Népünnepély, örömtekerés, játékos együtt vonulás gyerekeknek, nyugdíjasoknak, családanyáknak, mindenkinek. Satöbbi-satöbbi, az éves I Bike Budapest bringás vonulásnak ezt az arcát már ismerjük, most vasárnap is olyan volt, mint mindig, el is jöttek tízezren a tizenöt fok és a szemerkélő eső ellenére. Mi ezúttal az igazi őrülteket kerestük, akikről ordít, hogy mindenük a bicaj, akik a vázhoz öltöznek (vagy magukhoz öltöztetik a vázat), akik maguk rakták össze a vasat, és akiknek legalább annyira életérzés és fashion statement a kerékpár, mint használati tárgy. Viszonylag könnyen kiszúrtuk őket, odamentünk, rákérdeztünk, hogy is van ez. Nem csalódtunk. Íme tehát tíz ember, akinek nagyon-nagyon fontos a biciklije.
Árpád
Fotó: Neményi Márton
Gyerekkoromban kerékpároztam, országúti bringával. Versenyszerűen, a Fradiban. Borzasztó tehetségtelen voltam. De tényleg. Soha semmit nem nyertem, mindig az utolsó voltam. Eleve azért kezdtem bicajozni, mert nem volt saját cangám: az egyesületit használtam.
Most a Pilisben élünk a családdal. Visszahoztam a gyerekkort, akartam újra azt a fílinget. Csak most már ezzel a hegyi kerékpárral. Gondolkozom, hogy legyen megint országúti is, csak az a baj, hogy pont olyat akarok, mint amilyen akkor volt: a nyolcvanas években, az egyesületben. Olyat meg nehéz találni az én méretemben.
Dümi
Fotó: Neményi Márton
Egy éven keresztül építettem, ez a kettes számú bringám. Nem akartam sokat költeni rá, azt akartam, hogy a legolcsóbb legyen, és csak az legyen rajta, ami nekem kell, amire én vágyom. Használt és új alkatrészeket vadászgattam össze a neten egy éven át. A féket egy új bicikliről bontották le, a váltókat használtan vettem és így tovább… Összesen talán nyolcvanezrem van benne. Most meg simán feltehetném százharminc-száznegyvenért. Persze nem fogom.
Azért építettem, hogy legyen egy játszós is a másik mellé, amivel az összes eddigi felvonuláson voltam, még a Critical Masseken is. Csak az már régebbi, munkába járok vele, ezzel meg inkább terepre. Meg hát, ha azzal történik valami, legyen egy helyettese.
Na, semmi baj nem is volt az elsővel egészen addig a napig, amíg meg nem épült ez. Ahogy ez elkészült, püff!, annak be is állt a telója (teleszkóp – a szerk.). Na mindegy, most ez van velem, meg is kapta az első matricáját.
Dodó
Fotó: Neményi Márton
Férfiváz, naná! A női váz punciknak való. Szerintem ez sokkal praktikusabb, könnyebb megemelni is. Egy kicsit a vállamra is rá tudom tenni!
Szeretek bicajozni, mióta gyerekkorban megtanultam. Apukám is sokat biciklizett, ő még Pinarellón nyomta, klasszik országúti szerelésben, szóval ez egy ilyen örökség, amit próbálok továbbvinni. Öt éve kerestem single speed bicajt, előtte volt egy használt ezüst Peugeot mountain bike-om, de elromlott, és nem akartam vele bíbelődni. Többek közt a Bikemagen keresgéltem, és egy ózdi úr hirdetésében találtam ezt a kék csodát, ő régi bringákat újított fel akkor, és eladta őket teljesen korrekt áron. Úgy kaptam meg, hogy a Volánbusz-vezető ismerőse felhozta a Népligetbe, ott kipróbáltam a buszpályaudvar aljában és megvettem. Azért hívom kék csodának, mert úgy közlekedek vele, mint az Avatarban a kék emberek a sárkányukkal. A hajam mondjuk nincs a nyereghez kötve.
Necces helyzetek? Naná! Kijelölt bringaúton sétáló nénik, bácsik, akik valamiért fel vannak háborodva, ha jelzed, hogy ez bicikliút. Sok a robogós, a kiengedett flexipórázon sétáltató kutyás, aki ráengedi az ebet a bringásokra, és a leparkolt kocsiból kiszálló ember, aki nem néz a visszapillantóba, egy hangos hejj! kell, hogy rájöjjön, nincs egyedül az úton. Idén többször fékeztem, mint eddig bármikor. Biztos a korral jár. Jó, az tény, hogy én lennék az a bringás, aki veszélyesen él, sokat hallgatok zenét az úton, és szoktam énekelni is fejhangon Ariana Grandétól Lenny Kravitzig, sőt a Mennyé’ már, Manyi, ha már van gázpedálod is elhangzik majdnem minden alkalommal.
