Szegeden született 1976-ban, ott is nőtt fel, oda járt iskolába, a továbbtanuláskor pedig már nem volt kérdés, hogy milyen irányba fordul. „Nálunk anyai ágon – az anyukámon kívül – mindenki óvónő: a nagymamám, a keresztanyám, a dédnagymamám.” Ez náluk már afféle családi hagyomány volt, amit Adrienn nem vitt volna tovább, ha „az összes iskolai nyári szünetemet nem valamelyik óvodában kellett volna eltöltenem. Az anyukám ugyanis dolgozott és olyankor a nagymamám vagy a keresztanyám óvodájában töltöttem az időt.” Még gimnazistaként is oda vonult el, ha valami bántotta, mert ott tudott megnyugodni. „Mondhatjuk, én még iskolás koromban is óvodába jártam. Talán már emiatt nagyon korán kitaláltam, hogy óvónő leszek, a szüleim pedig nem is kérdőjelezték ezt meg.” Minden ebbe az irányba mutatott, és ez így is ment több mint 14 évig. Az írás fel sem merült, helyette masszőrködött, ha a szükség úgy hozta. „A családomban nem volt író, de ha az apukámnak engedték volna, művész lehetett volna. Kellett a pénz, hogy megéljenek, Marosvásárhelyről érkeztek pici gyerekkorában Szegedre a magyarokat sértő román magatartás miatt, és újra kellett kezdeniük mindent. Tizennégy évesen munkába állt és csak amikor már a bátyám után én is megszülettem, akkor jutott el addig, hogy esti iskolában leérettségizzen. A művészetből néhány olajfestményre futotta.” Adrienn édesapja már nem élhette meg, hogy a lányából író lett, az anyukája viszont igen, aki nagyon büszke a sikereire.
Vadadi Adrienn az otthonában szeret a legjobban írni (Fotó: Sándor Katalin)
Téged tényleg az óvoda határoz meg. Legalábbis a múltadat és az írói sikereidet mindenképp.
Rengeteget köszönhetek az óvodának, hisz szinte ott nőttem fel. Abba az óvodába jártam, ahol a nagymamám és a dédnagymamám is óvónő volt. Nagyon sok emlékem van a gyerekkoromból, még az álmaimba is beleszőttem.
Elmesélsz egyet?
Nagyon válogatós ovis voltam és szerettem úgy csinálni, mintha ennék, de csak kanalaztam az üres kanalat, nem volt benne étel. És akkor, ahogy forgattam a számban, beakadt a fogaim közé. Iszonyatosan megijedtem, mert nem tudtam kivenni, de nem mertem szólni. Próbáltam megküzdeni vele, de nem jött ki és közeledett a napos, hogy összeszedje a tányérokat és az evőeszközöket. Tudtam, hogy mindjárt végem van, de az utolsó pillanatban kijött a fogaim közül. Ez például egy ovis emlék. Egy másikat pedig meg is írtam egy mesében. Nagy szívfájdalmam volt, mikor tetves lettem. Nem tudtam, mi az a tetű, csak annyi az emlék, hogy kint ülök a folyosón, várom az anyukámat, és két dadus néni hajol a fejem fölé és azt mondja, “Uristen, mekkora! Látod? Ott mászik!” Én akkor azt hittem, hogy svábbogár nagyságú bogarak vannak a fejemben, ezért iszonyatosan féltem. Ehhez hasonló élményekből nagyon sokat megírtam.
Miket írtál még le?
Például nagyon szerettünk a legjobb barátnőmmel meg két másik fiúval indiánosat játszani az udvaron. A sálunkat a szánk elé kötöttük, a lovaink az udvarba félig leásott traktorgumik voltak. Nekünk nem engedték a fiúk, hogy lovazzunk, ezért mi főztük otthon a vacsorát, és vártuk haza a férjeinket. Ilyet rengeteget játszottunk, ebből is lett mese az Örökké óvodás maradok! című kötetemben.
A kamaszéveid is ilyen boldogan teltek?
36 fős gimnáziumi osztályba jártam, csak lányok voltunk, és mindez egy olyan iskolában, ahová zömmel fiúk jártak, úgyhogy nem nagyon érdekelt a tanulás. Beléptem a gimibe és az volt az első dolgom, hogy szétnézzek, melyik fiú tetszik nekem. A fiúk érdekeltek és a vitorlázó repülés. A gimis években már vitorlázó pilóta voltam Szegeden.
