Szabadidő

„A néző azt lát, amit akar” – Hernádi Judit és Kiss Mari a Baby Jane-ben

Féltékenység, kiszolgáltatottság, bizalom: erről szól a Hatszín Teátrum Mi történt Baby Jane-nel? című előadása. Hernádi Judit és Kiss Mari főszereplők mondták el a saját értelmezésüket.

A család a legnagyobb boldogság és a legnagyobb fájdalom színtere mindnyájunk életében. Ti megtapasztaltátok valaha ezeknek az extrém szélsőségeit?

Kiss Mari: Ha az én életemben nem is volt ilyen, sok mindent láttam már: például azt, hogy egy kapcsolatban a szépségből durva erőszak lesz. A kirívó agresszivitás jellemzően családon belül szabadul el – és nem is mindig nő az áldozat – mert ott a legerősebbek az érzelmek. Én is ismertem ilyen párt, de amíg nem láttam bele jobban a kapcsolatba, én sem hittem el, hogy az a férfi valóban képes az erőszakra. A foglalkozásom is azon alapul, hogy érzékeny legyek helyzetekre, emberi viszonyokra. Ebben a darabban az teszi ilyen szélsőségessé az érzelmeket, hogy mindkét ember sérült – az egyik fizikailag, a másik lelkileg.

A lelki sérülés kialakulásában az apának lehetett komoly szerepe.

K. M.: Igen, illetve hát a nővérek anyjáról nem tudunk semmit. Blanche, a fiatalabb, akit én játszom, szintén eljut egy olyan pontra, ahol elveszíti az önuralmát, utána kerül tolószékbe. Döbbenetesen erős mindkét ember kiszolgáltatottsága. Az egyiké inkább fizikai jellegű, hiszen Blanche híres filmsztár volt, gazdag, egykor sikeres, meg tudná oldani az életét, nem úgy, mint a nővére, aki Baby Jane néven gyereksztár volt, de később nem tudott a pályán megmaradni.

Nehéz szerep lehet egy színésznőnek kerekesszékbe szorult embert játszani.

K. M.: Nehéz, de cseppet sem hálátlan a feladat, hisz épp a mozdulatlanságra kárhoztatott ember tudja megmutatni azt az emberfeletti erőt, ami ahhoz kell, hogy egy szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetből megtalálja a kiutat. Csak hát ez a próbálkozás elbukik.

Hernádi Judit és Kiss Mari (Fotó: Zsigmond László)

Azért egy kis komikumot is belecsempésztek – a nyílt színi pisilés például elég vicces, de az egykori szerelmesfilmek káprázatos hősnőjét is megpillantjuk egy-egy villanásra a fizikai kiszolgáltatottságra jutott Blanche egy-egy gesztusában. Baby Jane szerepében viszont a színészi játéknak igazán széles spektruma nyílik ki. Judit, te élvezed ezt a nagy mozgásteret, melyben meg kell mutatnod a karakter embertelenségét és esendőségét, az áldozatot és az agresszort egyaránt?

Hernádi Judit: Meg kell mondanom, eredetileg fölmerült az is, hogy én játsszam Blanche szerepét, és én boldog lettem volna azzal is. Baby Jane karaktere talán jobban megterhel. A kerekesszék, azt hiszem, nem a legnagyobb kihívás – ez volt az első gondolatom, mikor elolvastam a darabot.

K. M.: Azért ezt nem mondanám. Mire megtaláltam, hogyan mozogjak, többször majdnem leestem a színpadról, tiszta kék-zöld volt a karom.

A kölcsönös függésben tartás a mellékszereplők párbeszédéből is visszaköszön. „Miért nem mész már el dolgozni?” – kérdi az anya a fiától. Majd amikor az munkát vállalni készül, a szemére veti: „Elmész, és itt hagysz?”

H. J.: Mindkettő magának kereste ezt a helyzetet. Nem ebben a darabban, hanem Az oroszlán télen című előadásban hangzik el a kérdés, „hogyan jutottunk mi ide?”, de erre a helyzetre is igaz a válasz: „lépésről lépésre”.

K. M.: Elképesztő, mennyire tudják gyűlölni egymást a családtagok. Ez is össze tud tartani két embert.

Miért nem tör ki valamelyikük a szélsőséges összezártságból?

