Mikor megérkezem a Roll Dance Budapest tánccsoport próbájára, nem tudom, mire számítsak. Honlapjukon olvastam, hogy „kerekesszékes táncosok a világ legtermészetesebb módján táncolnak együtt járó partnereikkel”, de elképzelni sem tudom, milyen lehet ez.
Christopher és Fruzsi érkeznek először, mindketten „járók”. Kicsit furcsállom is, hogy azzal kezdik, hogy az ép Chris beleül egy kerekesszékbe, de ők ebben semmi kivetnivalót nem találnak.
„Ha nem jön ki a páros, egy kerekesszékes nem tud felállni, de egy ép bele tud ülni a székbe” – mondja Chris, és természetesen igaza van, ez így logikus. A férfi kerekesszékes édesanyja révén, Fruzsi pedig legjobb barátnője által került a Roll Dance csapatába.
„Sokat jártunk együtt bulizni a kerekesszékes barátnőmmel” – mesélte az előzményeket. „Előtte felhívtuk a helyet, ahova menni akartunk, és mindenhol nagyon segítőkészek voltak. Volt, ahol két nagydarab kidobó vitte őt le a lépcsőn.”
Persze a szórakozóhelyek közönsége Magyarországon nem feltétlenül tud mit kezdeni azzal, hogy a kerekesszékes emberek is ugyanúgy járnának szórakozni.
Christopher és Kata (a háttérben Fruzsi figyeli, ahogy táncolnak)
„Természetesen sokan bámultak minket, és egy-egy súgott »mit keres ez itt?« is megütötte néha a fülünket, de összességében jól fogadták” – válaszolta Fruzsi arra a kérdésemre, miszerint a magyar klubszcéna hogyan fogad egy kerekesszékes leányzót a táncparketten. „Előfordult, hogy hozzám jöttek oda, hogy az ápolója vagyok-e, és tőlem kérdezték meg, beszélhetnek-e a barátnőmmel. De legtöbbször kedvesek voltak velünk, hozták nekünk a piát. A tántorgó részegektől kellett csak védenem, nehogy ráessenek. Minket semmiben nem korlátozott, hogy Daniela kerekesszékes. Én 15 éves voltam, ő pedig 18, mikor a szüleinknek azt mondtuk, hogy vidékre megyünk nyaralni, valójában pedig vonattal elmentünk Olaszországba, azon belül pedig stoppal jártuk a környéket. Volt, hogy kabrióval vettek fel minket, sosem volt semmi gond.”
Christopher kicsit komolyabbra fordítva a szót mesél tapasztalatairól.
„Az emberek korábban sokszor gondolták azt a mozgássérültekről, hogy fejben is sérültek, ezért kiabáltak velük, mintha siketek lennének, vagy úgy beszéltek velük, mint egy gyerekkel, értelmi sérülttel. Ma már valamelyest jobb a helyzet, de van még hova fejlődnie társadalmunknak.”
„Az emberek többsége itthon elkapja a tekintetét, mikor egy mozgássérültet lát, vagy éppen ellenkezőleg, megbámulják őket” – teszi hozzá Fruzsi. „Sajnos azt kell mondanom, a külföldiek kedvesebbek, ők mosolyognak, és mennek tovább.”
Christophernek az integrált középiskolában több kerekesszékes iskolatársa is volt.
„Volt olyan, hogy egyikük segítséget kért, pedig tudtam, hogy meg tudja csinálni egyedül is, és ezt meg is mondtam neki” – mesélt az élményeiről a srác. „Nem volt belőle sértődés, sőt, láttam rajta, hogy értékeli, hogy teljes értékű emberként tekintek rá, és ezt a szemébe merem mondani.”
Christopher (Fotó: Chripkó Lili)
A beszélgetés során meg kellett kérdeznem azt is, hogy „járóként” hogyan élik meg a Roll Dance fellépéseit.
„Nem tudod elképzelni, milyen érzés, mikor elmész fellépni egy idősek otthonába, és látod, hogy az előadás alatt folyik a könny a nézők arcán” – feleli Christopher.