Péter
Fotó: Neményi Márton
Úgy indult, hogy kaptam egy hetvenes vagy nyolcvanas évekbeli muffolt vázas, feltehetőleg orosz biciklit. Na, mondom, majd én ebből csinálok egy használhatót! Legalábbis ez volt a terv. Aztán kiderült, hogy a középtengelyről annyira elfogyott a menet, hogy javítani sem tudják. Azért csináltam egy használhatót, csak éppen a nulláról kellett elkezdenem. Új váz, abba már nem stimmelt a kerék, lecseréltem, akkor viszont már a fékeket is le kellett, és akkor már a váltót is, és akkor már a kormányt is… Szépen lassan, lépésről lépésre, ahogy a fizetésem jött. Másfél-két évig tartott.
Olcsóbb lett volna újat venni. Százhúszban állt meg. Nem bánom. Élveztem az építés folyamatát. Ezt vadászom, azt vadászom… Kaland volt. Meg így legalább van neki sztorija. Tizennégyben lett kész, nagyon necces volt, hogy odaérek-e vele az első I Bike Budapestre. Végül odaértem.
Marci
Fotó: Neményi Márton
Kérdezz konkrétat légyszi, mert különben órákig nyomom… Na, szóval ez egy fixi. Tudod, annak mi a lényege? Úgy-úgy! Nincs racsni, a lábaddal gyorsítasz, hajtasz, lassítasz. Én amúgy országútizom is. Csak most hobbiból elkezdtem futárkodni. Városba pedig ez a legjobb. Borzasztóan primitív konstrukció, cserébe nagyon könnyű. Nincs váltó, pluszfék, rengeteg bovden, ami nemcsak súly, hanem meghibásodási lehetőség. Ráadásul olcsónak is tűnik, ami fontos, a futárok ugyanis szeretik csak úgy lebaszni a bicajt az iroda előtt, és tudni, hogy úgysem lopja el senki. A futárok ráadásul esőben is dolgoznak, úgy meg, ugye, nagyon gyorsan elkopnak a fékpofák. Itt nincs hátsó fék. Ezért is szeretik a futárok a fixit. Ha a láncod nem szakad el, és van két jó gumid, meg is vagy.
Tizenkilenc évesen vettem egy országútit, használt bicaj, mi az, hogy használt, idősebb volt, mint én. Szépen lassan átalakítottam fixivé. Aztán rájöttem, hogy érdemes lenne egy normális vázat is venni. Így lett ez.
Nem igaz, hogy veszélyes a fixi, mindig le tudok lassulni, ha le kell. Én ugyanis első féket is használok. Városban ugye eleve nem is megy az ember negyvennel. Én pedig elég körültekintően közlekedem. Ja, mert amúgy buszsofőr is vagyok. Nem beképzeltségből mondom, de van rutinom, átlátom a helyzeteket, tudom, hogy gondolkodnak az autósok. Figyelni kell. Aki figyel, és nem ész nélkül megy, annak nem lesz baja.
Nekem amúgy a bicikli csak sport, közlekedési eszközként nem játszik. Aki két-három kilométerre jár be dolgozni, annak jó, de abban a pillanatban, hogy egy elegánsabb eseményen kell megjelenned, vagy mondjuk sok cuccod van, már nem megy. Egy öt-hat vagy éppen tízkilós kameratáskával már nem indulok el. Ja, mert amúgy operatőr is vagyok. De nagyon örülök, ha látom, hogy felülnek a biciklire öltönyben.
Róbert
Fotó: Neményi Márton
Ez a hetvenes-nyolcvanas évek legmenőbb bringája volt, ne viccelj, minden kamasz erről álmodott: a banánüléses kerékpár! A Jófogáson találtam, kicsit rozsdás volt, kicsit ütött-kopott, elvittem egy barátomhoz, kapott új színt, új alkatrészeket. Chopperkormány, visszapillantó, 423 kilométer van benne, három sebességes, agyváltós laza kamaszbringa. A kiegészítők is autentikusak. Kicsit nehezebb, mint egy kempingbicaj, de városban is teljesen biztonságos, nem veszélyesebb, mint bármelyik másik. Száguldozni persze nem lehet vele, inkább életérzés ez. Meg persze mindenki megnéz. Most is állandóan leállítanak, jönnek fotózkodni.
Számomra az öltözködés is fontos, akkoriban meg így néztek ki a kamaszok, ugye? Megvan hozzá a pólóm, nadrágtartóm, mindenem. Ez a tizenvalahányadik autentikus bringám. De még nem mutattam meg mindet közönség előtt.
