Lógó esőláb ide vagy oda, rekord dőlt az idei Vivicittán: több mint 31 ezren futottak két nap alatt a legkülönbözőbb futamokon. A legnépszerűbb – és a legnagyobb szám, amely miatt le kellett zárni a fél várost – természetesen a vasárnapi félmaraton volt, de a kisebb távok is fontosak voltak, még az egy kilométeres is.
Volt, akinek élete legfontosabbja.
Például azoknak, akik járni sem tudnak (vagy csak segítséggel), hát még futni. Vagy annak, aki a balesete után először próbálta ki, mit tud egy profi mesterséges láb.
Nekik szólt a kétnapos buli legrövidebb futása, a szombati SUHANJ! Futam. A fogyatékosokat és sérülteket (is) mozgással segítő alapítványról többször is írtunk már, amikor bemutattuk, hogyan mozgatják át a nagyon különböző igényű sérült gyerekeket, vagy amikor végignéztük egy látássérült személyi edzőjük egy napját. Vagy akkor, amikor egészségesek próbálhatták ki a Margitszigeten, milyen érzés vakon futni, persze segítséggel. Ez utóbbi szokásuk itt is fontos lesz.
Ezen a Vivicittán kilencedszerre indítottak külön futamot azoknak, akiknek a 940 méter – a szigetkör kevesebb, mint ötöde – is hatalmas kihívás. 600-an regisztráltak, végül 300-400-an jöttek el, pontos számot nem is tudunk meg, nem azért, mert a szervezők nem foglalkoztak vele, hanem mert különösebben nem is fontos. A kisfutam ugyanis sokkal inkább emlékeztetett családi dzsemborira, mint futóversenyre: futás ugyan akadt, verseny egyáltalán nem. Eleve megadta az egész nap alaphangját a rajt fölött elhelyezett hatalmas magenta szponzorlufi önfeledt taperolása. (A kerekesszékesek kedvéért lejjebb húzták.)
Inkább arról szólt ez, hogy a résztvevők meglássák, meg tudják-e csinálni, vagy a résztvevők családtagjai, barátai lássák meg, végig tudják-e tolni, vagy akár a karjukban cipelni azt, aki magától nem lenne rá képes. Eredményt így aztán nem is hirdetünk; a „részvétel a fontos”, illetve „az út a lényeg, nem a cél” című közhelyek most kivételesen nem közhelyek, hanem konkrét tanácsok arra, hogyan lehet kimaxolni a SUHANJ! eseményét. Ennek megfelelően
mindenki megkapta az 1-es rajtszámot, és a célban sem mérték stopperrel az eredményeket, cserébe mindenki kapott érmet.
„Ezzel is szeretnénk kifejezni, hogy mindenki egyenlő, és teljesen egyforma megbecsülést érdemel” – üzenték a futóknak.
A nap egyik sztárja Attila volt, aki egy éve vesztette el az egyik lábát, most pedig kifejezetten erre az alkalomra kapott egy csúcskészüléket, amit sajnos vissza kell adni – szerencsétlen hasonlattal nagyjából úgy, ahogy a techújságírók is megkapják egy-két körre a legújabb mobilokat. „Szívfájdalom lesz” – méregette a fiú a másfél milliós lábat, rá-ránehezedett, érezte, nem lesz probléma ez az egy kilométer, még úgy sem, hogy az előző napokban éppen csak kipróbálta.
„Autóversenyen dolgoztam a boxutcában, magával vitt az egyik versenyző, falhoz szorított, azóta eddig tart a lábam” – mutatott Attila a térde alá. A felépülés lelki oldalát nem részletezte, gyakorlatias maradt. Átlagos gyaloglólábat kapott, „de nem az új láb a nagy kihívás ilyenkor, hanem a csípő és a derék, az gyengült el a nagy fekvésben, azon kellett dolgozni”. Gyakorlással a bicegés is kiküszöbölhető, a futást azonban inkább hanyagolta. „Hogy ez a mostani milyen? Nézd, ha láttam a sarkon megállni a buszt, sosem értem el. Na, ezzel most elérem. Sprintelek, futok.”
Az alapítványnak saját tagozata indult a másnapi félmaratonon, és nem csak az ott dolgozó és edző egészséges futók: kerekesszékesek, handbike-osok, látássérültek is tisztességgel teljesítették. A tömegben segítők (guide-ok) figyelték, kinek kell asszisztálni; baleset, vészhelyzet nem volt.
Az első SUHANJ!-futók olyan egy óra negyven perc után érkeztek meg, mesélte Nagygyörgy András, az alapítvány munkatársa. Tisztességes eredmény, igaz, ezt inkább az egészségesek teljesítették, nem mintha a sátornál a félmaraton után, banánt és energiaszeletet majszolva téma lett volna, ki hányadik lett. A teljesítmény számított, de nem egymáshoz képest, hanem csak úgy – ebben az értelemben a Vivicittá elvesztette verseny jellegét, és ez így volt rendben.