Ő volt az első magyar költőnő, akinek nyomtatásban is megjelentek a versei, és ugyancsak ő volt az első, aki már meg is tudott élni az írásból. Persze hosszú és meglehetősen rögös út vezetett idáig.
Molnár Borbála Sátoraljaújhelyen született 1760-ban, jelentéktelen kisnemesi családban. Apja, a református kántortanító csak olvasni tanította meg, állítólag azért, hogy még véletlenül se pazarolja becses idejét mindenféle szerelmes levelek irkálására, így a lány titokban, saját erejéből sajátította el a betűvetést; talán mondhatjuk, hogy végül sikerrel járt. Miután a családfő meghalt, özvegye és gyermekei egyre kétségbeejtőbb anyagi helyzetbe kerültek, így Borbálának alig 17 évesen férjhez kellett mennie.
Számos kérője közül az anyja – noha a lány másba volt szerelmes – egy jómódú krajnai magyart választott, aki ezernél is több juh tulajdonosaként elsőre remek partinak látszott, azonban a durva, erőszakos és minden bizonnyal súlyos alkoholproblémákkal küzdő (vagy nem annyira küzdő) férfi sajnos rettenetes férjnek bizonyult; házasságuk tizennégy pokoli éve alatt folyamatos lelki és fizikai terrorban tartotta feleségét, verseit pedig tűzre vetette, mint valami megkergült középkori inkvizítor. A nő egy idő után már a válást fontolgatta (vagy már el is indította a válópert), de végül nem került rá sor, a férfi ugyanis 1791-ben halálra ette és itta magát, amivel nemcsak a családjának tett igen nagy szolgálatot, hanem a felvilágosodás kori magyar irodalmi életnek is. Noha Molnár Borbála költeményeiben rögeszmés rendszerességgel emlékezett meg férje hétköznapi rémtetteiről, a nevét soha nem írta le – úgyhogy most mi sem tesszük.
Molnár Borbála egyetlen ismert portréja, már amennyiben tényleg őt ábrázolja (Forrás: hajdubagos.hu)
Özvegységével új korszak kezdődött az életében, ami eleinte szintén nem ment zökkenőmentesen. Maradt ugyan némi csekélyke öröksége, de mivel három gyermeke mellett testvéreiről és nagybeteg édesanyjáról is gondoskodnia kellett, kénytelen volt varrónőként munkát vállalni, hogy valami szerény, de rendszeres jövedelemhez jusson. Cserébe legalább kedvére verselhetett, hisz nem élt már egy idősebb férfirokona sem, aki kérés nélkül is megmondta volna neki, hogy mivel is kellene foglalkoznia írogatás helyett. A szentimentális korérzés bűvöletében fogant, finom, bánatos és levendulaillatú költeményeivel először csak szűkebb hazájában, Zemplén vármegyében keltett feltűnést, ám pár éven belül már ő volt az újjászülető (vagyis: éppen megszülető) magyar nemzeti líra egyik legünnepeltebb és legolvasottabb alakja országszerte; jellemző, hogy 1793-ban Kassán kiadott, gazdag mecénások által megfinanszírozott gyűjteményes munkájit olyan gyorsan elkapkodták, hogy később – a szerző tudta és engedélye nélkül – újra megjelentették Pesten és Pozsonyban.
Molnár Borbála egyébként rendkívül termékeny és rendkívül, már-már fárasztóan bőbeszédű költő volt, fő (vagyis gyakorlatilag egyetlen) témájául pedig saját keserves és boldogtalan házasságát választotta, így az a mai olvasó, aki nem húzott le tizennégy hosszú évet egy ezer juhot tartó alkoholista vadbarom mellet a 18. század végének vidéki Magyarországán, alighanem kevéssé tud majd azonosulni a műveivel. Persze kit érdekel, hogy mit gondol a hálátlan utókor (valószínűleg amúgy nem is gondol semmit, hisz Molnár Borbála neve körülbelül 150 éve teljesen kikopott a köztudatból); pusztán az a tény, hogy végre-valahára itthon is megjelent egy saját verseket író és még valamiféle saját, egyéni hangot is mutató sztárköltőnő, már önmagában történelmi jelentőségű.
Jelenet Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmjéből. Psyché alakját a szerző Weöres Sándor részben Molnár Borbáláról, részben pedig Ujfalvy Krisztináról mintázta (Fotó: YouTube)
Molnár Borbála emellett kiterjedt levelezéseket folytatott a kor irodalmi arisztokráciájával, többek közt Gvadányi Józseffel, a régi jó Gvadányival, a franciás műveltségű, ám bumfordi humorú költő-generálissal, vagy a míveskedők vezéregyéniségével, a rokokó nagy utóvédharcosával, Édes Gergellyel, aki válogatás és önkritika nélkül öntötte játékos leoninusait a nagyközönségre és mesterére, Kazinczy Ferencre. Ezek ketten valósággal rajongtak a költőnőért: az atyai jóbarát szerepében tetszelgő Gvadányi Magyar Minervának nevezte, míg a néha szégyenlős, szerelmes kamaszként viselkedő Édes nyolcadik csodaként és tizedik múzsaként emlegette.
