Bevallom, kicsit meglepődtem, hogy amikor elindította ezt a sorozatot, a „Karcsú Könyveket”, előre tudta, hogy tíz kötet lesz. Volt ebben valamiféle saccolás is?
Voltaképpen az olvasók visszatérő kérdése volt, hogy miért ilyen vastagok a könyveim. Még azok is, amelyek nem regények. Egy regény ekkora, meg akkora is lehet, de én sokszor csináltam azt, hogy három kisregény jelent meg egy könyvben. Ennek az volt az oka, hogy az olvasóknak próbáltam spórolni. Ha két-három kisregény megjelent egyben, és az került ötezer forintba, a három külön három-négybe került volna. De annyit mondták – főleg a nők, egyébként – hogy nehéz az ágyban tartani, nem fér be a ridikülbe, satöbbi, hogy egyszer gondoltam egyet, szóltam a kiadóban, hogy adjunk ki „karcsú” könyveket. Néztek rám, mint a hülyére, ez megszokott élményem. Mire gondolok? Mondtam, ez egy ötéves terv, minden évben jelenjen meg két karcsú könyv – mutattam a kezemmel, hogy mekkora legyen. Mi lesz benne? Hát, főleg kisregények. De lesz novelláskönyv is, meg esetleg publicisztikák. De főleg kisregények. Könnyen beszéltem, mert már volt tizenegy kisregényem, amelyek persze mind megjelentek korábban.
(Forrás: Fotó: Bognár Péter)
És mit mutat most a leltár, hány új írás készült a kész sorozathoz?
A tízből öt új, öt pedig javított újrakiadás lett. Ezt én elég jó eredménynek érzem. Novelláskötetet akartam a végére, aztán egyszer csak eszembe jutott a cím, hogy Ennyi, ami elég találó egy zárókötetnek. És filmes vonatkozása is van. Ha már így alakult, gondoltam, összeszedem az összes novellát, amiből filmet készítettek eddig, filmet és tévéjátékot. Meg még egyet, a kötet utolsó írását, a Magyar tangót, amit Koltai Robinak írtam, csak éppen nem kapott rá pénzt. Persze, nem biztos, hogy a mostani kormányzatból nem fogja majd valahogy kisírni, meglátjuk. Jó, hogy így alakult, mert úgy mentem neki, hogy szülessen tíz olyan kis kötet, amelyik bemutatja, hogy miféléket szoktam írni.
A könyveiben és a tévéműsoraiban, egyéb szereplései során is szokott a filmhez fűződő viszonyáról beszélni. De az Ennyiben azt is elmeséli, hogy például mit gondol a Csók, Anyu-ról, mit gondol Koltai filmjeiről, vagy hogyan kereste meg Kern András, aminek a vége a Gondolj rám című film lett. Számomra az is érdekes, hogy hasonló helyzetektől némileg szokatlan őszinteséggel mondja el a véleményét. Azért dilemmázott valamennyit ezen? Hogy becsomagolja valahogy?
Nem. A írói énem és emberi alkatom azonos.
Van néhány, mondjuk így, sarkalatos szabályom. Az egyik az, hogy a hazugság nem megengedhető. Nem fogok mellébeszélni, akkor se, ha én találtam ki a helyzetet, meg az embert, akivel történik. Tehát nem beszélek mellé. Élőszóban sem. Megesik, hogy interjúban egy kérdésre nem válaszolok, de nem konfabulálok. A másik: hűséges ember vagyok. Hű vagyok emberekhez, eszmékhez, gondolatokhoz. És a saját elképzeléseimhez is.
Kellett valamiféle kutatómunkát végeznie az Ennyi felelevenített háttértörténeteihez? Azért itt esetenként akár több évtizedes sztorikról beszélünk…
A történetekre mindig tisztán emlékszem, a nevekre és a számokra nem. Hatalmasat tudok tévedni például abban, hogy mikor forgatták a Csók, Anyu-t. De ezeknek utána lehet nézni, és az internet az ilyesmiben sokkal többet tud segíteni, mint saját magam.
(Forrás: Fotó: Bognár Péter)
Ha már többször is szóba került a Csók, Anyu, bevallom, hogy nekem az egyik kedvencem azok közül a filmek közül, amihez köze volt. És azt is bevallom, hogy nem ismertem az eredeti novellát, a Cédulákat, amely egy család egymásnak hagyott üzeneteiből áll össze. Azt írja az Ennyiben, hogy kifejezetten szkeptikus volt egy esetleges filmváltozattal kapcsolatban.
