Ha valaki errefelé szeretne vérbeli luxuslimuzinnal kocsikázni, ugyanakkor nem feltétlenül rajong a gondolatért, hogy autójával egy legyen a tetszőleges német prémiumautósok között, a Távol-Keleten lehet érdemes keresgélni. Egészen pontosan Japánban, mivel a Toyota leányvállalataként a Lexus kizárólag a szigetországban gyártja az európai piacra szánt prémium autóit. A japán szigor olyan mértékű, hogy a vállalatnál csupán néhány beavatott, úgynevezett Takumi mester gondoskodik arról, hogy a kezük alól kikerülő autók a legmagasabb minőséget garantálják.
A hűtőrácson megakad az ember szeme (Fotó: Andersen Dávid)
Ezek a mesteremberek legalább 25 évig dolgoznak a Lexusnál, mielőtt elnyerhetik ezt a megtisztelő címet, hogy ez milyen nehéz, azt pedig jól mutatja, hogy a Lexus Kyushuban működő üzemében dolgozó 7700 ember között csak 19 Takumi mester található, akik még cérnakesztyűben is kitapintanak akár egy milliméteres eltérést is az autók különböző felületein.
Cápasimogatás aszfalton
A kis kitérő után lássuk, mi lesz az eredménye a mesterek munkájának, ha egy bő ötméteres luxusszedánt kell összepakolni. Ez a Lexus ES 300h, amelyből a képeken is látható hófehér változatot próbálhattuk ki. Első ránézésre az autó hatalmas, amit a világos szín még külön ki is hangsúlyoz, nem véletlen, hogy azonnal ráaggatjuk a Nagy Fehér becenevet. Ennek ellenére azonban mégsem drabális az összkép, nem olyan hivalkodó, mint némelyik német konkurense, kifejezetten elegáns, diszkrét, bár a látványosra formált hűtőrács magára vonja a figyelmet, de inkább az érdekes formavilága miatt.
Az autó oldalról a legkevésbé feltűnő, bár már itt is észrevehető, hogy a krómbetétekkel nem spóroltak, ez főleg a hátsó ajtónál jelentkezik hangsúlyosan. Ezt leszámítva azonban innen nézve már-már konzervatív az ES 300h megjelenése.
Oldalról, ha nem is eseménytelen, de ugyancsak visszafogott az ES 300h (Fotó: Andersen Dávid)
Bezzeg elölről és hátulról! Itt aztán kiélhették magukat a Lexus formatervezői: cikázó vonalak, geometriai fogalmakkal szinte körülírhatatlan fényszóró, itt egy kis légbeömlő(re emlékeztető betét), ott egy újabb króm díszléc. A csomagtartóra még egy kis spoilerféleség is került, ami inkább látványelem, mint bármi egyéb, miután ezzel az autóval úgysem fogunk olyan sebességeket elérni, ahol annyira számítana a tapadás.
Hátulról a legegységesebb a Lexus 300 h megjelenése (Fotó: Andersen Dávid)
Ami első ránézésre feltűnik, hogy a hosszúsága miatt mintha kissé laposnak látszana az autó. Erről a csapott hátsó tetőív tehet, ez azonban csak akkor jelent kényelmetlenséget, ha egy 180 centinél magasabb ember ül be a hátsó ülésre.
Keleti kényelem a Nagy Fehér gyomrában
A már említett hátsó üléssor azonban elképesztő helykínálattal kompenzálja azt, akinek „fejben” kicsit szűk lenne a tér. A szűk ötméteres autóban nagyon-nagyon kényelmesen el lehet férni, legfeljebb egy picit lejjebb kell húzódni a fotelnek is beillő ülésben. A sofőr és az első utas tényleg karosszékben érezheti magát a kartámasznak köszönhetően, az üléseket pedig másodpercek alatt lehet beállítani a csendesen zümmögő villanymotorok segítségével. Mivel a hibrid motor akkumulátorcsomagja a hátsó üléssor alá került, kimarad a némely hibridekre jellemző hosszanti barikád, ami az utasokat elválasztja egymástól, így a lábtér is jelentős, ráadásul, így a csomagtartóból előre lehet csúsztatni a síléceket, vagy bármilyen hosszúkás csomagot, ha arra van szükség.
