Nem szégyen bevallani: az ember harminc fölött már nem igazán érti és érzi az influenszerek által dominált online kultúrát, de persze tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Én 39 éves vagyok, és sokszor nézek bambán egy-egy videó sikere láttán, de azt még elismerem, hogy vannak köztük olyanok, amik tényleg átgondoltak, igazi munka van bennük, és akarnak is mondani valamit, sőt: akadnak olyan influenszerek, akiknek olykor értékes mondanivalójuk van a világról. Ha nagyon megerőltetem magam, meg tudom látni az értéket és a munkát ebben, és mostanáig próbáltam is mindig azzal nyugtatni magam, hogy egyszerűen csak öreg vagyok ehhez az egészhez, ez már nem az én világom, de nincs is ezzel gond, hiszen minden generációnak megvannak a maga őrületei. Eleve: miért lenne rosszabb YouTube-videókat nézni esténként, mint mondjuk a Való Világ huszonkettedik szériáját? A hétvégén azonban megnéztem A vágy népköztársasága című kínai dokumentumfilmet az ottani csúcsinfluenszereknek számító livestreamesek világáról, és egy olyan jövőkép rajzolódott ki előttem, ami már több mint ijesztő.
Az YY, és ami mögötte van
Kínában az erős állami cenzúra miatt az Európában és az Egyesült Államokban megszokott közösségi oldalak gyakorlatilag halottak, cserébe mindenre van saját verziójuk. Ezek közül az egyik legnépszerűbb a YY (úgy ejtsd, mintha angolul mondanád: vájváj) nevet viseli, ami leginkább a YouTubehoz hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy a fő profilját jelenleg nem az előre összevágott, megszerkesztett videók, hanem a livestreamek jelentik. A livestream olyan népszerű műfajnak számít Kínában, hogy az élő közvetítéseket összesen 400 millióan követik. Ez persze nem csak a YY forgalma, de ők az amúgy virágzó piac legnagyobb szereplői a maguk több mint 300 millió felhasználójával.
Kínában a kapitalizmus még újdonság. Viszonylag hirtelen nőtt ki az országban az egyre tehetősebb középosztály, és egyre többen vannak, akik már nemcsak éhbérért dolgoznak. A kapitalizmus náluk azonban sok szegmensben vadkapitalizmust jelent, és ennek az egyik leglátványosabb példája pont a YY. Bár a közösségi oldal pontosan azért vált népszerűvé, mert látszólag lehetőséget kínál arra, hogy egyszerű, hétköznapi srácokat és lányokat is sztárstátuszba emeljen, ez maximum a kezdeti években volt így: ahhoz, hogy ma valaki sztár legyen a YY-on, nemcsak sok-sok rajongóra, hanem sok pénzes támogatóra és egy olyan ügynökségre is szüksége van, amely hajlandó nem kevés pénzt ölni abba, hogy a kiválasztottját befuttassa.
A középszerűség diadala
A vágy népköztársasága című dokumentumfilm főszereplője két livestream-műsorvezető, a tinilány Shen Man, és a harminchoz közelítő, nagypofájú, nagydarab Big Li. Előbbi énekesként adja elő magát, míg utóbbi komikusként hivatkozik magára, noha Shen Man még a magyar X-Faktorban is kiesne legkésőbb a második válogatón, Big Li pedig annyira vicces, mint bármelyik nagy hangú, közönséges csávó a sarki kocsmában. Mégis, ők ketten még a rosszabb napjaikon is több százezres, de időnként akár milliós rajongótáborhoz is szólnak élő közvetítéseik közben. Felvetődik a kérdés: miért lesz két nem különösebben tehetséges embernek ennyi követője? A titkuk részben épp a tehetségtelenségük: mivel semmiben sem tűnnek ki igazán, olyanok, mint bármelyik követőjük, akik épp ezért szeretik őket. Akár ők maguk is lehetnének a helyükben, így könnyen azonosulnak velük, és ahogy a film bemutatja, a sikereiket a saját sikerükként, a kudarcaikat pedig a saját kudarcukként élik meg.