A halk szavú Anita születése óta kerekesszékes. Egy esélyegyenlőségi napon látta a Roll Dance előadását, és egyből tudta, hogy csatlakoznia kell. Kedvence a keringő és a tangó, de számomra akkor nyílik meg legjobban a csendes lány, mikor egy szép, lassú dalt jelel, teljesen egyedül a színpadon. Mert bizony, van pár számuk, amit jelelnek, így előadásuk a hallássérültekhez is szól. Ezeket a jelnyelvi adaptációkat Gyuri – egy hallássérült társuk – tanítja be. Mindannyian nagyon szeretik, és mindenkinek van saját jelelős száma.
A 18 éves Ádám igazi mókamester. Elképedek, mikor megtudom, hogy mindössze két éve került kerekesszékbe, hiszen olyan életvidám. Lelkes fotósként éppen a tökéletes képet hajszolta, mikor lezuhant 15 méter magasból.
„Nézd, milyen menő piros verdám van, hozzá is öltöztem” – mutat vigyorogva először székére, majd piros pólójára. „A balesetem előtt pesszimista voltam, de ha meglegyint a halál szele, utána másképp állsz az élethez. A szüleimnek azt mondták, nem élem túl, óriási szerencsém volt. Mióta kikerültem a »sittről«, azaz a rehabról, sokkal nyitottabb vagyok, megragadom a lehetőségeket. Örülök, hogy túléltem, és próbálom kiélvezni az élet minden percét. A balesetem előtt nem szerettem táncolni, ma pedig már nem tudnám elképzelni az életem a Roll Dance nélkül. Előtte is úsztam, azóta is úszom, az országos paraúszó-bajnokságon két arany- és két ezüstérmet nyertem, s azóta sokkal merészebb álmaim vannak. Nekem azért igazán fontos ez az egész, mert a balesetem után akadálymentes sulit kellett keresni, de szempont volt, hogy épekkel járjak egy közösségbe, ne mozgássérült suli legyen, tehát illeszkedjek be a társadalomba. A tanévkezdés előtt két hónappal csatlakoztam a csapathoz. Ha nincs a Roll Dance, akkor szerintem nem lett volna bátorságom nyitni az új arcok felé, ahogy az egy évfolyammal alattam járó barátnőmmel sem lennék együtt.”
Az emberek is kevésbé fárasztják Ádámot, mióta kerekesszékes, csak azon akad fenn néha, ha az utcán valaki felajánlja, hogy kézrátétellel meggyógyítja, vagy ha megkérik a villamoson, hogy adja át a helyet. Igen, mindkettő megtörtént eset.
Ádám és Bence a háttérben (Fotó: Chripkó Lili)
Integráció helyett inklúzió
Zoli igazi sármőr, járó barátnőjével alkotják a Roll Dance egyik párosát. Mikor tánc közben nézem, én is önkéntelenül elkezdek mozogni. Motorozás közben elájult, így került kerekesszékbe.
„Amint magamhoz tértem, észleltem, hogy a földön fekszem, és az eget bámulom” – mesélt az ijesztő esetről. „Automatikusan lenyúltam, megfogtam a lábam, és nem éreztem semmit. Egyből tudtam, hogy lebénultam.”
Zoli úgynevezett „révészként” tevékenykedik, rehabilitációs intézetekbe jár friss sérültekhez a gerincsérültosztályon. De mit is csinál tulajdonképpen révészként? Megváltozott helyzetű embereknek segít önálló életet élni. Minden révész volt ugyanebben a helyzetben, és tapasztalatuk átsegíti a sérülteket új életükbe. Mikor kérdezem, hogy hozzá is ment-e révész a kórházba, Zoli felnevet.