Az irodalmi (azaz az eleve nyilvános közlésre szánt) levél műfajának Nyugaton ekkor már komoly hagyományai voltak, itthon azonban még igazi újdonságot jelentett, úgy meg pláne érdekes volt a nagyközönség számára, hogy nemcsak agg (vagy kevésbé agg) gavallérok szórakoztatták egymást a távolból különböző elmesziporkákkal, hanem rögtön egy fiatal, művelt és írni tudó nő is beszállt ebbe az intellektuális évődésbe; így végre a magyar olvasók is hű képet kaphattak arról, hogy milyen is lehet egy fényes párizsi irodalmi szalon.
Gvadányi József, a költő és generális (Forrás: Wikipedia)
Az 1795-ös év nagy változásokat hozott Molnár Borbála életében, ugyanis ekkoriban hívta meg maga mellé társalkodónőnek egyik csodálója, Mikes Anna erdélyi grófnő. Noha anyagi gondjai ezzel egy csapásra megoldódtak, a munka egyáltalán nem bizonyult kellemesnek; úrnőjének merev szertartásossága, a napi felolvasások és beszélgetések lélekölő, zsongító unalma és az állandó, nyomasztó bezártság mind igen rossz hatással voltak Borbála kedélyére, és helyzetén az sem sokat segített, hogy grófi család mélyen katolikus tagjai roppant ellenségesen viszonyultak a néhai református kántortanító lányához. Némi gyógyírral azért szolgált az irodalmi klasszikusoktól roskadozó, impozáns méretű Mikes-könyvtár, valamint egy váratlanul felbukkanó új levelezőpartner, aki történetesen szintén egy boldogtalan házasságban élő költőnő volt: az önfejű, szabad szellemű és szikrázóan tehetséges Ujfalvy Krisztina. Kettejük hol játékos, hol majdnem vérre menő, de mindig szeretetteljes és szórakoztató írásbeli vetélkedése (amellyel majd egy későbbi cikkben foglalkozunk részletesebben) jelentette talán Molnár Borbála irodalmi működésének csúcsát.
Összesen húsz évig szolgálta a grófnőt, majd annak halála után fiához költözött Hajdúbagosra, és ott is hunyt el 1825-ben, 64 éves korában. Molnár Borbála költészete valószínűleg nem állta ki az idők próbáját (ahogy egyébként Gvadányié és Édes Gergelyé sem), alakjáról mégis méltánytalanság lenne egészen megfeledkezni: hisz levelezéseivel egy új műfajt, egy új divatot honosított meg itthon, és ő nyitotta meg az utat az eleinte csak szórványosan jelentkező, majd a 20. század elejére alaposan megszaporodó magyar nőírók előtt. Elsőségét – és ezáltal irodalomtörténeti jelentőségét – pedig még a fentebb stíljével egészen más minőséget képviselő kortársa, Kazinczy is elismerte. De hát inkább ítélje meg mindenki maga, hogy milyen költő volt:
Molnár Borbála: A tavasz
Ím a természetnek mosolyog szépsége,
S a nyíló tavasznak újít kedvessége,
Az újult mezőre mihelyen kilépek.
A kincses természet munkái mely szépek,
Mint gyenge csecsemők, nevetnek a plánták,
Téli polájokat melyek már elhányták […]
Úgy tetszik, hogy ezek nékem azt hirdetik,
Hogy az én testem is bár eltemettetik,
De lételem azzal semmivé nem lészen,
Sőt magára egykor újult formát vészen.
Mivel ha a plánták végként el nem vesznek,
Sőt minden tavasszal új életet vesznek,
Hogy veszne el az ég legcsudább remeke,
A pornak töredék, de lelkes gyermeke? […]
Ez, mondom, mi módon veszne el végképpen,
Alább való lévén a plántáknál éppen,
Sőt, inkább mint a mag, elvettetik teste
A halálban, midőn érkezik el este,
S a megrothadásra száll a föld porába;
De majd fog öltözni egy nap új formába,
És ki fog kelni a rothadás méhéből,
S új ház lész a régi hullt töredékéből.
Az újult természet nékünk ezt hirdeti,
Hogy lész a halálnak majd elenyészeti,
S valamint a plánták fogytával a télnek,
Úgy az emberek is a földből felkélnek,
Felkelnek, s örökké élni meg nem szűnnek,
Kiveszvén belőlek gyökere a bűnnek.