Ahol az álmok valóra válnak
A film egyik nagy erénye, hogy nem egyoldalú: nemcsak a YY sztárjaival, hanem a követőikkel is foglalkozik, ami már csak azért is érdekes, mert a kontraszt nem is lehetne látványosabb. Míg a sztárok havi több tízezer dollárt vagy akár százezer fölötti összeget is meg tudnak keresni, és szinte bármit megvehetnek, amit csak akarnak (Shen Man például hercegnőéletet próbál élni, gyakorlatilag egy hercegnős Barbie-házat rendezve be magának), addig a követők nagy részét – akiket a daosi gúnynévvel illetnek, és eléggé lenéznek – ócska szállásokon láthatjuk, ahol még saját szobájuk sincs, és nagyjából az egyetlen szórakozásuk a napi sokórás gürcölés után, hogy esténként ledőlnek az ágyuk sarkába, és a mobiltelefonjukon, laptopjukon a kedvenc livestream-előadójuk élő műsorát nézik, és elszórják rá azt a kevés pénzt is, amit nagy nehezen megkeresnek.
A YY ugyan alapjáraton ingyenes, de az egész rendszer úgy lett felépítve, hogy a követők online szavazatokkal segítsék kedvencüket, márpedig egy-egy ilyen szavazat pénzbe kerül, és csak az számít igazi rajongónak, aki anyagilag is kifejezi a csodálatát választottja iránt. Vannak, akiknél ez csak néhány dollárnyi összeget jelent havonta, de akadnak olyan dúsgazdag rajongók (őket patrónusoknak hívják), akik akár havi száz-százötvenezer dollárt is elszórnak arra, hogy a kedvenc livestreameseiket támogassák. A jelenség beteg mivoltát jól jelzi, hogy az ilyen gazdag patrónusok önmagukban is sztárokká válnak: őket azért imádják, mert segítik a kedvenceiket, akik ezért kitüntetett figyelemben részesítik őket. Rendszeresen emlegetik a nevüket az adásukban, sőt időnként még élőben is találkozhatnak velük.
Saját siker helyett jó lesz másé is
A YY egyik legnagyobb újítása, hogy minden évben megversenyezteti a livestreamereit, akik különféle kategóriákban küzdenek meg egymással. Ez egy népszerűségi verseny, ahol a szavazatok pénzbe kerülnek, és általában az nyer, aki a legtöbb pénzes patrónust tudhatja maga mögött, ugyanis hiába rajong valakiért a pórnép, ők tömegesen sem tudnak akkora összegeket megmozgatni, mint egy-egy vagyonos patrónus.
A film egyik legszomorúbb pillanata egy interjú egy rajongó lánnyal, aki a kamerába mondja, hogy nagyjából havi 600 dollárt keres, de a decemberi versenyen 800 dollárt tervez elkölteni, hogy támogathassa a kedvencét, aki amúgy jóval vagyonosabb nála.
A tömeges, nagyvárosi elmagányosodás korában a mások online sikerében való osztozás jelenti a személyes sikerélményt egy olyan embernek, akinek az életben szinte semmi esélye arra, hogy maga is komolyabb sikereket érjen el.
Az igazi cápák: az ügynökségek és a YY
A versenyek azért számítanak, mert aki nyer, annak szinte garantált a rajongói kör óriási bővülése és az egyre több patrónus megjelenése, aki pedig többször is alulmarad, az számíthat rá, hogy szép lassan elmaradoznak a követők és a támogatók az oldaláról. De nemcsak a rajongók és a patrónusok határozzák meg, kiből lehet YY-sztár: a legnagyobbak előbb-utóbb ügynökségekhez kerülnek, és egy ügynökség nemcsak pénzért reklámozza a hozzá kerülő livestream-műsorvezetőket, hanem akár szavazatokat is vesz, méghozzá sok-sok pénzért. Ha egy pénzes ügynökség fantáziát lát valakiben, komoly erőforrások megmozgatására képes, ami ugyan sokba kerül, de jó eredmény esetén a műsorvezető későbbi bevételeiből olyan részesedést kapnak, hogy az üzlet kifizetődő lesz.