Nem szkeptikus voltam, hanem kifejezetten nemet mondtam. Azt gondoltam, hogy az inkább irodalmi ötlet, hogy ábrázoljuk egy család teljes történetét a kredencen hagyott cédulákból – ami az akkori post-it vagy SMS volt, nevezzük, ahogy akarjuk. Ez egy nagyon sikeres novella lett, sok dicséretet kaptam érte, és megjelent rengeteg nyelven, még egy külföldi antológiába is bekerült, rengeteg örömet szerzett nekem, és úgy éreztem, megfutotta a lehetséges köröket. Később aztán már fél éve voltam a Filmgyárban dramaturg, tehát már nagyon értettem a dologhoz, amikor odajött Rózsa János, hogy ebből filmet akar csinálni. Mondtam neki, hogy Jancsi, dehát ennek az ötletnek a lényege annyira irodalmi… Jó, ha nem, hát nem – így ő. Nagyjából fél évente újra előhozta a témát. Egyszer aztán az Objektív stúdióban maradt nagyjából fél filmnyi pénz, csináljon valaki egy hosszú dokumentumfilmet, vagy egy olyan játékfilmet, ami egyetlen helyszínen játszódik. Ezt kihívásnak éreztem, jelentkeztem. Szó sem volt a Cédulákról. Azt találtam ki, hogy egy óbudai ház kéne, ami félkész, mert ugye ezek a házak sosincsenek készen, elfogy a pénz. Azt kellene bemutatni, hogy ebben a nem kész házban hogyan él a család. Rózsa erre azt mondta, hogy nagyszerű, ő megrendezi, oké, de nem lehetne belecsempészni egy kicsit a Cédulákat? De, lehet – mondtam, kvázi megadva magamat.
Kiderül a könyvben olvasható megjegyzéseiből az is, hogy Koltai Róbert rendezéseit annyira nem szereti, vagy nem tartja ezeket annyira jó filmeknek. Mégis vissza-visszatér a közös munkához. Ez azért van, mert nagyon szereti Koltait?
Nem minden rendezését szerettem. De a film a rendező művészete. A színház a színészeké. Hiába vannak sztárrendezők, ez szerintem így van. A színházban ott vannak a színészek közvetlenül előttünk, a húsukkal, a bőrükkel, a szívükkel. Vagy ők viszik győzelemre a darabot, vagy senki. Ezzel együtt a színházban az író szerepe fontosabb, mint a filmben. Nem befolyásol, milyen lesz az eredmény, a kész film, ez az ő felelőssége. Én például mindent megtettem, hogy a Sose halunk meg elkészüljön, de a stúdió, ahol én dolgoztam, ugyanúgy visszadobta, mint az összes többi. Amikor elkészült a film, voltak belső vetítések belőle és szó szerint ujjongtam.
Jött, hogy írjak neki filmet, az ő történeteiből. Rendben. De az derült ki a közös munkáink során, hogy Robi mást szeret a filmekben, mint én.
Nem sértődtem meg ezen, csak úgy éreztem, hogy jobb lesz neki egy olyan forgatókönyvíró, aki ugyanazt akarja, mint ő. Ezért visszahúzódtam. De amikor jön a rendező, akit szeretek, és nagyon kedvesen megkér, akkor nehéz ellenállnom. Volt olyan eset is, hogy valaki csak annyit mondott, hogy szeretne még egy filmet rendezni, azt akarja, hogy én írjam, de mást nem tudott előadni, csak két foglalkozást, vagy inkább hármat, amit ő szereti játszani.
Ő Kern András.
Igen. A háromból maradt a főorvos. Kernnel is nehéz, mert ő meg írni szeret. Dialógust. A Gondolj rám ennek megfelelően szerintem túlbeszélt film lett. Azt hiszem, egy filmben csak akkor érdemes megszólalni, ha már semmilyen más mód nincs arra, hogy kifejezzük azt, amit akarunk.
Ráadásul az akkor még ereje teljében lévő Andy Vajna nagyon nyomta, hogy vicces legyen a film. Azt mondtam erre, figyelj ide, ez egy szép, szomorú történet a halálról. Ha azt akarod, hogy vicces legyen, sértődés nélkül elmegyek, válasszatok másik írót, másik cselekményt. Mert ebből a történetből a tragédiát nem lehet kitörölni. Dolgoztunk tovább, és hiába minden, egy pillanatnyi csönd sincs a filmben, ráadásul az esetek döntő többségében Kern beszél.
Ettől egyfajta nárcisztikus mutatvánnyá vált az egész, ami szintén jó dolog, meg a Kern ezt nagyon jól csinálja, de az én ízlésem más. Viszont függetlenül ettől jó érzéssel gondolok rá, mert szeretett volna valamit, én pedig tudtam neki ebben segíteni.