H. J.: Nem lehet, hiszen egymásra vannak utalva, elsősorban a mély családi titkokkal. Egyik sem engedheti el a másikat. És az egésznek az alapja az, ami ott tornyosul a néző előtt mindvégig, az a rózsaszín babaház – a gyerekkor, benne az apukával.

Kiss Mari, Kovács Máté és Hernádi Judit a Hatszín Teátrum Mi történt Baby Jane-nel? című darabjában (Fotó: Szokodi Bea)

Különösen megterheli a családot, ha felmerül, hogy a gyerek esetleg tehetséges. Hogyan viszonyuljon a szülő ehhez: nyomja előre, vagy hagyja szabadon fejlődni, kockáztatva, hogy esetleg elkallódik?

H. J.: Itt nem egyszerűen a tehetségről van szó, inkább a srófolásról. Arról, ahogyan a gyereksztárokat kihasználják.

Ezek akár a művészeti pályán vagy a sportokban is gyakori dilemmák – minden olyan területen, ahol korán kell elkezdeni segíteni a tehetség kibontakozását.

H. J.: Igen, ezek a jégmamák és jégpapák, akik kíméletlenül nyomják előre a gyereküket. Olyan szépen bevilágít ennek a mélyére az a mondat, amit Baby Jane-nek mond az apukája: „Szerettelek. Te kerested a pénzt.” Durva ez a darab!

K. M.: Nehéz helyzetben van a szülő, ha mindent meg akar adni a gyerekének. Nem tud tökéletes lenni. Azt mondják, mindennek az alapja a szeretet. Hát igen, az megvan, de nem úgy van jelen minden pillanatban, mint valami megoldókulcs.

A szeretet és a bizalom az alap, és ha az nincs, arról árulkodnak az önkéntelen helyzetek: amikor a gyerek valamit produkál, és arra valamiképpen reagál a szülő. Lekezeli a gyereket, alulértékeli a teljesítményét, vagy éppen magasabbra értékeli a valóságosnál? A felnőttkorra is kiható nagy sérülések ezekben a nem tudatos pillanatokban gyökereznek, nem?

K. M.: Persze, nyilván követnek el hibákat a szülők, hiszen nem lehet mindenki tökéletes, és jó pszichológus is.

H. J.: Na, az is érdekes, amikor a szülő egyúttal pszichológus is, és szakmai szemmel nézi a gyerekét. Én például gyerekkoromban egyik betegségből a másikba estem, apukám ugyanis gyerekorvos volt. (nevet)

Fotó: Zsigmond László

Még izgalmasabb a helyzet akkor, ha a gyerek elkezd ugyanazon a pályán mozogni. Judit, hogyan értékelted, amikor Zsófi lányod (Tarján Zsófia, a Honeybeast együttes énekese – a szerk.) elkezdett énekelni?

H. J.: Zsófi frontember: a hangját adja, a testét – amit én is, csak dallammal. Amikor a zenész azt akarja, hogy a gyereke is zenész legyen, azt szeretné, hogy megtanuljon valami csodát. A színészet más. Kiállni az emberek elé azt jelenti, hogy a bőrödet, a lelkedet, a véredet, a fogadat, a körmödet adod oda. De egyébként nem szóltam bele, hogy Zsófi mit csináljon. Azt csinál, amit szeretne.

Mari, mindig egyértelmű volt, hogy a lányod – aki azt is érzékenyen hárítja, hogy akár beszélj is róla, és tiltakozik a nyilvánosság ellen – nem lesz színpadi ember?

K. M.: Igen, tiltakozik, és fotózni sem engedi magát – igaza is van, hogy nem szeretne bekerülni a bulvársajtóba. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, szóba került a színészet is, de mivel jó matematikus, bennem fel sem merült komolyan, hogy neki ez a pálya lenne jobb. Örülök, hogy nem lett színésznő.