Fotó: Tripod Media
A helyzet eldurvulását jól mutatja, hogy olykor maguk a műsorvezetők is beletolják a vagyonuk egy részét (vagy az egészet) a szavazatvásárlásba: a filmben Big Li például annyira elkeseredett népszerűségi versenybe bocsátkozik, hogy több százezer dollárt költ szavazatvásárlásra. És ha azt hisszük, hogy ez a pénz úgyis visszaszáll hozzá, tévedés. Az igazán nagy nyertes itt maga a YY: minden náluk elköltött összeg 60 százalékát megkapják, míg 40 százalék jár a műsorvezetőknek, akik a jövedelmük felét visszaszolgáltatják az őket támogató ügynökségnek, szóval végeredményben nagyjából 20 százalék marad náluk. És ez egyáltalán nem titok: a rajongók imádják, hogy kedvenceik óriási pénzeket költenek és kockáztatnak, és gyakran egy-egy élő közvetítés nem is szól másról, mint arról, hogy a műsorvezető bemutatja azokat a luxuscikkeket, amiket a rajongók pénzéből vásárolt magának, ők pedig csak még jobban imádják őt ezért.
Mindent a győzelemért
A film nem adós azzal sem, hogy az új típusú influenszerség pszichológiáját vizsgálja. Döbbenetes látni például Big Lit, aki annyira kétségbeesetten ragaszkodik az egykori sikereihez, amikor a népszerűsége csökkenni kezd, hogy inkább minden pénzét szavazatvásárlásra költi, csak nehogy vissza kelljen térnie a régi életébe, ahol „csak” egy munkásszállókon lakó építőmunkás volt. Amikor nem megy annyira a szekér, depresszióba esik, és a felesége sem sokat teketóriázik azzal, hogy beadja a válókeresetet. Vele szemben a tinilány Shen Man egyre vagyonosabb lesz, és lassacskán már nemcsak az apja, hanem a tágabb családja is a lányon élősködik, ő pedig nehezen viseli azt a felelősséget, hogy ő legyen a teljes rokonsága eltartója, ugyanis egy idő után mindenki otthagyja a munkáját, hogy körülötte legyeskedjen, és az ő pénzéből éljen.
A vágy népköztársasága azt mutatja be, milyen érzéketlen szörnyetegekké válunk a saját álmaink megvalósítása közben, és milyen elképesztően haszontalan célokért küzdünk és élünk ahelyett, hogy bármi hasznosat próbálnánk kezdeni az életünkkel.
Fotó: Tripod Media
A film egy felkiáltójel, mert ez a világ, amit bemutat, egyelőre Kínában létezik, de már ott van a kanyarban, hogy nálunk is valóra váljon. Amikor a legtöbb tizenéves álma, hogy influenszerként keresse a kenyerét, már tudhatjuk: bőven lekéstünk arról, hogy ezt az egészet megfékezhessük, már csak a kárcsillapítás marad.
Tinibálvány
A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál másik influenszerekkel foglalkozó filmje, a Tinibálvány már egy jóval ismerősebb világot mutat be. A főhőse egy jóképű kamasz Tennessee államból, Austyn, aki szintén livestream-adásokkal, Instagram-fotókkal és az azóta már megszűnt, tátikázós Musical.ly-adásokkal próbál kitörni a környezetéből, és egy menedzsertől meg is kapja a lehetőséget ahhoz, hogy szélesebb körben ismertté váljon, amikor pedig ez nem sikerül, a többi influenszerrel való turnézás és a luxushotelek után ott várja őt az élete odahaza, ahol csórónak számít, és ahol nem vár rá jobb sors annál, hogy bolti eladó legyen.
A Tinibálvány azt vizsgálja, milyen lélektorzító hatása van annak, ha valaki előtt elhúzzák a mézesmadzagot, és elhiszi, hogy sztár lehet, majd jön egy nagy pofon, ami után már képtelen arra, hogy feltápászkodjon a földről. Austyn csak egy a sok tízezer, influenszerként kitörni vágyó tiniből, a sorsa valahol tipikusnak is mondható, de a film nemcsak őt és az életét mutatja be, hanem az influenszermenedzsert is, aki totális cinizmussal irt ki mindent az általa képviselt srácokból, ami egyedi lenne, és gyártja sorozatban a közösségi média eldobható sztárjait, hiszen ő maga is tudja, hogy a népszerűségük jó esetben is csak pár évre szól – amint közelebb lesznek a harminchoz, mint a húszhoz, jönnek az új trónkövetelők, akikért jobban rajonganak a tinik, és mivel olyan nagyon amúgy sem értenek semmihez, ebben a világban mindenki könnyedén pótolható.
(A vágy népköztársasága és a Tinibálvány című film a november 12-én rajtoló 16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjában nézhető meg.)