Zoli és barátnője (Fotó: Chripkó Lili)
„Igen, jött, el is küldtem melegebb éghajlatra. Akkor még nem tudtam elfogadni, hogy kerekesszékbe kerültem” – válaszol a kérdésre Zoli, aki egyébként nemcsak révészként dolgozik, hanem részt vesz a révészképzésben is. „Fontos, hogy a sérült embert ne majomszeretettel szeressék. Van olyan, aki elvárja, hogy szinte mindenben segítsenek neki, olyan dolgokban is, amiket önállóan is meg tudna csinálni. Ne várja el, tegyen érte!”
Zoli más kerekesszékes társaival jár óvodákba, iskolákba, egyetemekre és munkahelyekre érzékenyíteni.
„A gyerekek sokkal nyitottabbak, mint a felnőttek” – mesél a tapasztalatairól. „Egy gyerek nem finomkodik, simán megkérdezi, mi történt velem, tapogatják, megfogják a székem. Nagy élmény nekik, mikor felkérek egy kislányt táncolni, és látják, hogy könnyedén meg tud forgatni a székben. A felnőttek sokkal nehezebben oldódnak, csak a beszélgetés végén mernek odajönni kérdezni hozzánk. Jó dolog, hogy építünk a mozgássérülteknek egy rámpát, és akadálymentesítünk. De kell az együttélés is, hogy a járók is át tudják érezni a mi helyzetünket. Az integráció beilleszkedést jelent, de valójában inklúzió, azaz a befogadás az, amire mi vágyunk.”
De hogy is kezdődött a táncegyüttes története? Az alapító, Kata egy törékeny mosolygós asszony, látszik a csapaton, hogy nagyon szeretik. Párjával, Tiborral alapították a Roll Dance-t. Tibi sajnos három éve elhunyt, azóta Kata Ádámmal táncol. Egész élete a sérült emberek segítéséről szól. Kerekesszékes bátyjával került a nyolcvanas évek elején a Pesthidegkúti Mozgássérültek Lakótelepére.
Kata és Ádám (Fotó: Chripkó Lili)
„Akkoriban a mozgássérült fiatalok, akiket nem tudott ellátni a családjuk, tanulmányaik elvégzése után legtöbbször nyugdíjasotthonokba vagy árvaházakba kerültek, rosszabb esetben értelmi sérültek közé” – mondta Kata. „Akkoriban kezdett teret nyerni az »önrendelkezésen alapuló önálló élet« eszméje, ami arra törekedett, hogy önállóságra nevelje ezeket az embereket. A lakótelepen 54 akadálymentes lakás épült, gondozók nem voltak, alapfeltétel volt, hogy mindenki el tudja látni magát, aki odaköltözik. A telepen gyakran volt zenés-táncos buli, farsang, szilveszter stb., ezeken mindig »vegyesen«, családtagjainkkal együtt táncoltunk. Aztán egyszer egy holland videón láttunk kombinált (kerekesszékes és járó) párokat táncolni gyönyörű szép jelmezekben, innen jött az ötlet, hogy komolyabban foglalkozzunk ezzel.”
Kata a telepen ismerte meg Tibort, aki a táncban is és az életben is párja lett. Ő gyermekbénulásos volt, járógéppel járt, sokáig lábon is nagyszerűen táncolt, később azonban már csak kerekesszékben tudott fesztelenül hódolni ennek a mozgásformának.
Tibivel rendszeresen eljártunk nyilvános táncos szórakozóhelyekre. Amikor a táncparkettre léptünk, megállt az élet, mindenki minket nézett. Akár az utcán is táncra perdültünk, ha zenét hallottunk. Sosem volt megbeszélt koreográfiánk, ösztönösen improvizáltunk
– mesélte Kata.
A táncosok toborzása előtt Tibor az egyik szeretetszolgálattól saját pénzén vett négy sportszéket (ezek speciális székek, könnyűek, kerekük döntött – a szerk.), és megalakult az ország első – és mai napig sajnos még egyetlen – kombitáncegyüttese. Első átütő sikerüket Budaörsön aratták, ezután nem volt megállás, rengeteg helyre hívták őket. Turnéztak Olaszországban, Lengyelországban és Franciaországban is, ahol az odaúton a buszban varrták a palotás fellépőruháit. Újvidéken főtereken táncoltak, Erdélyben is jártak több városban, s volt, hogy olyan pici művelődési házban léptek fel, hogy a közönség kintről, az ablakokon bekukucskálva nézte az előadást.
