Zorán: „Szeretek tiszta lapokkal játszani”

Közeledik a születésnapod, március 4-e, s ha a naptárban ellapozunk odáig, akkor felfedezhetjük, hogy ez egyben Zorán napja is. Hogy került be a neved?

Jó pár évvel ezelőtt felhívott egy úr a Nyelvtudományi Intézettől azzal, hogy a Zorán nevet „anyakönyvi bejegyzésre alkalmasnak” találták, és hogy valóban március 4-én születtem-e, merthogy akkor erre a napra kerülne ez a névnap. Így aztán a következő évtől már láttam a nevemet a naptárban. Amúgy az ortodox hagyományú népeknél, mint például a bolgároknál, a görögöknél és a szerbeknél, csak az egyes szentek névnapját szokás ünnepelni, így nálunk a családban mi sem ünnepeltünk soha névnapot, és most sem ünneplem.

Viszont ha kiszámoljuk, hogy hányadik születésnapod jön, akkor elég sokáig kell számolnunk… Hogy csinálod, hogy mit sem változol évtizedek óta?

Semmi különlegeset nem teszek az „állagom” megőrzéséért. Kicsit sportolok, otthon végzek olyan gyakorlatokat, amiket kitaláltam magamnak már évtizedekkel ezelőtt, van néhány eszközöm is, amiket használok. Meg igyekszem nem meghízni. Aránylag egészségesen eszem, például nem vagyok mániákus húsevő, de megrögzött vegetáriánus sem. Persze könnyű dolgom van, mert Barbara (Hegyi Barbara színésznő, Zorán felesége – a szerk.) híresen jól és okosan főz – sok zöldséggel, hallal, salátával, olívaolajjal… de valószínűnek tartom, hogy a genetika a legfontosabb. Szóval nincs trükk, nincs semmilyen extra dolog az egészben. Abban viszont biztos vagyok, hogy a szellemi és fizikai szinten tartáshoz nagyban hozzájárul a zenélés, mert imádok énekelni, gitározni és együtt lenni a zenész csapattal, akikkel dolgozom. Ez doppingszer, egy nagyon erős örömforrás, gondolom, ennek is van hatása. És még valami: az előadó- és alkotóművészeknek megadatott az a kegye a sorsnak, hogy addig dolgozhatnak, amíg ki nem esik ki a kezükből a vonó, a karmesteri pálca, az ecset, a toll vagy adott esetben a pengető. Meg persze addig – ami legalább ilyen fontos –, amíg van rá érdeklődő szem, fül és érzelem. Megnyugtató számomra, hogy sokan vagyunk ugyanígy ezzel: a világsztároktól kezdve a legkisebb kocsmában játszó ismeretlen zenészekig.

Sztevanovity Zorán (Fotó: MTI / Mohai Balázs)

Amikor a hatvanas években berobbantatok a Metróval, s már fiatalon szupersztárnak számítottatok – az eredeti sztárfelhalmozás időszakában, ahogy Bródy János ezt megfogalmazta –, akkor sokan feltették a kérdést, hogy meddig lehet ezt a „beatzenekarosdit” csinálni.

Ezt a kérdést inkább csak az újságírók feszegették: „jó, jó, ez most az ifjúság zenéje, és ti meg nem maradtok örökké fiatalok…”, de minket ez egyáltalán nem foglalkoztatott. Mi a következő napot láttuk magunk előtt, nem volt még évekre előre szóló tervezgetés, hanem csak zenéltünk, élveztük az életet. Sok ösztönösség volt ebben, meg nagy merészség, hisz még fogalmunk sem volt, hogy mibe vágtunk bele. Az első gitárom már a gimnázium utolsó évében a kezemben volt, a nem túl bonyolult dalokat el tudtam játszani, az iskolai bulikon nulla angoltudással énekeltem a fonetikusan levett angol szövegeket, s így, szép fokozatosan beszippantott ez az egész. S ne felejtsük, hogy az ’50-es évek közepéig a szórakoztató zene a jazz és a swing volt, és leginkább a bárokban szólt, ahová a fiatalok be se tehették a lábukat. Aztán jött Elvis Presley és a rock and roll, meg kicsit később a Beatles, amire a fiatalabb korosztályok, a tinédzserek voltak vevők. Mi is akkor kezdtünk. Beindultak a klubok meg a koncertezés, ahová már a velünk egyidősek jártak. A közönségünk együtt öregedett a zenénkkel, ma is sokan vannak még, akik emlékeznek a metrós korszakra, s eljönnek egy koncertre, mert hátha eléneklem a Kócos kis ördögöket… De, hál’ istennek, jönnek az ő gyerekeik meg lassan az unokáik. Ebben nagyon benne van Dusán szövegeinek és Presser Gábor zenéinek időtlensége is.