H. J.: Tényleg akart volna felvételizni?

K. M.: Még amikor gimnazista volt, felmerült benne. De ő annyira intellektuális típus! Láttam, hogy kábé öt percig tudja elviselni, ha valaki nem úgy szól hozzá, ahogy kellene. És azért a mi hivatásunkban gyakran előfordul, hogy az emberhez nem úgy szólnak… Persze ezzel együtt is nagyon szép és izgalmas ez a pálya, nekem a legnagyobb élményt az adja, hogy emberi sorsokat jelenítek meg. Már nagyon távol kerültem attól a gondolattól, hogyan nézek ki, csak az érdekel, hogy mi történik azzal az emberrel, akinek a sorsát a színpadon élem.

Fotó: Szokodi Bea 

Szép az a jelenet az előadásban, amelyben a kicsi Blanche tehetsége megmutatkozik: a nővére épp belesül a dal szövegébe, mire ő előpenderül vigyorogva, mondván: tudja a szöveget.

K. M.: Nem vigyorogva, hanem boldogan! Őt nem engedte az apukája színpadra, mert felmérte, hogy Baby Jane „babaszerűbb”, jobban meg tudja indítani a nézőket. Csakhogy amikor egy gyerektől elvonnak valamit – ezt a magam kis sorsából is látom –, az sok mindent előhoz. Engem például azért nem tanítottak úszni, mert én voltam a legkisebb a családban, és a faluból Miskolcra kellett bejárni vonattal, a szüleim pedig féltek elengedni a nagyobb gyerekekkel hat-hét évesen. Nekem annyira fájt, hogy nem fizettek be úszótanfolyamra, hogy egyedül tanultam meg úszni; majdnem bele is vesztem a bányatóba. Kitaláltam, hogy átúszom a kis szigetre, ami pár méternyire volt csupán, de az a pár méter épp elég lett volna arra, hogy belefulladjak – csak aztán dolgozott bennem annyira az életösztön, hogy valahogy kikalimpáltam magam a vízből. Így tanultam meg úszni, miközben a nővérem, akit befizettek a tanfolyamra, nem tanult meg rendesen. Neki nem volt olyan erős motivációja, mint nekem. Nagyon érdekes, hogy a gyerekek mire hogyan reagálnak: az egyikben a félelem, a másikban a küzdésvágy kerekedik felül.

Jellemző, hogy a gyerekek lelkében az ilyen megkülönböztetések mindig a szeretetről szólnak. Akit háttérbe szorítanak – akármilyen okból is –, az mindig úgy érzi, hogy őt nem szeretik igazán. Miközben a szülő esetleg egészen mást mérlegel.

H. J.: Igen, a darabban ugyanazt mondja mind a két testvér, hogy „apa nem szeretett engem”. Mindketten úgy érzik, hogy a másikat szerette jobban.

K. M.: Milyenek a gyerekek! Mi azt játszottuk a testvéreimmel, hogy én árva vagyok, engem az árokparton találtak. Talán hatéves lehettem akkor. Valamiért úgy érezhették, hogy kicsit jobban szeretnek engem a szülők, és talán így akartak eltávolítani tőlük. Én pedig azt játszottam, hogy ez annyira fáj nekem, hogy elbújtam, és nem találtak. Annyi érzékem már volt a játszmához, hogy nagyon nehezen hagytam kifaggatni magam, hogy miért zokogok. Aztán végül elárultam, hogy az fáj, hogy én nem ebbe a családba tartozom. Na, akkor persze mind a két testvéremet elővették a szüleink.

H. J.: Velem ezt nem játszotta senki, én magamtól gondoltam azt, hogy elcseréltek.

Fotó: Szokodi Bea 

Érdekes, én is ezt gondoltam…

H. J.: Persze, mindenki ezt gondolja, mert ez azt jelenti, hogy én más vagyok. Nem is ide tartozom. Nem hozzájuk. Ez az énre való rácsodálkozás egyik első élménye. Talán.

Úgy tapasztalom, hogy az emberek ezeket a gyerekkori viszonyrendszereket és képzeteket nem növik ki. Valahogy megőrizzük a helyünket a családban felnőtt korunkban is, és nehezen tudjuk elengedni a sérelmeinket. Nem gondoljátok?

