William Mumler izgatottan rendezgette a stúdióját: amatőr fotós volt, szeretett kísérletezni, most éppen szelfizni készült. Akkor persze még nem így hívták, magára a szóra is 150 évet kellett várni: az 1860-as évek elején járunk, fotózni körülményes, hosszadalmas, drága mulatság volt, nagy, fényérzékeny lapokat használtak a ma ismert film és digitális lapka helyett; az ember tehát sosem tudhatta, mi sül ki belőle (szó szerint), főleg, ha egyszerű műkedvelő, mint Mumler, aki amúgy ékszervésnökként dolgozott. Végül elkészült a fotó, az alkotó – és a kép alanya – nekifogott az előhívásnak, majd a végeredményt látva megfagyott az ereiben a vér: ott állt mellette áttetsző szellemalakként 12 éve halott unokatestvére.
Mumler legalábbis így mesélte mindenkinek a történetet szellemfotós karrierje során. A mai napig elmenne bármilyen viktoriánus stílusú horrorfilmben – rendezhetné mondjuk Guillermo Del Toro –, ez a sztori mégsem arról szól, hogy léteznek szellemek (nem léteznek), de még csak nem is egy fiatal fotós karrierjéről, aki véletlenül felfedezett egy új technológiát. Hanem arról, hogy bár a fotográfia még csak a szárnyát bontogatta, akinek volt bőr a képén, az máris úgy verte át és húzta le pénzzel embertársait, ahogy csak tudta. Talán tényleg elhitték, hogy ezzel segítenek rajtuk, talán még azt is elhitték, hogy tényleg szellemeket fotóznak – szinte mindegy is. A lélek- vagy szellemfotográfia ettől függetlenül a 19. század második felének egyik legjövedelmezőbb üzlete lett.
Mumler egyik első képe (Forrás: Wikipedia)
Mumler évekkel később, amikor többé-kevésbé leleplezték, elárulta, hogy az eljárást véletlenül fedezte fel. Nehéz elhinni. Amit szellemfotográfiákként adott el éveken át jó pénzért, a kettős expozíció egy sajátos, korabeli fajtája volt. Lényege, hogy a fényérzékeny felülettel bevont üveglap elé – erre készültek akkoriban a fényképek – egy másik áttetsző, már valamilyen képet – nyilván egy szellem „portréját” – tartalmazó lapot csúsztatott. A fényképező pedig, miközben exponált, nemcsak a vele szemben ülő alanyról készített fotót, hanem halványan megjelenítette a másik üveglap képét is. Ezt pedig ugye elég nehéz véletlenül összehozni.
Akárhogy is, Mumler üzlete virágzott. Módszere egyszerű volt: leültette az alanyt, lefényképezte – ekkoriban egy-egy kép expozíciója percekig tartott, a modellnek tehát addig mozdulatlanul kellett ülnie, még a pislogással is vigyáznia kellett –, az előhívott képein pedig, hogy, hogy nem, felbukkant a kliens egyik-másik elhunyt rokona. Vagy legalábbis egy emberre emlékeztető paca, aki akár a rokon is lehetett. A fotós – aki az első képe után rögtön otthagyta a vésnöki munkáját, és teljes elánnal vetette bele magát a „természetfelettibe” – tíz dollárt kért egy ilyen képért, ez akkoriban rengeteg pénz volt, mégis sorok álltak a műhelye előtt, gazdagok és szegények is. A – bocsánat a szóviccért – legátlátszóbb trükkje az volt, hogy lefotózta a kor egyik legnépszerűbb, csak Harrod mester néven szereplő médiumát Amerika, Európa és Afrika szellemével – igen, a kontinensek szellemeivel. A leghíresebb pedig Abraham Lincoln özvegyének fotója, amelyen természetesen feltűnik az egykori elnök is. A kép valamikor 1870 és ’72 között készült, a legenda szerint Mary Todd Lincoln Mrs. Lindall néven jelentkezett be, titokban tartotta kilétét a fotós előtt, és lám – mégis ott van a fotón halott férje! Aki szokás szerint egy elnagyolt, részletek nélküli emberalak, akibe akár Lincolnt is bele lehet látni, ha az ember hunyorogva nézi.
Forrás: The Allen County Public Library
Mumlert végül elérte a végzete – ironikus, de éppen egy népszerű előadóművész és showman, P. T. Barnum vádolta meg csalással és jelentette fel. A fotós tárgyalása a kor legizgalmasabb pere volt, tudományos és gyakorlati bizonyítékok garmadáját hozták fel ellene. Kiderült, hogy előszeretettel kutakodott kliensei holmijai közt, akár a házukba is bekéredzkedett (vagy egyszerűen betört), így szerezte meg elhunyt szeretteik fotóját, amit aztán a portréikra „photoshopolt”. A legerősebb pillanat pedig az volt, amikor Barnum az esküdtszék előtt, élőben mutatta meg, mennyire egyszerű előállítani egy ilyen képet: ő maga pózolt egy kamera előtt, szellemként pedig éppen Lincoln vonatkozó képmását használta. Sokat elmond a korszakról, hogy a bíróság még így is kénytelen volt felmenteni Mumlert „közvetlen, minden kétséget kizáró bizonyíték” hiányában, azaz kimondták, hogy
csak attól, hogy bemutatták: a szellemfotózás úgy általában kamu, ezek a képek éppenséggel lehetnek igaziak is.
Mumler karrierje azonban így is összeomlott, ezek után mindenki elkerülte, és bár megpróbálta újraindítani fotós üzletét – ezúttal szellemek nélkül –, pár év múlva szegénységben halt meg.
