Hernádi Judit, a 21. századi kurázsi mama

Mielőtt bárki félreértené, a színésznő nem Brecht markotányosnőjeként, hanem karakán édesanyaként vállalt páros szerepet grafikus-énekes lánya, Tarján Zsófi oldalán. A zenés előadás – Egy színésznő lánya – vallomások laza füzére szerelemről, családról, a szembesülésről és a megbocsátásról. Ez a lélekmeztelen előadás cinkos összekacsintás a női sorstársakkal, ahol a néző is könnyen kurázsi anyává válhat.

– Nagy bátorságra vall, ha valaki színpadon beszél arról, amit korábban még négyszemközt sem mondott el.

Hernádi Judit: – Valóban rettenetesen nagy bátorság kellett hozzá, igen. Az egész úgy kezdődött, hogy a lányomat megkeresték, hogy mit szólna egy olyan önéletrajzi elemekből építkező darabhoz, amelyben mi ketten szerepelnénk. Zsófi megkérdezett engem, és kevés vívódás után igent mondtunk. Előbb született meg tehát maga az ötlet, hogy ez a zenés darab létrejöjjön, és csak utána készült el az előadás szövegkönyve. Az Egy színésznő lánya prózai szövegeit a színpadi mű rendezője, Jaross Viktória írta Verebes István Maya című könyvéből. A regényhez hasonlóan ebben az előadásban sem mindenütt az én valós életemet mesélem el, vannak benne képzelt események is, amelyeket Verebes István költött egy képzeletbeli Hernádi Juditra, de természetesen szerepelnek benne a saját mondataim, történeteim.

– A hosszú sóhajokból arra lehet következtetni, hogy ezután jött a neheze…

Hernádi Judit: – Elkészült tehát a szövegkönyv, és én nem mertem elolvasni. Mindenkitől csak azt kérdezgettem, hogy vajon jó lesz-e. Amikor megtartottuk az első olvasópróbát, én eltakartam az arcom, és úgy hallgattam végig, ahogyan elmondják a szövegeket.
Egyszerűen nem tudtam hozzászólni, mert egy rémisztően új helyzetben találtam magam. A szerep, ugye, mindig olyan, hogy az ember megkapja a szöveget, amely teljesen független tőle, és miközben „átereszti” saját magán, azt mondja, hogy akkor most olyan lesz ez a Lady Macbeth, mintha az én történetem lenne, vagy úgy mesélem el Júlia sorsát, mintha a saját életem része lenne. Ez minden szereppel tulajdonképpen egy picit így van. Ezúttal azonban fordítva volt – ezek a mondatok, élethelyzetek először belőlem születtek, és utána kellett eltávolítani magamtól, mert máskülönben nem lehet elmondani. Igen, nagyon nagy kurázsi kellett ahhoz, hogy színpadra vigyük az életünket, a közös történeteinket. Nem véletlen, hogy az elején ott kuporgott a sarokban egy „vigyázzállású” Hernádi Jucika, aki folyton azt súgta a fülembe, hogy azért legyek egy kicsit óvatos. Mostanra odébbállt ez a mindig elővigyázatos figura és ez a belső hang, és végül teljesen át tudtam adni magam ennek a lelki folyamatnak.

– Az előadás író-rendezőjével nem először dolgozik együtt. Csaknem egy évvel ezelőtt, tavaly májusban mutatták be a spanyol filmrendező, Pedro Almodóvar alkotásai nyomán színpadra vitt, Mindent magamról című összművészeti alkotást. Jaross Viktória abban az előadásban is alkalmazott filmes betéteket, zenés és táncos elemeket. Hernádi Judit abban a darabban sem kímélte magát…

Hernádi Judit: – Úgy érzem, hogy ez a fiatal rendező különleges misztériumokat tud véghezvinni a színpadon, vagyis egészen kivételes dolgokhoz van képessége. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy egyszerűen átengedem magam neki. Normálisan van egy erős kontrollom a színpadon, most is van persze, tudom, hogy mikor jövök be, mikor megyek ki, de Jaross Viki furcsamód „uralja” a lelkem. Ez a lány valami nagyon elementárisat hív elő bennem, azáltal olyan lelki regisztereket is meg tud nyitni, amelyekről eddig csak sejtéseim voltak. Annál a korábbi közös darabunknál is hasonlóan működtünk együtt.

