Sötét, vészterhes, sőt egyenesen apokaliptikus időket élünk, és nemcsak azért, mert újra divatba jött az oldalzsebes nadrág (állítólag); ugyanis beköszöntött az ökológiai dekadencia korszaka. A klímakatasztrófa, korábbi nevén a globális felmelegedés már nem csupán fenyegető előrejelzés, hanem a nyomasztó valóság, ami abból is látszik, hogy a témával foglalkozó cikkeket, tanulmányokat és egyebeket egyre nehezebb megkülönböztetni a Jelenések könyve egynémely fejezetétől. Megállíthatatlanul nő az átlaghőmérséklet, egyszerre zajlik a túlnépesedés és a tömeges kihalás, rohamtempóban olvadnak a sarkvidéki jégtakarók, emelkedik az óceánok és a tengerek vízszintje, a kontinensek belsejében fokozódik a szárazság, lanyhulnak az uralkodó szelek, pusztulnak a méhek és a korallzátonyok, és nem elég, hogy Kína és az Egyesült Államok nyakló nélkül okádja magából a szén-dioxidot, még a tehenek, ezek a máskülönben igen jámbor és rokonszenves állatok is telefingják a légkört (bár lehet, hogy ez utóbbit azóta sikerült orvosolni).
Szóval nagyon úgy fest, hogy az eddig ismert világ története a végéhez közeleg, vagy talán már véget is ért, még ha a hétköznapjainkat ez egyelőre nem is befolyásolja olyan látványosan. De hát eleinte az első világháború is csak afféle bosszantó kellemetlenségnek tűnt, ami rövid időre megakasztja a történelem egyik leghosszabb, legragyogóbb és legboldogabb nyarát.
Az ember okozta kihalás egyik totemállata, a tasmán tigris, ami nem is tigris, hanem farkas (fotó: Wikipedia)
Természetesen akadnak olyan vélemények is, amelyek szerint az emberi tevékenységnek vajmi kevés köze van a klímaváltozáshoz, hisz bolygónk hőmérséklete ciklikusan változik, és ahogy mondjuk az Országos Meteorológiai Szolgálat honlapja is írja, a Föld története során globális átlagban a mainál több fokkal melegebb és hidegebb éghajlat is előfordult, még a mainak nagyjából megfelelő kontinenselhelyezkedés mellett is. Szóval bőven volt már ennél nagyobb forróság is; legutóbb például éppen 120 ezer évvel ezelőtt, ha valaki esetleg nem emlékezne. Az igazán jól értesültek pedig még azt is hozzátehetik, hogy a Föld 4,5 milliárd éves története során most van a leghidegebb (vagy az egyik leghidegebb) – igaz, a most az elmúlt röpke 15 millió évet jelenti, de hát az földtörténeti léptékben mérve igazán csekélység. Meg egyébként is, úgy nagyjából hárommillió éve folyamatosan jégkorszakban élünk (tényleg!), csak erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, különösen így nyáridőn.
Közben hallgassuk meg minden idők legjégkorszakibb slágerét, a Men Without Hats Antarcticáját:
Persze kihalni akkor sem kellemes élmény, ha ez a normális ügymenet része (már ha tényleg az), pláne, hogy a globális felmelegedéssel, illetve a klímaparanoiával párhuzamosan vagy azt mintegy ellenpontozva soha nem látott jólét és nyugalom köszöntött az emberiségre, így a búcsú kiváltképp fájdalmas.
De biztos vannak olyanok is, akiket elsősorban nem is az emberiség, hanem a jegesmedvék, a leopárdok, az elefántok és más csodás teremtmények sorsa aggaszt, amúgy teljes joggal, hisz nagyon valószínű, hogy belátható időn belül (100 év múlva? 1000 év múlva?) tőlük is el kell köszönnünk, mielőtt végleg lelépnénk a színről, remélhetőleg majd stílusosan és méltósággal.
Azért vannak jó híreink is!