És aztán el is énekled azokat a bizonyos dalokat. Vagyis a koncertjeiden mindig felhangzanak a legfontosabb számok, amiket nagyon szeret és veled énekel a közönség.

Számomra nagyon fontos, hogy minden egyes koncert más legyen – tematikájában, szerkesztésében. De vannak az ún. „kihagyhatatlan dalok”, amelyek már nagyon hozzám nőttek, illetve a csapathoz. Ez a világon minden előadónál így van, aki már hosszabb ideje a pályán van. Mick Jagger se hagyhatja ki a Satisfactiont, mert akkor a közönség csalódottan távozna.

Nem elégülne ki…

Igen, ahogy a nóta is mondja. Sosem felejtem el, hogy amikor pár évvel ezelőtt itt volt Mark Knopfler, a lányommal, Szandrával együtt elmentünk a koncertjére. Csak zárójelben mondom, hogy Szandra is nagyon szereti a dalait, főleg a Why Worryt, amiből Dusán szövegével a Szép holnap lett, az 1987-ben megjelent albumom címadó száma, és amelynek borítóján az ő akkori fényképe látható. Szóval, mindkettőnk egyik kedvence a Brothers In Arms című Knopfler-dal volt, amit nagyon vártunk, és amit végül is nem játszott el. Tényleg nagy csalódás volt ez nekünk, olyan volt, mintha valamit megtagadott volna tőlünk. Ez megerősített abban, hogy ezt nem illik megtenni a közönséggel. Persze ahhoz, hogy egy dal elérje ezt a „fokozatot”, sok idő kell, de azért néha akadnak kivételek. A Kóló például már a megjelenésének évében a koncertek záróblokkjába került, és azóta is tartja ezt az előkelő pozícióját. Viszont pont emiatt már az okoz gondot, hogyan tegyem kevésbé kiszámíthatóvá a koncertek befejezését.

Fotó: MTI / Mohai Balázs

Nem akarsz ennyire megbízható lenni… Pedig szerintem neked egy nagyon fontos tulajdonságod, ami ilyen jól tarthat téged mind fizikailag, mind szellemileg, az pont a megbízhatóság.

Ha ez a kép alakult ki rólam, annak nagyon örülök, mert fontos számomra, hogy a kimondott szónak, a ráutaló magatartásnak, de akár még a metakommunikációnak is hitele legyen, hogy ne kelljen magyarázgatni a szándékaimat. Ugyanakkor, mivel az alaptermészetemnél fogva megvan bennem a kételkedésre való hajlam, azt sem szoktam titkolni, ha valamiben bizonytalan vagyok. Szeretek tiszta lapokkal játszani. A szüleim példája mindig előttem van: sose volt mellébeszélés. Az adott szónak volt értéke. Dusán nagyon szépen megírta: „Apám hitte a szavak igazát”.

S a fegyelmezettség eredménye a hosszú pálya. Ezen kívül mit látsz még kulcsfontosságúnak?

Amikor mostani kezdők érdeklődnek a tartós siker „receptje” iránt, azt mindig azzal szoktam elütni, hogy nem tudom a választ, de ha tudnám, se mondanám meg! Nyilván ez vicc, de ha komolyan szeretnék rá válaszolni, sem menne, hisz az alapfeltételnek vehető tehetségen kívül az útelágazások végeláthatatlan során kell átevickélni, és lépésről lépésre meghozni a lehető legjobb döntéseket. Ez tényleg nem tanítható. És, hogy ki ne felejtsem: piszok jó viszonyban kell lenni a szerencsével! Persze tudom, hogy ma már ott vannak a menedzserek, akik hivatalból igazgatják a kuncsaftjaik karrierjét, de sose felejtsük, hogy végül is mi, előadók visszük vásárra a bőrünket – pontosabban a színpadra. Szóval, az érvényesüléshez sok-sok minden kell, nemcsak orgánum.

A tiedet ezer közül is felismerni.

Köszönöm, ez jólesik, de szerintem a felismerhető, beazonosítható egyéni hangszín szakmai alapfeltétel. Közben eszembe jutott, hogy a korai műszaki, tudományos orientációm is benne lehet az én hosszú távú „paklimban”, merthogy még a zene előtt – Dusán is, én is – villamosmérnöknek készültünk, és talán az ezzel járó egzakt, logikus gondolkodásmódnak is szerepe lehetett.

Ma, amikor az interneten már bármi kimondható, a közönség értékeli még az egyenességet?