– A lélekbúvárok szerint csak akkor értjük meg a bensőnk történéseit, ha kibeszéljük. Önök ketten a lányával a színpadi „boncasztalon” beteljesítik a pszichiáterek legrejtettebb álmait…

Hernádi Judit: – Első olvasatban a kettőnk kapcsolatáról szól ez a darab, de éppúgy benne van az anyámmal való összetett viszonyom is. Az elmúlt hetekben volt három olyan nap, amikor nem a próbán, hanem utána végigbőgtem az egész délutánt, és azt hiszem, hogy az édesanyámmal, aki már meghalt, le tudtunk rendezni egy régi dolgot. Még most is elfutja a szemem a könny, ha erre gondolok, és ha nem tudnék uralkodni magamon – de megpróbálok –, akkor most sírdogálnék is egy picikét.

Ígéret ide vagy oda, Hernádi Judit azért elérzékenyült, de folytatta…

Hernádi Judit: – Amennyiben én most nagyon őszinte lehetek, és miért ne lehetnék az, akkor azt mondom, hogy a lányommal a viszonyom szintén most tisztázódik le. A kettőnk kapcsolata borzasztóan összetett és bonyolult. Nem kétséges, hogy nagyon nehéz dolog lehet az én gyerekemnek lenni. Amióta próbálunk, ez a terhelt viszony ugrásszerűen előnyére változott, ami persze már előtte is kezdett rendeződni, de amióta erre a darabra készülünk, sokkal jobban értjük, érezzük egymást. Arra gondolok, hogy Zsófi szeretné magát megmutatni, hogy „látva lássák”, és ez piszok nehéz vállalás lehet, képzelje el, mellettem látszódni…

Pontosan ezért tartom fantasztikusan nagy lehetőségnek ezt az előadást, ahol ez megtörténhet. A lányom mellettem van, velem játszik, és közben kiderül, hogy nálam jobban tud énekelni és rajzolni. Ezt nem kellene elárulnom, de mégis megteszem.

A színésznő csibészes mosoly kíséretében el is mutogatja, hogy:

– Zsófi a darab elején lerajzolja a nagymamáját, és az előadás végén ezen a képen az én arcom jelenik meg. A nagymama arcából kirajzolódik az anya képmása, ami nem más, mint maga a feloldozás. Ahogyan mondom is a darabban: „egy új fejezet nyílik az életünkben”, és ez így is van, a kapcsolatunkban egy új időszámítás kezdődött, amióta készülünk erre az előadásra, ez biztos, és ezért én nagyon hálás vagyok.

– A darabban Verebes István azt mondja, hogy „…a múltat nem lehet kijavítani”.

Hernádi Judit: – Verebes szerint lehet, hogy így van, de én nem így gondolom. Azzal, hogy az ember a jelen dolgait rendbe rakja, a múlt ügyei is rendeződnek. Ebben semmi különös nincsen, és most nem valami misztikusat akartam mondani, de akár úgy is lehet érteni. Ez állati egyszerű, ha valamit tisztázunk, akkor az még visszamenőleg is gyógyít sebeket, ezáltal kitakarítódik a szekrény, és rendbe jönnek a dolgok, és akkor minden tisztább lesz, már attól is, amit tegnapelőtt raktam oda…

Amikor a múlt ügyeire emlékezünk, sok esetben egy illat, egy régen hallott mondat vagy éppenséggel egy melódia indítja el a folyamatot. Ebben a darabban a dalok nemcsak előhívják a régi történeteket, de feloldják a lelki helyzeteket is.

Igen, felemelő, gyógyító dolog a zene, de hát ezt nem én találtam ki, állítólag még a tehenek is jobban tejelnek Bachra meg Mozartra. Én azt mondom, hogy ha a műfaját tekintjük ennek a darabnak, akkor ez zenés rítus, de lehet, hogy holnap mást mondanak, és az nem baj. Ugyanakkor a szövegek, az animációk, a dalok és a rajzok is mind-mind ugyanúgy építik ezt a személyes történetfüzért. Most meglepőt fogok mondani: azért nagyon sokat lehet majd nevetni is a darab során, méghozzá egész furcsa helyeken, mert a színésznő lányának is marha jó humora van ám, és ez kiderül a rajzaiból.

– Mondják, hogy nincs két egyforma előadás. Ennél a darabnál minden kockázat nélkül kijelenthető, hogy Ön estéről estére, minden alkalommal újra megszüli majd a lányát.

Hernádi Judit: – Ez határozottan így van. Minden előadás egy új és új tisztító vagy rendrakó dolog lesz kettőnk között, és remélhetően ezt mindketten nagyon fogjuk élvezni. Hozzáteszem, én igyekszem minden előadásnak megélni az örömét odafönn. Még a drámának is, és amikor sírok, akkor is, mert nekem fontos az, hogy a lelkemet át tudom mosni, az nekem jó, hogy ez az érzés belülről jön. Azt tudom mondani, hogy egy-egy előadás után egészen biztos, hogy nem fogok érintetlenül hazamenni a Tháliából, és bízom benne, hogy a nézők sem.

Színház.lap.hu »