Kata mindemellett mozgássérültek utaztatásával foglalkozó idegenvezetőként is tevékenykedik.
„Régen még szinte sehol semmi nem volt akadálymentesített, így ha egy kerekesszékes ember utazni akart, azt csak csoportosan tehette” – avatott be Kata a szomorú titokba. „Ma már több hotel van, melyeknek nem jelent gondot egy mozgássérült vendég, de a nyolcvanas években csak a mi pesthidegkúti telepünkön lehetett elszállásolni őket. Egyszer egy svéd házaspár érkezéskor hallani sem akart arról, hogy egy ilyen kicsi szobában aludjanak. Könyörögtem nekik, hogy csak azt az éjszakát bírják ki. Másnap már nem akartak kiköltözni, összebarátkoztak a vendéglátóikkal. Egy hét múlva a búcsúzáskor a férj – aki a patáliát csapta – törölgette legjobban a könnyeit.”
Kata, aki akkoriban az Egalitás Alapítványnak dolgozott, egyik szervezője volt az ún. önálló élet tábornak. Elhagyatott kis falvakban élő kerekesszékes embereket hívtak meg a pesthidegkúti mozgássérültek lakótelepére. A kéthetes tábor keretében a résztvevőket városnézésre, fürdőbe, moziba vitték, de az élményszerzésen túl egy fontosabb céljuk is volt: hogy megmutassák nekik, nem feltétlenül szorulnak mindenben mások segítségére.
Fotó: Chripkó Lili
„Ragaszkodtunk hozzá, hogy szülő vagy kísérő nem jöhet a táborba” – mondta Kata. „Sokszor a hozzátartozók a legnagyobb jóindulattal szolgálják ki folyamatosan a sérültet, ezáltal megfosztva őt az önálló élet lehetőségétől. Volt, hogy egy anyuka vonattal hozta lányát a városba, és mivel egyből indult hazafelé, öt percem volt meggyőzni, hogy nem szabad merő szeretetből megfosztania a gyermekét az önállóságától, hiszen gondolni kell arra is, milyen sors vár így rá, ha a szülő már nem él, hogy pátyolgassa őt. Vidéken a kerekesszékes emberek még jobban ki vannak szolgáltatva a családjuknak, és nekünk minden résztvevőnél két hetünk volt arra, hogy radikális változást érjünk el a hozzáállásukban; hogy a lelkükbe markoljunk, és szembesítsük őket azzal, hogy lehet másképp is élni. Volt egy gyönyörű fiatal sportoló lány, aki egy házban lezuhant a pincébe, és deréktól lefelé lebénult. A tudta nélkül íratták be a táborba, mert képtelen volt feldolgozni új élethelyzetét. A lányt anyósa hozta fel hozzánk, de esze ágában sem volt részt venni a tábori programban. Végül nagy nehezen rávettem, hogy egyetlen napot töltsön velünk, megígérve, hogy ha nem érzi jól magát, hazavisszük. Megtapasztalta, hogyan élnek itt önálló életet a nála sokkal rosszabb fizikai állapotban lévő társaink, akik tanulnak, dolgoznak, gyereket nevelnek. Látta, miként táncolunk, szórakozunk együtt ép társainkkal, családtagjainkkal. Mindez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy végigcsinálta a tábort, majd miután hazatért, új életet kezdett, és megalapította hazánk első kerekesszékes tánccsoportját.”
Jelenleg már négy ilyen tánccsoport működik, melyben kerekesszékesek táncolnak, színvonalas műsorokkal járnak fellépésekre. A Roll Dance alapítója, Tibor is részt vett ennek a csoportnak a munkájában, de ő úgy érezte, hogy az élet nem ilyen, ő épekkel akart együtt táncolni. Ezért kérte fel Katát, hogy legyen partnere ebben. Készítettek egy koreográfiát, hogy be tudják mutatni másoknak is, igenis lehetséges, hogy egy kerekesszékes és egy járó ember mások számára is élvezhető módon táncoljon. A kombitánc sajnos még itthon nem talált követőre, de Szerbiában és Szlovákiában az ő inspirációjukra alakult meg egy-egy ilyen kombitánccsoport.