Hogy kerültél ebbe a közegbe?
Apukám ejtőernyőzött és én is azt akartam csinálni, de nem engedte, mondván veszélyes. Így helyette 15 éves koromban vitorlázó repülni kezdtem, 16 évesen már egyedül mentem fel az égbe. Voltak életveszélyes helyzetek is, fiatal és felelőtlen voltam.
Mesélj!
Góbé típusú géppel repültem, ezen az első ülésnek legalább 75 kilós terhelés kell. Ha nem vagy annyi, akkor homokzsákkal a hátad mögött kell felszállni. Ez nagyon fontos, mert ha nem elég nehéz az első ülés, akkor a repülő orra mindig fel akar majd emelkedni. Ha pedig fel akar emelkedni a repülő orra, akkor elfogy a sebesség és zuhanásközeli állapotba kerülhet a gép. Mivel én egy nagyon vékony, negyvenkilós lány voltam, homokzsákkal kellett repülnöm, de egyszer elfelejtettem magammal vinni. Ettől olyan könnyű lett a gép, hogy a csörlő 350 méter helyett 600-ra húzott fel. Olyan magasan voltam, hogy alig fogyott a magasságomból, hiába tettem meg jó nagy gyakorlókört. Akármennyire adtam a sebességet és toltam előre a kormányt, a gép a súlytalanság miatt nem tudott gyorsulni, közel voltam ahhoz, hogy dugóhúzóba essen. Persze tudtam, hogy kell kivenni ebből a gépet, de ilyen súllyal fogalmam se volt, mi lesz. Rádiókapcsolat ezeken a gépeken nem volt, a mobiltelefont még fel se találták, szóval nekem kellett 16 évesen eldönteni, hogy akkor most hogyan mentem meg az életem. Végül kinyitottam a leszálláshoz használt fékszárnyat és így tudtam a süllyedést gyorsítani. Épségben letettem a gépet és magamat is, de azt hittem, az a repülés sohasem ér véget. Nem történt szerencsére baj, de újjászülettem. Elmondani viszont nem mertem senkinek.
Fotó: Sándor Katalin
Tehetséges voltál, végül mégis abbahagytad. Mi történt?
Amikor 17 éves lettem, az oktatóm lezuhant. Én nála jobb pilótát nem ismertem és arra gondoltam, ha ő le tud zuhanni és meg tud halni, akkor biztos én is. Onnantól kezdve féltem. Pár hónapig még repültem, de aztán abbahagytam. Azóta ültem már gépen, de nem én vezettem. Nagyon sokat mesélek róla a gyerekeimnek, de nem kezdeném újra.
Más sportágat is kipróbáltál?
Igen, a szüleim elküldtek szertornázni, de én utáltam. Nagyon béna voltam, amit úgy próbáltam kompenzálni, hogy folyton végigidétlenkedtem az edzést. Nem tudtam megcsinálni semmit, de tényleg semmit. Egyszer neki kellett futni a dobbantónak, felugrani a szekrényre és ott valami figurát csinálni. Én következtem a sorban: nekifutás, dobbantó, figura, aztán snitt és teljes sötétség! Hallom, hogy a többiek sikítoznak és én azt hittem, hogy leestem, elájultam, belehaltam a szertornába. Kiderült, hogy nem, csak áramszünet volt. Hét vagy nyolc évig szertornáztam még.
Miben szenvedtél még a szertornán kívül?
Próbálkoztam a tenisszel, a futással, de átlagon aluli voltam. Kosaraztam is az iskola tornaszobájában, ahol kicsi volt a pálya és alacsony a palánk. Aztán elmentünk az első igazi meccsünkre. Megnéztem a pályát és leesett az állam, hogy mekkora! Rettegni kezdtem, 96-0-ra kikaptunk. Amúgy szívesen jártam volna néptáncra, de azt a szüleim nem engedték. Szívesen jártam volna úszni, de az uszoda meg túl messze volt tőlünk.
A meseírástól mennyire voltál ekkor még távol?
Nagyon. Egyetlen mesét írtam kiskoromban egy kutyáról, akit úgy neveztem el, hogy Csoki. Nagyon szerettem volna őt, de mivel lakótelepen laktunk, a szüleim nem engedték. Mindent megpróbáltam, hogy lássák, mennyire vágyódom. Megírtam hát a mesét Csokiról, de nem hatotta meg őket.
