Ha valaki idén az Oscar-jelölések bejelentése idején figyelte a filmes híreket, egy bizarr jelenségre lehetett figyelmes. Számos sajtóorgánum értetlenkedett ugyanis azon, hogy miért nincs ott a legjobb férfi főszereplő kategória jelöltjei között Adam Sandler. Igen, az az Adam Sandler, aki a saját anyját is eladná egy jó fingós poénért. Arról az Adam Sandlerről beszéltek, aki leforgatta és a világnak adta a Nagyfiúk 1-2-őt. És arról az Adam Sandlerről, aki hajlamos a legolcsóbb sztereotípiákra felépíteni a lusta poénjait. A médiában nem érdemtelenül írták Sandlerről, hogy igazságtalanul fosztották meg a jelöléstől, ugyanis amit a Csiszolatlan gyémánt című film főszerepében mutat, az a színészet magasiskolája. Nem csoda, hogy a nagybetűs SZÍ-NÉ-SZET atyaúristene, Mr. Daniel „ha nőt kellene játszanom, ollóval vágnám le a tökömet, hogy hiteles legyek” Day-Lewis hívta fel őt telefonon, hogy gratuláljon a filmjéhez és a szenzációs alakításához. Sandler most egy olyan alakítást tett le az asztalra, amihez idén csak egyetlen férfi színész játéka volt fogható: Joaquin Phoenix Jokere.
Kirabolták! Szemetek!
De miért nem jelölnek valakit Oscarra, aki kétségtelenül az év egyik leghatásosabb színészi alakítását tette le az asztalra? Erre az utólag okoskodók két magyarázatot adtak. Az egyik szerint Sandler elvetette a sulykot, amikor azt nyilatkozta, hogy ha nem jelölik Oscarra a Csiszolatlan gyémántért, bosszúból csinál egy igazán szar filmet. Arrogánsnak tűnt, mert azt jelezte a szavazók felé, hogy neki jár ez a jelölés, megdolgozott érte, és az Akadémia tagjainak többsége jobb szereti, ha valaki szerényen áll hozzá az elismerésekhez.
A másik magyarázat szerint Sandler az évek során készített rengeteg übergagyi vígjáték miatt rettenetesen rossz hírű színész lett, akit sokan elkönyveltek az ízléstelen humor szinonimájaként, és az Akadémia szavazói közül emiatt rengetegen meg sem nézték az új filmjét (az Akadémia tagjainak csak javallott megnézni az összes érintett filmet a szavazáshoz, de nem kötelező). Állítólag annak idején hasonló okok miatt maradt jelölés nélkül Jim Carrey is, miután a karrierje legjobb alakításait produkálta a Truman Show-ban és az Ember a Holdon-ban.
Nagyon nagy figura
A Csiszolatlan gyémántban Sandler egy Howard Ratner nevű New York-i ékszerészt alakít, aki nem mellékesen súlyos szerencsejáték-függőségben szenved, aminek köszönhetően szeret rizikózni, veszélyesen élni, és akár 19-re is lapot húzni. Ratner már a film elején tartozik egy rakat pénzzel egy rokonának, aki fizetett verőlegényekkel akarja behajtani tőle a lóvét, ő azonban inkább rizikózik, és a tartozás megadása helyett a hirtelen házhoz álló pénzt újabbnál újabb fogadásokra teszi fel. A Safdie testvérek filmje nagyjából olyan intenzív élmény, mint egy lábon kihordott szívinfarktus.
A zenével, a vágás ritmusával és a kamera mozgásaival elhelyezik a nézőt Howard bizarr módon túlpörgött agytekervényeiben, felvesszük a karakter hihetetlenül nyaktörő tempóját, együtt megyünk vele a pénz utáni őrült hajszában, és még a létező legagyatlanabb, embertelenül veszélyes ötleteit is el tudjuk fogadni. Adam Sandler nagy titka pont ebben rejlik. Howard Ratner ugyanis a játékidő elejétől fogva csinálja a képtelenebbnél képtelenebb hülyeségeket, és szánt szándékkal keveredik egyre veszélyesebb és kilátástalanabb szituációkba, mi nézőként mégsem fordulunk el tőle, még a legnagyobb marhaságai közepette sem veszíti el a szimpátiánkat. Az lehet, hogy nézünk majd értetlenül, hogy ezt mégis hogyan képzelte, de továbbra is bírni fogjuk, mert nagyon nagy figura. Lehet, hogy tévedek, de a filmet nézve azt éreztem, hogy senki más nem tudta volna őt eljátszani, mint Adam Sandler, aki egyszerűen eggyé vált Ratnerrel. A jól ismert komikus eltűnt, és kizárólag a simlis és mohó ékszerészt láttam. Márpedig ilyet csak a legnagyobbak tudnak.