Egyrészt teljesen kizárt, hogy újra divatba jöjjön az oldalzsebes nadrág, másrészt pedig a világ sokkal érdekesebb lesz 50 millió év múlva. De tényleg. Legalábbis erről tanúskodik a skót geológus-paleontológus, Dougal Dixon 1981-es műve, a spekulatív evolúciótudományt divatba hozó (vagy pontosabban: azt megteremtő) Az ember után, amely – az előszót jegyző sztáretológus, Desmond Morris szavaival élve – a szárnyaló fantázia és a higgadt tudomány eszközeivel mutatja be a távoli jövő állatvilágát. A fantasztikus illusztrációkkal gazdagon ellátott, élvezetes stílusban megírt könyv (amelyet tavaly adtak ki újra angolul, nyilván nem véletlenül) garantáltan elmulasztja a világvége-szorongást; mert lehet (biztos), hogy pár tízmillió év múlva nem lesz a Földön sem ember, sem kiselefánt, de cserébe olyan pszichedelikus formákban és színekben burjánzik majd a fauna, hogy szinte sajnáljuk, hogy még ennyit kell rá várni (én például kifejezetten sajnáltam, amikor 1993 környékén, még gyerekként először olvastam a magyar kiadást).
Dixon elmélete szerint az emberiség elkerülhetetlen pusztulása után az állatvilág évtízezredekig tartó evolúciós káoszba zuhan, azonban az uralkodó létforma letűnése idővel létrehoz egy ökológiai vákuumot, amely számos új állatfajta keletkezését eredményezi, és nagyjából 50 millió év múlva egy újra magára talált, felgyógyult és vadonatúj természetet csodálhatunk az újraegyesült szuperkontinensen (illetve csodálhatnánk, ha közben nem haltunk volna ki). Anélkül, hogy nagyon belefolynánk a részletekbe, íme néhány érdekesség a posztapokaliptikus vadaskertből:
- A nagytestű, növényevő patások szinte teljesen eltűnnek, a helyüket pedig többek közt bizarr külsejű, valószínűtlenül hosszú lábakon egyensúlyozó őznyulak veszik át.
- Hasonlóan járnak a nagyragadozók is; ezeket vérszomjas, nem ritkán kardfogakkal felszerelkezett gigapatkányok és gigacickányok váltják le.
- Az egykor oly kecses és karcsú antilopok akkorára nőnek, mint egy második világháborús harckocsi.
- A pingvinek delfin- és bálnaszerű vízi óriásokká fejlődnek.
- A kenguru meg nagyjából úgy fog kinézni, mint egy rózsaszín gumidinoszaurusz.
Ráadásul minden állatnak olyan menő neve van (lesz), mintha valami szuperhősképregényből lépett volna elő (némelyik még úgy is néz ki): Tőrös Basa, Gyalogdémon, Vérmajom, Taknyos Lajhár, komolyan, gyakorlatilag felvonul itt a komplett Tini Nindzsa Teknőcök (ami nyilván a magyar fordító, Makovecz Benjámin kreativitását is dicséri).
Aki egyszer látta, valószínűleg soha többé nem felejti el a civányt és a kiffát, a trópusi erdők eljövendő rémeit,
a szürreális külsejű nádi zebrát,
az éjszakánként visítozva, csapatokban portyázó gyalogdémont és a magát pipacsnak álcázó virágképű ördögöt,
az atkamadarak lakhelyéül szolgáló fészekhátú antilopot,
vagy a füves síkságok áramvonalas futóbajnokát, a wakkát, a nem túl bizalomgerjesztő homokcápát, a szuper cuki labdasünt, az álcázás nagymesterét, a tölgylevélbékát, a Muppet Show legszebb napjait idéző csőregeret meg az ember utáni világ többi káprázatos szörnyetegét.
Szóval nem kell kétségbeesni, a világvége messze van, és addig még rendkívül izgalmas dolgok várhatók. Amint az a könyv utószavában is olvasható:
Az evolúció erős, feltartóztathatatlan sodrásában fajok tűnnek fel, terjednek el, mások lehanyatlanak és kipusztulnak szüntelenül, az idő minden pillanatában. Az élet pedig fennmarad, ameddig csak a Föld létezik; s a Föld a következő ötmilliárd évben valószínűleg létezni fog.
A legrosszabb, ami történhet, hogy azt mi már nem érjük meg.
És ha ez nem lenne elég, a végére itt van még egy, a szó mindenféle értelmében döbbenetes japán stop motion animációs film, amely a könyv alapján készült (pontosabban ez csak egy montázs, a teljes művet itt lehet megtekinteni).