(Forrás: Fotó: Bognár Péter)
Melyik az a film, ami szerepel a kötetben, és azt tudja rá mondani, hogy az írói énjéből, a stílusából sok minden érezhető benne?
A BUÉK! és a Csók, Anyu. Ezeken kívül a rövidfilmek. Volt egy kötetem, az volt a címe, hogy bár, mert minden második írás címében szerepelt a „bár”. Ebben van például az Ámbár tanár úr is. A könyv novelláiból sokféle rendező csinált filmet. Nagyon jól sikerült például az Aqua, amely a Bárkapcsolat nyomán készült, Cserhalmi György a főszereplője. Van egy másik is, amit nagyon szeretek, a címe Kínai hó.
Évtizedeket töltött el ilyen-olyan minőségben a filmiparban. Soha nem gondolt rá, hogy rendezzen?
Soha. A rövid válasz ez. Eleve azért kezdtem filmeket írni, mert fölkértek rá. Megszerettem, de a film iparművészet. Óriási szervezéssel, technikai igénnyel, rengeteg ember egymásra utaltságával. Nekem nincs ehhez türelmem. Ahhoz nincs, amikor egy színész előadja a magáét valahogyan, nem jól, nem is rosszul, és azt kell mondani, hogy jó lesz, vagy nem lesz jó, vegyük fel hatodszor is. Nem ilyen alkat vagyok. Rendeztem néhányszor, de nem filmet, hanem például kénytelen voltam az amerikai kalandjaim során színdarabot rendezni, mert a Yale School of Drama-ban egy színésznek szinte mindent kellett tanulni: írni, rendezni, díszletet festeni. És ez igaz a tanári karra is. Kaptam egy lehetőséget, megrendeztem egy egyfelvonásostomat. De csak azért, mert úgy éreztem, hogy nem tudok kitérni előle.
Szenvedett tőle?
Végül nem. Elég jók voltak a színészek. Aztán kaptam még néhány hasonló színházi felkérést, amit elvállaltam. Amúgy a tévéműsoraimat ugyan egy jó rendező rendezte, azért én voltam a produccer. És a producer néha majdnem fontosabb, mint a rendező.
(Forrás: Fotó: Bognár Péter)
Nagyon fontos kérdés: hogy néz filmeket? Jár moziba, van streaming előfizetése, vagy mindkettő jellemző?
Mindkettő, de az utóbbi időkben egy kicsit háttérbe szorult a film az életemben. Eluralkodott a filmen egy hollywoodi minta. Halkan jegyzem meg, a magyar filmen is. Rengeteg fiatal rendező konyhakész recept alapján dolgozik, megnéz két nagy sikerfilmet, és annak kaptafájára ráhúzza a magyar történetet. Ez jó is tud lenni, de olyasvalakinek, mint én, aki látta az eredetiket, nem jó érzés nézni ezeket a receptfilmeket.
Az én időmben úgy gondolták, hogy van a mozi, ahova bemegyünk, sírunk, röhögünk, kijövünk, kész, és holnap mehetünk egy másikra. És van a film. A műalkotás. Ott ki-ki csak a sajátját forgatja.
Állítom, hogy Bergman soha életében nem készített volna Fellini-filmet, és Fellini se Bergman-filmet. Fellini csak Fellini-filmeket tudott, Bergman meg Bergman-filmeket. Ez így helyes és szép.
Azt írta a Facebookon, ha jól emlékszem, hogy ennek az új könyvnek, az Ennyinek egykori legnagyobb filmes bukásának a helyszínén, a Puskin moziban lesz a bemutatója. Melyik filmről van szó?
Ez a Hanyatt-homlok. A nyolcvanas évek elején Nemeskürty tanár úr kérte, hogy egy idős, nagy rendezőt, Révész Györgyöt, akinek az akkori utolsó filmje megbukott, segítsem vissza a pályára. Leültem beszélgetni Révésszel. Mit tehetek érted? Hát, írjál nekem egy jó filmet. Kértem egy kis gondolkodási időt. Akkor jelent meg a Hanyatt-homlok című kisregényem, cenzúra-ellenes ötlet volt, gondoltam, álmodni csak lehet – a cselekmény húsz álomból áll. Ebből írtam egy szürreális hangulatú filmet. Kern András játszotta a főszerepet. Ráadásul a KFT zenekar számait is beleimádkoztam, akik akkor legalábbis gyanúsak voltak a hatalom szemében. A film csúnyán megbukott. Olyannyira, hogy a színészek bejelentették, hogy nem mennek ki meghajolni. Hát jó, gondoltam, akkor én sem. Meghajlás nélkül ment le a bemutató, Révész nagyon megsértődött. Történt mindez a Puskin moziban, amit utána bezártak és tatarozni kezdtek.