„Amikor egy egészséges ember kerekesszékeseket lát egymással táncolni, azt mondja, milyen ügyesek, milyen aranyosak, de a kombitánc esetében a járó a járóval, a kerekesszékes a kerekesszékessel tud azonosulni, ez óriási különbség” – hangsúlyozta Kata „Végül is ebben rejlik a mi üzenetünk, hiszen együtt egy közös világban élünk.”
Kata jelenleg francia gyerekeket tanít angolra, munkája mellett pedig intézi a Roll Dance ügyeit: írja a pályázatokat, szervezi a fellépéseket, gondozza a fellépőruhákat, és természetesen hetente kétszer próbálnak.
„A Roll Dance rengeteg energiát igényel, a próbák, az utazások, fellépések sok időt elvesznek, aki itt van ebben a csapatban, mindenki azért csinálja, mert hisz benne, és szereti” – mondta Kata. „Táncolunk hip-hopot, westernt, keringőt, latin táncokat, különlegességképpen pedig például egy japán táncot, amelyben a gésák legyezővel lejtenek, a harcosok pedig megküzdenek egymással a tánctéren. Igyekszünk állandóan megújulni, bár így is elég gazdag a repertoárunk. Szerencsére mostanában már Fruzsi készíti a koreográfiákat. Eddig én »bütyköltem« az idősebb generációnak kedves műsorszámokat, Fruzsi most új színt, fiatalos energiákat hozott be. Hihetetlen fantáziával, új ötletekkel lep meg bennünket, most tanít be a lányoknak egy hawaii egzotikus táncot, a fiúknak pedig egy Michael Jackson-koreográfiát. Sok felkérés érkezik hozzánk, és nem szeretünk nemet mondani. Ezen a héten például négy fellépésünk van. Táncolunk szeretetotthonokban, fesztiválokon, iskolákban, egyetemeken. Nagyon szeretjük az érzékenyítő programokat, amikor oktatási intézményekben táncolunk, majd ezt követően beszélgetünk a gyerekekkel. Ez csodálatos, ezért érdemes volt megszületni.”
Ki is próbáltuk a kombitáncot
Éppen megköszönöm Katának az interjút, amikor Bence, a csoport egyik járó tagja elém gurít egy széket.
„Kipróbálod?” – kérdezi. Meglepődöm, hezitálok, de kipróbálom. A sportszék a kifelé döntött kerekekkel nagyon stabil, pár perc múlva már egészen jól forgolódom vele.
„Szabad egy táncra?” – kérdezi Bence, és nyújtja a kezét. Szabadkozom, hogy szörnyű rossz táncos vagyok, de önkéntelenül nyújtom én is a kezem, és már táncolunk. Mutatja, hogy ha megfeszítem a kezem, akkor tud tolni, ha pedig engedem, közelebb tud lépni hozzám. Táncolunk, megpörget. Kerekesszékben ülve táncolok, és egyáltalán nem érzem, hogy bármiben is korlátozva lenne a mozgásom. Ez fantasztikus, ezt mindenkinek ki kellene próbálnia, mondom nekik két forgás között, és ők mosolyogva bólogatnak.
„Egyszer Lengyelországban léptünk fel a kombitánc-világbajnokságon, egy csárdást adtunk elő, mert abban verhetetlenek voltunk” – szólal meg Kata. „Az egyik versenyző egy fiatal lány volt, aki mindössze annyira tudott mozogni, hogy az egyik ujjával irányította az elektromos székét.
Kiállt, és elindult a zene, ő pedig a szemével táncolt. Csak a szemeivel, és csodálatos volt. Mert táncolni a lélekből kell.”