Még mielőtt azt hinnénk, hogy győzött a józan ész, és méltó véget ért a történet, meg kell említenünk az 1862-ben megalakult Szellemklub (The Ghost Club) nevű társaságot. Elvileg a kor legnagyobb angol koponyái álltak össze, elvileg azért, hogy megvizsgálják a paranormális, vagyis annak beállított jelenségeket, többek közt tehát a szellemfotókat is. Ahelyett azonban, hogy korabeli MythBustersként számolták volna fel a csalásra épülő, az emberek gyászán nyerészkedő vállalkozásokat, maguk is szentül hitték, hogy a szellemek léteznek, és képesek vagyunk kommunikálni a halottakkal. Nem abból indultak ki, hogy ez az egész kamu, hanem abból, hogy meg kell vizsgálni, mi a hazugság, és mi a valóság. Azaz, ha például megvizsgáltak egy szellemek lakta házat, és nem találtak bizonyítékot az ellenkezőjére, akkor igenis kimondták, hogy azt a házat megszállták a szellemek. A klub prominens tagja volt például Charles Dickens és Sherlock Holmes atyja (!), Arthur Conan Doyle is. A szellemfotókat egy pap, William Stainton Moses vizsgálta, aki, hogy még abszurdabb legyen a helyzet, másodállásban maga is médium volt, és előszeretettel pózolt Mumler és kollégái gépe előtt. Miután megvizsgált vagy hatszáz ilyen fotót, megállapította, hogy
a gyászoló ember még egy seprűnyelet is szellemnek néz.
A rengeteg kép közül legfeljebb egy tucatot talált, amelyen (szerinte) tényleg szellem látható.
Forrás: Getty Images
Hogy miért lett mégis ekkora siker mindez a felvilágosodás után, az ipari és tudományos forradalom korában, azt mai szemmel nem könnyű megérteni. Nem voltak butábbak az emberek, inkább arról volt szó, hogy – az X-akták szlogenjét idézve – hinni akartak. Bár akkor már mindenki tudta, mi fán terem a fotográfia, és hogy készül a fénykép, magát az eljárást még mindig mágikusnak, szinte természetfelettinek érezték: kész csodának tűnt, hogy egy fényérzékeny felület lencsék segítségével leképezi a valóság egy darabját. Úgy érezték, nemcsak az emberek fizikai valóját, hanem a lelküket is megragadja, megörökíti. Például ezért is készült rengeteg halott csecsemőt ábrázoló fotó a korban: hatalmas volt a gyermekhalandóság, a családok pedig a kicsi holttestével szabályosan rohantak a stúdióba, hogy legalább egy családi fotó készüljön, és így a lelkének egy része velük maradjon.
Arról nem is beszélve, hogy akkoriban dúlt a polgárháború, az egész ország tele volt gyászoló családokkal, akik bármit megadtak volna, akár a józan észnek is ellentmondva, hogy még egyszer lássák az elhunytakat, vagy legalább tudják, hogy valahol, valahogy tovább élnek. Nem véletlen, hogy a szellemfotózás következő nagy szélhámosa, az ugyanazzal az eljárással, de elődjénél sokkal agyafúrtabban és tudatosabban dolgozó William Hope az első világháború idején lett sikeres. Ő az ács szakmát hagyta ott, hogy gyászolókat verjen át és ebből meggazdagodjon, képei azonban élethűbbek (már amennyire ennek a szónak itt van értelme) és változatosabbak voltak, nehezebb volt lebuktatni, ráadásul összeállt öt másik „tehetséges szellemfotóssal”, kész kis céhként és szakszervezetként lobbizva „szakmájuk” mellett. Hope-ot végül Harry Price, a húszas évek neves „szellemvadásza” buktatta le, húsz évvel az első szellemfotója elkészülte után.
Forrás: Getty Images
„A szellemfotósok a kép erejét és az alanyok hitét használták, hogy azt láttassák velük, amit látni akartak” – magyarázta JR Pepper kortárs szellemfotós a Vice magazinnak. Pepper a korabeli fotók hangulatát és képi világát idézi meg saját fotográfiáival, persze a saját szórakoztatására, és büszkén vállalja, hogy trükk az egész, nem próbálja elhitetni senkivel az ellenkezőjét. „Annak ellenére, hogy manipulálták a fotókat – Photoshop előtti Photoshop, ha úgy tetszik –, a maguk módján gyönyörűek a képek. Személyes történeteket mesélnek az elhunytakról és a gyászolókról. Lenyűgöz, amikor egy fotó képes elhitetni valakivel a lehetetlent is.” Pepper, ha lehet, nem használ digitális manipulációt, csak magát a fényképezőt, akárcsak elődei.
Szép lenne azzal zárni, hogy azóta fejlődött az emberiség, győzött a józan ész, most már senki sem hiszi el egy szellemfotóról, hogy tényleg szellemek vannak rajta. Persze, nem is hiszi senki (ugye?), de álljon itt azért pár érdekesség az emberiségről:
- Pont húsz éve százmilliók hitték el, hogy a Blair Witch Project című film megtörtént, a „talált” felvételek pedig valódiak.
- Pont tíz éve terjedtek el a Slender Mant ábrázoló első képek, azóta ezerféle változat született az itt-ott felbukkanó, a puszta jelenlétével bárkit megőrjítő magas, arc nélküli lényről. Bár nyilvánvaló volt, hogy kollektív kitaláció, a hisztéria akkora volt, hogy videójáték-sorozat és horrorfilm is készült a jelenségről.
A szellemfotózás a múlté, de az emberiségnek az a csodálatos tulajdonsága, hogy azt látja, amit látni akar, nem múlik el soha.