Zsófi
Fotó: Neményi Márton
Kevesebb mint egyéves a bicikli. Nagyon örülök, hogy megtaláltam, egy ilyen kicsi embernek, mint én, nehéz ez. Mindig biciklizem, csak akkor nem, ha tényleg nincs más választásom. Télen is, esőben is. Nem tudok buszra szállni, néha konkrétan emberiszonyom van, a metrón sem bírom azt a mozgást. Bringázom, amióta az eszemet tudom. Ötévesen tanultam meg. A város persze néha nagyon para, ahol nincs felfestve, ott durva, vagy a Szabadság hídon, ahol fordulunk le balra Budán, csak jönnek és jönnek le az útról, keresztbe-kasul, nem egy balesetet láttam már.
IT-vel foglalkozom, szóval irodai mókus vagyok. Várom a hétvégét, amint lehet, ki a szabadba, felfele, Vácra, aztán vissza körbe, Velencére, a Balatonra, mindegy, csak mehessek.
István
Fotó: Neményi Márton
Van egy furcsa, perverz kapcsolatom a Tihany vázzal, imádom a hatvanas évek formavilágát és az ötvenes évek versenymotorstílusát. Volt vidéken egy hatszázas Trabantom, amikor Budapestre kerültem, nem volt autóm. Szembejött egy Csepel Tihany, egy viszonylag egyszerű kivitel. Láttam a fantáziát a formában. Amit itt mutatok, az már a harmadik. Tavaly nyáron szereztem a vázat, hatvankilences. Ez a legnehezebb: olyan vázat találni, amiből érdemes építkezni. Kapni ugyan lehet még őket, csak sajnos sokan azt gondolják, hogy bármennyi pénzt el lehet kérni értük. Miközben iszonyatosan sok meló van velük. Ezt például a zseniális kerékpárépítő, Horváth Andris Hunor rakta rendbe. A koncepció az volt, hogy ne is kapjon festést, fényezést, lepucoltuk fémtisztára, és kész.
Nem kifejezetten más érzés tekerni vele. Amikor mész az Andrássyn, és megállnak melletted, és megnézik – na, ezért más. Ezért érdemes csinálni, ezért készítem őket.
Johnny
Fotó: Neményi Márton
18 hónapja vagyok itt, szóval itt élek. Kölyökkorom óta van biciklim, ez itt a tisztességes versenybringám, nem is akartam kihozni ilyen esős időben, az új cipőmet is féltem. Ezzel csináltam meg a RideLondon 100-at (száz mérföldes biciklis felvonulás London és Surrey közt – a szerk.), de voltunk pár hete a Tisza-tónál is.
London külvárosában lakom, ha otthon vagyok, tehát gyorsan kint vagyok vidéken. A városban nem is szoktam biciklizni, ha nem muszáj. London ugyanis elég veszélyes biciklivel, Budapest nyugodtabb. Az autósok egész elnézőek… na jó, nem mindig, de általában. Londonban tiszta őrültek.
Zizi
Fotó: Neményi Márton
Hét éve télen-nyáron mindenhova biciklivel járok, Pesten legalábbis. Kétszer megcsináltam a Balaton-kört is. Imádom. Eleinte bénácska voltam, hét éve eleve nem is volt annyi biciklis, bátortalan voltam, inkább csak kerékpárúton mentem. De egyre jobb vagyok, simán közlekedek forgalomban is. Ha hóvihar van, szakad az eső, vagy mit tudom én, mínusz tizenöt fok van, akkor teszem le, addig gond nélkül biciklizem. Mostanában ráadásul hó sincs, mínusz tizenöt fok meg pláne. Egyedül a kezem szokott fázni. Szóval mínusz öt fok alatt dupla kesztyű. Ennyi.
Régen mindig BKV-n közlekedtem. Megutáltam. Mindig várni kell. Kiszámíthatatlan, mikor érek oda, húsz perc vagy két óra. Utálok állni a dugóban. Biciklivel pedig bárhol ott vagyok fél óra alatt. Ez a hét év minden váratlan helyzetre felkészített. Kétszer baleseteztem, egyszer az én hibám volt, nem vettem észre egy fekvőrendőrt, egyszer pedig úgy tűnt, hogy megadja az elsőbbséget a taxis. Aztán inkább mégsem: ketten mentünk a biciklisávban, ránk húzta a kormányt.
Az előző biciklim váza eltört, de azért még tudtam tekerni vele, végül kerestem egy ismerőst, hogy hegessze már meg. Azt mondta, inkább dobjam ki, mert életveszélyes biciklivel járok két hónapja. Megbeszéltük, hogy az lesz a legjobb, ha építünk egyet. Én képzeltem el az egészet, a csomagtartó, a kormány és az ülés maradt… ja, meg a dinamó. Százharmincezer volt. Rég visszajött. Mindenki, aki kipróbálta, azt mondta, ilyen jó biciklin még nem ült.