A sport nem ment, még az írással sem értél el sikereket. Az iskolával mi volt a helyzet? Mondj egy jó hírt!
Nem voltam semmiben se nagyon jó és nem voltam semmiben se nagyon rossz. Ezért olyan semmilyen voltam, legalábbis én így éreztem. Soha nem dicsértek és soha nem szidtak. Ez a semmilyenség 30 éves koromig velem maradt. Emlékszem, hatodikban töriből feleltem, Csák Mátéról, a kiskirályról kellett beszélnem. Mindent elmondtam és hármast kaptam. Nem értettem, miért, kikértem magamnak és akkor azt mondta a tanár, azért, mert a tények hiányoztak, engem csak a mese érdekel.
Pagony Feszt (Fotó: magánarchívum)
A gimnázium hozott változást?
Amikor gimibe kerültem, a szerelem jobban érdekelt, mint a tanulás, elsőben meg is buktam matekból. Töriből csak azért nem, mert az osztályfőnök szerint kettőből nem tudtam volna pótvizsgázni. Egész nyáron matektanárhoz jártam, borzasztóan szégyelltem, viszont minden hiányosságomat bepótoltam és onnantól kezdve én lettem a legjobb matekos. Aztán harmadikban anyukám átíratott egy másik iskolába. Ott bekerültem egy tesiszakos osztályba, éééén! Az egész osztály minden reggel és suli után edzésekre és meccsekre járt. Mondanom se kell, nem tudtam hozzájuk kapcsolódni, úgyhogy gyorsan szerelmes lettem egy nagyon okos fiúba. Az ő hatására kezdtem el tanulni végül rendesen, akkor szerettem meg a történelmet, a magyart. Muszáj volt! Tudod, a fiú miatt.
Milyen kamasz voltál?
Központi, bohóckodós figura. Gimiben meg már nagyon csajszi. Buliztam este kilencig, mert addig volt kimenőm. Viszont az okos fiúval való megismerkedésem teljes pálfordulást hozott. Szép szerelem volt, de nagyon magunknak valók lettünk. Fenn hordtuk az orrunkat, felsőbbrendűnek gondoltuk magunkat.
Meddig tartott ez az állapot?
A főiskolán már nagyon kis béna voltam. Szarvason jártam az óvónőképzőbe és kollégiumban laktam. Akkoriban a kolesz folyosóin ment a dumaparti hajnalig, én meg ültem bent a szobában, pulóvert kötöttem a srácnak Karácsonyra, de már szeptemberben, hogy kész legyen. Tíz órakor már le akartam feküdni, és kiszóltam a folyosóra, hogy legyenek már csendben, mert én aludni szeretnék. Érted? Az egész kollégiumra rászóltam.
Miközben pulóvert kötöttél…
Mai napig emlékszem arra a haragra, amit a lakótársaimtól kaptam. Végül annak a szerelemnek vége lett, hálistennek bevettek még a buliba és újra kinyíltam.
A főiskola után egyből dolgozni kezdtél mint óvónő?
Még le se diplomáztam, mikor az első férjemmel megismerkedtem. Albérletbe költöztünk, ehhez viszont kellett a pénz. Így kerültem a szegedi JATE óvodájába. A diploma megszerzése után még egy évig voltam ott óvónő, majd Szegedről Budapestre költöztünk, ahol egészen mással foglalkoztam. A kislányom megszületésekor mentünk vissza Szegedre. Három évvel később újra óvó néni voltam. Innentől fogva még 12 éven át. Ekkor ismertem meg a meséim szereplőit: Leát, Dorcit, Petit, Ákost.
Pásztohy Panka illusztrációja (Vadadi Adrienn: Leszel a barátom?)
Itt érezted először, hogy írnod kell?
Egy idő után, amikor már régóta óvónő voltam, azt éreztem, hogy szeretnék valami felnőtt dolgot is csinálni. Akkoriban váltam el az első férjemtől és maradtam kettesben a kislányommal. Egész nap óvodások között voltam, a munkahelyemen és otthon is. Nagyon ki voltam éhezve arra, hogy valami felnőtt dologba fogjak, de nem tudtam kitalálni, mi legyen az, mi az, amihez még tehetségem lehet.
Még mindig olyan semmilyennek érezted magad, ahogy korábban?