Nem először mutatta meg
Félreértés ne essék, Adam Sandler nem most először mutatta meg, hogy nincs híján színészi képességeknek. A Meyerowitz Storiesban fantasztikusan esendő volt, de ott végül is a vígjátékaiban használt lúzer karaktereit fordította ki egy kicsit, a megszokott eszköztárával dolgozott, csak sokat finomított rajta. Csodálatos volt a Kótyagos szerelemben is – neki köszönhetjük a filmtörténet egyik legizgalmasabb szerelmi vallomását –, de ott is a sokszor használt „nagyra nőtt gyerek” karakterét fejlesztette tovább, és állította kivételesen egy dráma szolgálatába. Máig szívfacsaró a monológja az Üres város című filmben, amiben a családja elvesztéséről mesél, ami azért is nagy szó, mert az azt körbevevő film egyébként elég szörnyű.
A Ki nevet a végén? című filmben pedig elég bátor volt ahhoz, hogy úgy játsszon el egy sikeres, de amúgy elég nagy seggfej komikust, hogy tudta, a nézők többsége azt fogja gondolni, hogy gyakorlatilag önmagát alakítja, és az életben ő is akkora barom, mint a filmben játszott George Simmons. A Csiszolatlan gyémánt azonban kilóg a sorból. Most először láttam őt teljesen kifordulni önmagából, és valami radikálisan mást és máshogy játszani, mint ahogy azt megszokta. Két dolgot őrzött meg magából Howard Ratnerként is: a már említett kedvelhetőségét, és azt, hogy általában olyankor a legviccesebb, amikor azt játssza, hogy dühbe gurult.
Miért nem játszik jobb filmekben?
Felmerül a kérdés: ha valaki ilyen jó színész, akkor miért nem játszik jobb filmekben? Ezt nem könnyű megfejteni. Sandler többnyire gagyi vígjátékok főhőseként lett a világ kedvenc nagyra nőtt gyereke, és amikor már elég nagy sztár volt ahhoz, hogy meg merjen kockáztatni egy kirándulást a komolyabb műfajokba, meg is tette. Az első ilyen próbálkozása, a Kótyagos szerelem ugyan szép kritikákat kapott, de komolyabb díjat nem kapott érte, az amerikai bevétele pedig mindössze 17 millió dollár volt, ami a töredéke annak, amit a vígjátékaival keresett. Ennek ellenére nem adta fel, és pár évente mindig előjött egy-egy viszonylag komolyabb filmmel, mint a Spangol, az Üres város, a Ki nevet a végén? vagy a Férfiak, nők és gyerekek. Az eredmény? Az anyagi bukta hatását a fenti filmek esetében még a pozitív kritikák sem csillapították, ugyanis nem nagyon voltak ilyenek, legalábbis sok biztosan nem.
Csiszolatlan gyémánt (2019) – Fotó: Netflix
Ezek után nem csoda, ha Sandler úgy érezhette, hogy nem érdemes feszegetni a határait, és kilépni a komfortzónájából. Ha az ember kényelmesen, rutinból dolgozva kereshet egy csomó pénzt és szolgálhatja ki a rajongóit, vagy óriásit kockáztatva, a belét kidolgozva játszhat bagóért, és jó eséllyel sem nagy bevétel, sem jó kritikák, sem díjak nem származnak belőle, akkor nem csoda, ha az illető a könnyebb utat választja. Ki tenne mást a helyében? Ahhoz, hogy elvállalja a Csiszolatlan gyémántot, a Safdie testvéreknek szabályosan körbe kellett udvarolniuk őt. Ugyan az Oscar-jelölés nem jött össze, de most először úgy fest, mégis megérte kockázatot vállalnia: a film nemcsak szenzációs kritikákat kapott, de nagyon szép pénzt szedett össze az amerikai mozikban is. Ez a siker talán már elég indokot fog szolgáltatni ahhoz, hogy hamarosan újabb szuper drámai szerepekben láthassuk őt. Persze tudjuk, hogy előtte még jönnie kell egy bűnrossz Adam Sandler-vígjátéknak, amivel bosszút állhat az Akadémián.
A Csiszolatlan gyémánt január 31-től látható a Netflix választékában.
