Száz éve hunyt el Renoir, a legszerethetőbb impresszionista

Bár egy nagy művészeti forradalom élvonalában küzdött, Renoir mégsem volt forradalmár alkat: sokkal jobban értékelte a mindennapi élet egyszerű és ártatlan szépségeit.

Szabó Sz. Csaba

2019. December 03.

Miért is ne lehetne egy festmény kellemes, vidám és szép? Már így is annyi kellemetlen dolog van az életben, felesleges még többet gyártani.

Renoirnak tulajdonított idézet

Állítólag Octave Mirbeau-tól, a jeles 19. századi szatíraírótól és műkritikustól származik az észrevétel, mely szerint Pierre-Auguste Renoir (1841–1919) az egyetlen festő, akinek nincs szomorú képe, és ezzel tényleg nem is nagyon lehet vitatkozni (jó, ha nagyon megerőltetnénk magunkat, akkor talán menne). Renoir szerette az élénk színeket, a hétköznapi jeleneteket, a ragyogó napfényt, valamint a ruhátlan nőalakokat, és noha fiatalon ott küzdött az impresszionista mozgalom frontvonalában, továbbá maga is a kiállító festők egyike volt 1874. április 15-én, a neves francia fotográfus, Nadar műtermében rendezett történelemfordító tárlaton, művészetétől soha nem állt távol sem a rokokó gáláns, kecses könnyedsége és játékossága, sem pedig a polgári szalonok kiegyensúlyozott, harmonikus derűje.

Pierre-Auguste Renoir (Fotó: Wikipedia)

Nem volt olyan nagy formai kísérletező, mint barátja, Monet, társadalomkritikus, mint Manet, radikális, mint Cézanne, és végképp nem volt olyan meggyötört, szorongó, fékezhetetlen agyvelejű zseni, mint mondjuk Vincent van Gogh; talán ezért sem szokás manapság annyira komolyan venni, mint pályatársait (vagy hát épp ellenkezőleg, nagyon is komolyan szokás venni: 2015-ben például „Isten gyűlöli Renoirt” és „Renoir nem tud festeni” feliratú táblákat tartó művészetbarátok tüntettek ellene Bostonban. Ugyan, melyik száz éve elhunyt festő részesült még ilyen kitüntetésben?). A szexizmus (a sok meztelen nő miatt) és az antiszemitiznus (a Dreyfus-per kapcsán elfoglalt álláspontja miatt) vádja mellett a festőt gyakran éri az a kritika, hogy csupán egy felszínes, középszerű iparos volt, aki mindennap hivatalnoki pontossággal jelent meg a műhelyében, hogy aztán zongorázó kislányokat, fürdőző nőket, bájos virágcsokrokat és egyéb súlytalan csacskaságokat fessen az impresszionizmus álcája alatt (amit aztán idővel le is dobott magáról, és a klasszikusok felé fordult); ami még az is lehet, hogy igaz, viszont ebben az esetben Renoir minden bizonnyal a valaha élt egyik legnagyobb, legeredetibb és legszerethetőbb iparos volt, akinél a kellemes nem az unalmas és az érdektelen szinonimája, hanem maga a szépség és az életöröm. Az ilyet pedig nem árt megbecsülni.