K. M.: Nem, én teljesen elengedtem ezeket a dolgokat. Annyi minden történik az életben, egymással, a másikkal, veled… Bennem csak a szeretet maradt meg. Elnéztem a hibák felett is. Annyi minden rakódna le az emberben – sérelmek, rossz emlékek –, ha engednénk ezeket megtelepedni. Aki szembenéz azzal, hogy már nincsen sok, világosan látja, hogy mennyire fölösleges a hátralévő időt azzal tölteni, hogy a múlton rágódjon.

A darabban sokáig fekete-fehérnek látjuk a nővéreket: van a beteg, kiszolgáltatott kerekesszékes áldozat, meg van a gonosz, bosszúálló nővér. Aztán a kép elkezd kiszínesedni.

H. J.: Jó lenne, ha már az elején kicsit árnyaltabb lenne a kép. Az előadások alatt ez szerintem még érik. Az első jelenetünkön nagyon sok múlik. Végül is te engem átversz, amikor azt mondod, hogy beszéltél Burttel.

K. M.: De hát Blanche menekülni próbál…

H. J.: Menekül, mert fél, de az egy másik kérdés. Akkor is hazudik.

Fotó: Kazimir Annamária

Nekem ott esett le igazán a tantusz, amikor van egy hosszú sátáni kacaja Marinak. Illetve Blanche-nak.

H. J.: Az már később van. Halálosan szórakoztatónak találta, hogy a nővére mennyire béna statisztaszerepekben azokban a filmekben, amelyekben ő volt a sztár.

Ott abban a kacajban megjelenik valami gonoszság.

K. M.: Nem gonosz! Semmi gonoszság nincs Blanche-ban. Csupán szembesül azzal, hogy az élet mennyire véges és végleges. Miért kell embereket így megbélyegezni?

Csak azt mondom, hogy ott kijön belőle valami olyan érzelem, amit addig nem láttunk, és ami rávilágít a két ember közti kapcsolat bonyolultságára.

K. M.: De nem gonosz…

H. J.: Azt gondol, amit akar, hidd el, hiszen ő a néző.

K. M.: Arra gondol, hogy már nem tud semmit sem megváltoztatni. Egyetlen egy lépést, egy gesztust, egy rossz mozdulatot sem, mert mindennek, ami történt, volt előzménye. Hát borzalmas lehetett vele együtt dolgozni, hiszen az édes drága Jane mindig valahol keresztbe tett.

H. J.: Igen, de neki meg jó volt azt nézni, hogy akire egész gyerekkorában irigykedett, ócska epizódszerepekbe is belesül.

K. M.: De ezt ő nem így látja!

H. J.: Kiss Mari nem, de a néző igen. De nem baj, hogy Kiss Marinak fáj, ha azt mondják, hogy Blanche gonosz, pedig szerinte nem az. Neked nem kell azt gondolnod, hogy Blanche gonosz. Én sem vagyok gonosz, ha mint Baby Jane elvágom valakinek a torkát. Azért teszem, mert nekem tök igazam van.

K. M.: Nem, hanem azért mert beteg vagy. Mármint Baby Jane. Apa is azt mondja: „nem zárathattalak be”.

Fotó: Szokodi Bea

H. J.: Na de mi minden történt addig! Én csak gyilkos vagyok, de nem vagyok gonosz! Te meg majdnem gyilkosként nem vagy gonosz. Csak nézted harminc évig, hogy a másik milyen szerencsétlen, és ez téged kicsit szórakoztatott. De te nem vagy gonosz!

K. M.: És amikor Baby Jane úgy dönt, hogy aznap nem ad neki enni és inni? Az milyen játék egy kerekesszékbe kényszerült emberrel?

H. J.: Hagyjuk is ezt! Nem lehet másképp eljátszani egy szerepet, mint hogy a színész azt gondolja, hogy a karakterének igaza van. A néző pedig azt lát, amit akar, és azt gondol, amit gondol.

De hát mindenkiben ott van a gonoszság, nem? Legfeljebb nem enged teret neki.

K. M.: Bennem nincs, és Jutkában sincs!

H. J.: Na, én most kérek egy kávét!

K. M.: Én is, nem baj? Mindjárt jönnek az emberek a színházba.

nlc.hírlevél

Iratkozz fel az nlc hírlevelére, és olvasd elsőként a legizgalmasabb híreket!

FELIRATKOZOM

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése