel előle. Az első józan gondolatom az volt, hogy

Atyaisten, ez milyen rossz volt!

Persze változunk mi is és a filmek is, de még így is legfeljebb arra számítottam, hogy egy megmosolyogtató, butácska mozit látok majd, amit megszépített a fejemben a nosztalgia. Arra semmiképpen sem, hogy a film nagy részében a szekunder szégyennel küzdök majd.

Ezt a cikket persze nem azért írom, hogy panaszkodjak, úgyhogy be is fejezem. Íme pár további közkeletű megmondás még a Fűnyíró embernél is sokkal nagyobb klasszikusokról:

Álom luxuskivitelben? Örök kedvenc, megunhatatlan, Audrey egy istennő, a film pedig konkrétan kötelező!

Elfújta a szél? Hatalmas klasszikus, a mai napig nem nagyon készült erősebb film családról, szerelemről, történelemről!

A rettenthetetlen? Annak idején teljesen sokkolt, főleg a csatajelenet, a végét meg már nézni sem bírtam, de attól még csodálatos film, minden idők legjobbjai közt a helye!

Legalábbis így élnek a köztudatban. De most őszintén, mikor láttad bármelyiket is utoljára? A mai fejeddel, a mai világban. És mi lenne, ha azt mondanám, hogy ezek egyáltalán nem is olyan jó filmek, függetlenül attól, hogy annak idején imádták (imádtad) őket? Nézzünk rá pár „kötelező”, „klasszikus”, „megunhatatlan” filmre, amelyek nagyon-nagyon rosszul öregedtek, mai szemmel nézve az élmény a kicsit kínostól a vércikin át az elviselhetetlenig terjed – és próbáljuk meg megfejteni, mi történhetett.

Álom luxuskivitelben

Nagy költségvetésű, klasszikus hollywoodi film Truman Capote méltán sikeres regényéből Audrey Hepburn főszereplésével – mégis mi romolhat el, nem igaz? Nem is romlott semmi, amikor bemutatták 1961-ben: kasszasiker volt, gyorsan felsorakozott a hasonlóan sikeres romantikus vígjátékok közé, a színésznőt pedig egyszer és mindenkorra bebetonozta a kikezdhetetlen stílusikonok közé. Ma nézve azonban egészen más a kép.

Ízlés dolga, persze (jó, oké, mi nem az?), de a film tempója, manírjai, a párbeszédek és főleg Audrey Hepburn erőltetett ártatlansága kifejezetten idegesítően hat ma, hála (mármint tényleg hála) az azóta készült sokkal realisztikusabb romkomoknak, amelyek gondoskodnak arról, hogy legalább valamennyire azonosulhassunk a szereplőkkel. Önmagában is baj ez, sokkal súlyosabb a helyzet azonban, ha összehasonlítjuk az eredeti regénnyel: Capote prózája drámaibb, szívbe markolóbb és sokkal életszerűbb, a nagyvárosban boldogulni próbáló fiatal lány sorsát ezerszer jobban átérezzük még innen, ötven évvel és egy kontinenssel arrébb is.

Nem is beszélve Mickey Rooney-ról, aki nagyon is amerikai karakterszínészként játszott borzalmas, eltorzított arccal egy önmaga paródiájaként is rémes japán szereplőt; az állandóan hisztiző szomszéd, Mr. Yunioshi annak idején sem számított viccesnek (legalábbis remélem), a japán sztereotípiák megjelenítése (egy nem japán színésszel) mai szemmel egyenesen sértő. Az (igazi) japánok számára pedig alighanem a bemutató idején is az lehetett.

A rettenthetetlen

Azt véletlenül sem szeretnénk sugallni, hogy az akkor még inkább szórakoztató, mint nyomasztó bolond Mel Gibson filmje rossz lenne, ellenkezőleg, a kilencvenes évek iskolateremtő (csatajelenetügyben mindenképp) történelmi eposza a mai napig képes lekötni bárkit a maga háromórás játékidejével. Na jó, nem bárkit, csak azokat, akik nosztalgiából, életkorból vagy általános jófejségből kifolyólag képesek eltekinteni a film számtalan hibájától, mert az aztán van neki: a háttérben parkoló autók, műanyag kellékek, szóval rengeteg olyan dolog, mint az Egri csillagok statisztájának karján megcsillanó óra; az egyik snittben, esküszünk, még egy baseballütő is előkerül.

Emlékeztetnénk mindenkit, hogy akkoriban (1995-ben) még gyerekcipőben jártak a digitális trükkök, az tehát, hogy ezeket a hibákat (már ha nem szándékos poénkodásról volt szó) utólag eltüntessék, szóba sem jöhetett. Ezt akkoriban nem is bánta senki, az internet azonban sokkal kíméletlenebb, mint a kilencvenes évek moziközönsége, ha ezt a filmet ebben az állapotban ma adnák ki, úgy szétcincálnák az anonim „szakértők”, hogy biztosan fejek hullanának a stúdióban.

Ehhez képest tényleg piszlicsáré apróság, hogy a film tele van történelmi pontatlanságokkal a szereplők életkorától kezdve a skót szoknyákon át (ezeket még nem viselték William Wallace idejében) Gibson rettenetes álskót kiejtéséig.

Indiana Jones és a végzet temploma

Mai napig az Indiana Jones-sorozat legnépszerűbb darabja, érthetetlen módon: nem csak sokkal rosszabb, mint elődje, Az elveszett frigyláda fosztogatói és utódja, Az utolsó kereszteslovag, de mindkettőnél jóval butább is. Oké, az Indy-filmeket sosem drámai mélységükért és életszerűségükért szerettük (igaz, Spielberg zsenialitása, hogy az első részben van bőven mindkettő), de az, ahogy A végzet temploma forgatókönyvírói a szereplőkkel bántak, végtelenül ciki. Ha nem hiszed, próbáld csak meg végignézni a filmet úgy, hogy közben azt kérdezed magadtól:

Mit szólnék, ha minket, magyarokat úgy ábrázolnának, mint a filmben az indiaiakat?

Illetve:

Mit üzen a nőkről ez a film?

Az utóbbira az a válasz, hogy semmi jót: a zsibbasztóan tipikus „buta szőke” (ráadásul énekes- és táncosnő), aki Indiana Jones aktuális (bár kényszerű) párja a sokkal vagányabb Marion után, semmi másra sem jó, csak hogy fejhangon visítva és követelőzve idegesítse A Férfit, hogy aztán hirtelen jellemfejlődésen átesve ráébredjen, hogy a szegény, koszos, barna bőrű őslakosok is emberek. Apropó, őslakosok: az indiaiak a filmben vagy gyerekzombik, vagy vérengző őrült szektások, vagy nyomorult áldozatok, akiknek nincs más választásuk, mint várni a próféciák által megjövendölt Fehér Férfit, hogy megmentse őket. A filmet nem menti meg a mai szemmel is meggyőző látvány- és akcióorgia sem.

Elfújta a szél

Akkoriban (a harmincas évek végén) nagyon-nagyon mások voltak a filmek, mint ma; csak évekkel később kezdték (na jó: kezdte Orson Welles) kidolgozni azokat az eszközöket, amelyektől mai szemmel is nézhető, sőt izgalmas lesz egy mozi. Éppen ezért nem túl fair az Elfújta a szél szemére vetni, hogy lassú, vontatott, hömpölygő ritmusú. Sőt, sokan épp emiatt szeretik: visszarepíti a nézőt egy lassabb, nyugodtabb korba, ahol nem kellett sietni sehová, legalábbis nem annyira, mint ma. Azt viszont igenis ér a film szemére vetni, hogy a rabszolgaságról és az elnyomásról alkotott képe fölött diplomatikusan fogalmazva eljárt az idő.

A déli rabszolgatartást eleve nosztalgiával ábrázolja, a konföderáció bukását pedig tragédiaként, miközben a fekete (mellék)szereplők annyira tipikusak, mintha direkt ellenük akarták volna hangolni a közönséget az alkotók. (Erről persze nyilván szó sem volt, ők csak hűek maradtak a regényhez.) Mindegyik oktondi, buta, hangos és balhés, az egyetlen reményük a fehér ember, aki megmutatja nekik a helyes utat, ami a rabszolgatartás „sajnálatos” eltörlése miatt bizony nem egyszerű. Carlton Moss, a filmipar egyik első fekete forgatókönyvírója és dramaturgja találóan azt mondta:

Az Egy nemzet születése nyílt támadás volt a feketék ellen, míg az Elfújta a szél inkább hátba támad.

A másik neuralgikus pont a Rhett és Scarlett közti, házastársi előjátéknak álcázott megerőszakolásjelenet, amelyben a férfi akarata ellenére kényszeríti magát a nőre, fenyegetően tapogatja az arcát és a fejét, nem foglalkozik a fizikai ellenkezéssel, majd a nőt legyűrve ölbe kapja, és felviszi a lépcsőn azzal, hogy „megadja, ami jár neki”. Jellemző, hogy három-négy évtized telt el a film bemutatója után, mire a kritikusok és a kutatók elkezdtek foglalkozni az Elfújta a szél problémáival.

A hálózat csapdájában

Hatalmas siker volt a mozikban ez a nem túl eredeti és izgalmas, amúgy ártalmatlan thriller, amely a magyar nézőkkel is megismertette Sandra Bullockot. Mit megismertette: az összes geek tini egyszerre szeretett bele az otthon ülő programozózseni jócsajba. Szóval külön kis zuga van A hálózat csapdájában-nak minden, a kilencvenes években öntudatra ébredt kamaszfiú lelkében, a Netflixnek hála azonban most mindenki egy kattintással szembesülhet vele, hogy ez a film bizony vállalhatatlanul öregedett a bemutató óta eltelt huszonöt évben.

Míg a már említett Fűnyíró ember mai szemmel viccesen béna (akkoriban persze lélegzetelállító) számítógépes effektjei miatt nehéz néznivaló, A hálózat… azért, ahogyan az internetet, a számítógépes programokat/vírusokat és úgy általában a programozólétet ábrázolja. A hackerek úgynevezett chatszobákban beszélik ki (természetesen beszédszintetizátorral), hogy manapság (értsd: 1995-ben) már minden az interneten zajlik, az emberek egyre izoláltabban élnek, már nem is szexelnek. Az egyik prominens hackert ráadásul úgy hívják, hogy Cyberbob. A főhősnő egy hajlékonylemezről (ha ezekre emlékszik valaki) indítható, ránézésre ártalmatlan program kezelőfelületének sarkába, egy titkos ikonra kattintva jut be a Gatekeeper nevű védelmi program titkos adatbázisába. Amikor az obligát gonosz cég ellene fordul, egyszerűen törlik az egész életét A Rendszerből, hiszen 1995-ben már minden digitális volt, mint azt tudjuk. És így tovább és így tovább.

A hálózat csapdájában igazi tragédiája, hogy nagyon sokszor majdnem fején találta a szöget, vagy legalább ráérzett arra, mi vár a világra tíz-húsz év múlva. Csak sajnos az egész olyan vastagon beleragadt a kilencvenes évek történetmesélési és esztétikai kliséibe, hogy megtekintése inkább levezető programnak ajánlott házibulikban, megfelelő tudatmódosítók elfogyasztása után.

Úgy viszont melegen ajánlott.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top