Igen, itt csatolódik vissza az, hogy az iskolában soha semmiért nem dicsértek meg, szóval még mindig ezt éreztem. Most egy kicsit kicsit furcsa lesz, amit mondok, de elmentem egy látóhoz.
Látóhoz?
Igen. Látod, ennyire nem tudtam, merre tovább. Ő azt mondta, hogy az írás, a gyerekek meg a tánc az, ami erős bennem. A tánc? Biztos valamit félrenézett, mert amikor én diszkóba jártam este kilencig, én akkor is csak lassúztam és ahogy beindult egy gyorsabb szám, rögtön leültem, annyira gátlásos voltam. Írás? Végülis írtam azt a csokis mesét annak idején, nem hülyeség, meg hát a gyerekekhez is értek keveset. Ennél többet nem tudtam meg. Annyi maradt meg a fejemben ekkor, hogy írás jó irány lehet, hisz azt lehet otthon is csinálni és nem kell hozzá semmilyen felszerelés. Így kitaláltam, hogy újságírónak kellene tanulni. Be is iratkoztam a Budapesti Médiaintézet levelező szakára. Az egyik tanárom, Bányai György azt mondta nekem akkor, hogy szerinte írnom kellene naplót az ovis dolgokból, mert annak egyszer még hasznát fogom venni. Mondtam neki, hogy „Tanár Úr, örülök, hogy végre nem az oviban vagyok, nem fogok ovis dolgokról naplót írni, az hétszentség!” Az utolsó év végén publicisztikát kellett írni egy saját környezetünkből hozott témából. A második férjemmel akkor költöztünk Szentendrére és kezdett el a lányom a pilisszentlászlói Waldorf Iskolába járni. Feltűnt, hogy vannak a faluban a waldorfosok, ők az ide költözött értelmiségiek és vannak a helybéli szlovák nemzetiségű őslakosok. Ez a két tábor nagyon sokat vitázott egymással. Megírtam róluk a publicisztikát, ami olyan jól sikerült, hogy az Élet és Irodalom leközölte. Nagyon büszke voltam, csak épp azzal nem számoltam, hogy a faluban mindenki megharagszik rám. Teljesen összetörtem és eldöntöttem, nem leszek újságíró, ennyi elég volt a felnőtt világból. Arra gondoltam, hogy az óvoda nagyon nem ilyen. Ha ott megharagszunk egymásra a gyerekekkel, akkor öt perc múlva már kacsintunk is és elfújta a szél az egészet.
Izgalmas az utad a mesekönyvekig. De már érzem, hogy közeledünk.
Igen-igen, mindjárt megérkezünk! Az újságíró iskola évei alatt én továbbra is az óvodában dolgoztam, ahol volt egy csodabogár kislány. Egy felnőtt számára ő egy nagyon szerethető ovis volt, de a gyerekek nem akartak vele barátkozni. Lea emiatt nagyon sokat szomorkodott, ezért úgy döntöttem írok neki és a csoportnak egy olyan mesét, amelyben ő a főszereplő. A mese hatalmas sikert aratott a gyerekek között. Ezután kezdtem más szemmel is nézni őket és ha történt valami érdekes, leírtam. Öt-hat mese született így, amely később aztán bekerült a Leszel a barátom című könyvembe is. Amikor megszületik Györgyi testvére vagy kiesik Roli foga, azok mind igaz történetek. A mesék megírása után egy évvel készült el aztán az az ominózus ÉS-cikk és döntöttem úgy, elég a felnőttekből. Ekkor már a kisebbik lányom a hasamban volt és épp szülés előtt álltam. Ekkor vettem egy nagy levegőt és elküldtem a Pagony Kiadónak azt a bizonyos első mesémet Leáról. Majd aztán a többi ötöt-hatot is. Nagyon megtetszett a kiadónak, rendeltek szinte azonnal egy kötetre valót. Nagyon megijedtem, hogy fogok én ovis meséket írni, ha nem is vagyok már az óvodában, de aztán kiderült, hogy megy ez.
Pásztohy Panka illusztrációja (Vadadi Adrienn: Leszel a barátom?)
Az ovis könyveid szereplői, Lea, Ákos, Dorci, Peti ezek szerint mind valós szereplők.
Igen, de a mesétől eltérően az igazi Leának nem volt barátnője, de Ákos például tényleg beleharapott a kezembe, mert azt játszottuk, hogy ő egy kiskutya. Az valóban megtörtént.