Nekem ez a hitelesség szinonimája. A közönség rettenetesen érzékeny a hamisságra, még akkor is, ha ez sosem tudatosul. Ebben a műfajban aztán végképp igaz, hogy a király – előbb vagy utóbb – biztosan meztelen lesz. Amúgy én mégiscsak zenekarvezető vagyok, annak ellenére, hogy nincs zenekar és nem vagyok vezető. De mégis úgy működik az egész csapat, akikkel most már hosszú évek óta turnézunk, hogy elkezdünk egy próbát, és mindenki azt várja, hogy én mit mondok. Sokszor kényelmetlen ez a pozíció, de végül is közösen hozzuk össze a hangszereléseket, mindenki beleszólhat, és hál’istennek, nagyon kreatív a csapat. De mégis, a „zenekarvezetősdi“ nagy felelősséggel jár, ebben csak egyenesnek érdemes lenni.

Fotó: MTI / Mohai Balázs

Írók szokták mondani, mennyit köszönhetnek annak, hogy bonyolult az életük. Akinek a sorsa nincs tele mindenféle traumákkal, az köszöni szépen, jól van és boldog.

És azt meg le lehet írni egy mondatban.

Innen nézve úgy tűnik, te kiegyensúlyozott, harmonikus alkat vagy. Mi visz előre?

Az én életem sem volt problémamentes. Néha például komoly önfegyelem kérdése az én mélyen szunnyadó habitusom legyőzése. Nagyon hirtelen természetű tudok lenni, elcsattan az agyam, és aztán megbánom persze. A szerb vérem mégis csak létezik.

Szoktad mondani, hogy a dalaidból minden kiderül, és ezért nem politizálsz nyilvánosan. De azért a ‘társadalmi közérzetedről’ talán beszélhetünk.

Amikor elkezdtük ezt a pályát, nemcsak maga a zenélés okozott nagy örömet, hanem az is jó érzés volt, hogy hiába volt diktatúra, olyan zenét játszottunk, amit nem szeretett a hatalom. A zenélés nekünk mámoros szabadságérzetet nyújtott, és ez nálam a mai napig is így van. Azóta természetesen megváltoztak a körülmények, jobb az élet sok tekintetben, de az egész világ valahogy ijesztően rossz irányba tart. Sosem féltettem ennyire a gyerekeink, az unokáink generációját a jövőtől, mint mostanában. Túl sok fegyver van túl sok kézben. És túlsúlyban vannak azok, akik már nem hordozzák magukban a legutóbbi világégés elrettentő élményeit. És túl sokan vannak már azok, akik meg akarják mondani, hogy nekem mi a jó. Aggódom, hogy az interneten terjedő álhírekkel egyre nagyobb tömegeket lehet meghülyíteni, és bármilyen cél érdekében aktivizálni. Aggódom a klímaváltozás beláthatatlan hatásai miatt, és még sorolhatnám holnapig… Szóval, a magánemberi, a családi énem, köszönöm, jól van, a többi már sokkal kevésbé.

Születnek-e mostanában új dalok?

Az utóbbi években nem. Egyrészt, mert a lemezpiac szinte teljesen leállt, az új CD-ket és DVD-ket eladni szinte reménytelen. Marad a Youtube, amihez mindig kell egy képi világ is, de ennek professzionális megjelenítése elég sok pénzbe kerül. A négy évvel ezelőtti két nóta, az „Ez volt a dal” és a „Nincsen kedvem”, amiket játszunk is a turnékon, szintén csak a videómegosztón érhetők el. Csak Presser Gábor és Dusán összesen kilencvenhat dalt írt nekem, vagyis a többi szerzővel együtt bőven száz fölött van a dalaim száma. Egy ekkora repertoárba olyan nehéz befúrni új dalokat…

Fotó: MTI / Mohai Balázs

Éppen csak, hogy véget ért a 2019-es év, amit végigturnéztál, s már elkezdted a 2020-as sorozatot. Nincs megállás…

A honlapomra és a közösségi oldalra fölraktunk egy statisztikát: 2019-ben 12 000 kilométert utaztunk, 43 előadást tartottunk 64 211 néző előtt. A nézőszám nagy része az Arénából és a kolozsvári főtéren megtartott koncertből tevődik össze, ezeken összesen mintegy 40 000-en voltak, de a vidéki koncerteken is összegyűlt két telt házas Arénára való közönség. Két formációban koncertezünk, az alapcsapatban velem együtt heten vagyunk: a vokálban énekel Óvári Éva, Kabelács Rita és Péter Barbara, a három hangszeres kolléga pedig: Sipeki Zoltán, aki gitározik, Gátos Iván, aki zongorázik és Csányi István, aki fúvós hangszereken játszik, billentyűzik és énekel. Bizonyos alkalmakra tíztagúvá bővül a csapat. Ilyenkor velünk van még Horváth Kornél (ütőhangszerek), Gyenge Lajos (dobok) és Lattmann Béla (basszusgitár). Ők mindannyian profi session zenészek, tehát szabadúszók, és nem csak velem muzsikálnak. De nyugodtan mondhatom, mert tőlük tudom, hogy mindig mindenki nagyon boldog, amikor indul az újabb turné, mert együtt nagyon jól érezzük magunkat, és nem csak mint zenészek.