A műszerfal az autó kikapcsolt állapotában szinte minimalistának mondható, persze, amennyire ezt a külső formatervről visszaköszönő cikázó vonalak megengedik. A középkonzolon jó pár fizikai gombot is elhelyeztek: klímavezérlés és pár rádiós alapfunkció, kicsit lejjebb pedig az ülés- és kormányfűtés; ezekért azonban csak hálásak lehetünk, mert addig sem kell a Lexus helyenként rémálmokat indukáló tapipados vezérlőjét használni.
A műszerfal közepére egy kisebb lapostévét építettek be (Fotó: Lexus)
Ha viszont beindítjuk a 2,5 literes benzinmotort – és a hozzá csatlakozó villanyos erőforrást – életre kelnek a különböző kijelzők, amelyek közül a műszerfal közepén elnyúló, bő 12 hüvelykes óriás fogja garantáltan magára vonni a tekintetet, mivel az autó látványos animációval köszönti a sofőrt. Ez nem érintőképernyő, ami egyrészt nem baj, mert a kormány mögött ülve nagyot kellene hajolni, hogy elérjük, másrészt baj, mert a már említett tapipados izét kell használni a működtetéséhez.
Tény, hogy a korábbi változatokhoz képest jóval finomabb, érzékenyebb, ettől függetlenül nem vált a kedvenc beviteli eszközömmé, mert eléggé oda kell figyelni, hogy épp hol jár a kurzort jelölő pötty a képernyőn, ha pedig döccen egyet az autó, mondjuk egy kátyún, már két menüvel odébb is ugrik és kezdhetünk mindent elölről. Hasonlóan értelmetlen megoldás a sebességmérő ívének tetejére applikált két kapcsolókar-csonkocska, amelyekkel a vezetési módot, illetve a kipörgésgátlót állíthatjuk, ezeket mondjuk pont odaszervezhették volna a középkonzolra, fizikai gombok formájában, de szerencsére sok vizet nem zavarnak. A kormány fogása kiváló és elektromosan állítható, nem kell tehát az olajteknőig benyúlni, az állítókart keresgélve.
Luxusszedán, egy aszkéta étvágyával
Természetesen nyomógombos az indítás, ebben a kategóriában ez már alapnak számít, az autó pedig szinte néma csendben kel életre, köszönhetően az öntöltő hibrid erőforrásnak, amely a már említett benzinmotorral együtt 218 lóerőre képes. Ha tojásokon lépkedve használjuk, rövidebb távokat tisztán elektromos üzemben is megtehetünk, de felesleges óvatoskodni, mert az autó komolyabb „kínzásra” sem volt hajlandó 6,5 liternél több üzemanyagot elfogyasztani.
Ezt pedig tényleg úgy kell érteni, hogy amikor az egy hetes vegyes használatú teszt utolsó napjaira sem akart 5,2 liter fölé emelkedni a fogyasztás, vérszemet kaptunk és száguldozni kezdtünk – már persze a közlekedésbiztonság keretein belül – de a nagy fehér anyahajó étvágya ettől sem jött meg igazán.
A csomagtér nem kicsi, de viszonylag magasan van a pereme, a hátsó ajtóval pedig nem árt vigyázni, mert könnyen vállba veregethetjük vele magunkat (Fotó: Andersen Dávid)
Persze, azt hozzá kell tenni, hogy a Lexus ES 300h nem utcai versenyautó, hanem egy megfontolt, igényes üzletember családi limuzinja. Ahogy már a külsőségeknél is írtam, ez a járgány nem vagánykodásra, emberkedésre való, hanem nyugodt, kényelmes közlekedésre. Arra viszont egészen kiváló, a teszt végén fájó szívvel adtam vissza a márkakereskedésben a dizájnosra formált „kulcsot” (vagyis a nyitó-záró gombokat tartalmazó kis távirányítót).
Az ES 300h 14 millió forinttól indul, extrákkal telepakolva valahol 19 millió után áll meg a kalkulátor, ami ebben a kategóriában kifejezetten barátságosnak mondható, hiszen a cikk elején is említett német márkáknál nem nehéz 20-25, de akár 30 millió fölötti árat sem összehozni.
Összefoglalva a Lexus ES 300h a maga kategóriájában remek vétel, akár családi autónak, akár cégvezetői limuzinnak vásárolják. Csak a tapipadot, csak azt tudnám feledni…