Én azért szeretem a meséidet, mert nagyon finoman rejtőznek bennük az adott konfliktusok megoldókulcsai és egyáltalán nem érzem azt, hogy le akarnál nyomni valami nagy bölcseletet a gyerekek torkán. Emellett pedig, ami különösen a szülőknek lehet üdítő, nagyon könnyen olvashatóak a szövegeid.
Nagyon sok időt töltöttem óvodáskorú gyerekekkel és pontosan tudom, hogyan kell velük beszélni, mi az a mondat, amit megértenek és mi az, amit nem. Szerintem ez az én nagy szerencsém, meg az, hogy voltak mestereim. Leáék szegedi óvodájában például az óvónői párom zseniálisan reagált a gyerekekre. Tőle nagyon sokat tanultam. Olvasni pedig azért könnyű a meséimet, mert miután megírtam azokat, mindig hangosan felolvasom. Ez azért fontos, mert a gyerekek hallják a mesét, nem pedig olvassák. Sokszor a szinonimaszótárban keresgélek szavakat, hogy jól csengjenek a mondat végén. Szlenget sem használok.
Mint például?
Soha nem írom azt, hogy ovi, az óvoda. Nem írom azt, hogy zsepi, az zsebkendő. Azért használjuk ezeket a rövidítéseket, mert gyorsan akarjuk kifejezni magunkat, de azzal, hogy hosszan kimondódnak a szavak, lassabb lesz a mese is. Ezekre tudatosan odafigyeltem, csomó mindenre nem, de ezekre igen.
Mi az, ami neked óvónőként nagyon fontos volt és beépült a meséidbe is?
A humort nagyon szeretem, de csak azt, ami nincs a gyerek kárára. Az, ami neked vicces, de a gyereknek nem, kvázi a feje felett viccelődsz, azt nem szeretem, mert neki az nem jó. A másik a hibázás kérdése. Sok helyen láttam, hogy ha eltörik egy pohár, mert kicsúszik a gyerek kezéből, akkor csattan is a dadus. Szerintem nagyon ritkán fordul elő, hogy egy ovis direkt vágja földhöz a poharat, de ha mégis, annak is megvan az oka. Az egyik mesémben például kiesik a napos kezéből a tányér. A dadus csak annyit mond, na, ezt már nem kell elmosogatni! Szerintem így is lehet. Nem hibáztatjuk őket a tetteikért, ez nagyon fontos. Ettől tud egy nagyon szeretetteli légkör kialakulni.
Elmesélsz egy-két nehezebb élethelyzetet?
Volt egy kisfiú, aki nagyon nehezen szokott be az óvodába. Ahogy elkezdtem mesélni vagy énekelni, ő úgy kezdett el üvölteni a csoportszoba másik végében. Nem tudtuk, mi az oka, de nagyon nehéz volt egyszerre énekelni másik 29 gyereknek és őt is megnyugtatni. Ekkor megkértem a dadust, hogy jöjjön már be Balázshoz és csak guggoljon oda mellé. Egy ideig még üvöltött, de aztán a dadus türelmének köszönhetően szép lassan leszokott róla. Válogatós is volt. Mikor eléraktuk a spenótot és meglátta, mi az, bedobta a tányért az asztal közepére, bebújt az asztal alá és a nagy szemüvege alatt elkezdtek csöpögni a könnyei. Nyilván azért, mert iszonyatosan éhes volt. Ő nem azért csinálta, mert a falra akarta kenni a főzeléket, hanem mert éhes és csalódott volt. Ekkor titokban a dadus néni hozott neki vajas kenyeret. Magunkra csuktuk a csoportszoba ajtatát, Balázs enni kezdett és béke lett újra. Aztán volt egy kisfiú, aki nyugis gyerek volt, de előfordult, hogy nagyon durva volt másokkal és olyankor lökdösődött. Beszéltünk az anyukájával, aki elmondta, hogy amikor vécéznie kell és nem sikerül neki, akkor mindig ilyen. Innentől fogva, amikor láttuk, hogy lökdösődni kezd, egyikünk kiment vele kettesben és leguggolt a kisvécé mellett egy mesekönyvvel a kezében, hogy elterelje a figyelmét. És sikerült! Mindenkinek sokkal jobb lett, főleg neki.
Író-olvasó találkozó (Fotó: magánarchívum)
Te hogyan láttad magad óvó néniként? Milyen voltál?
Nekem a gyerekek mindig a barátaim voltak. Ilyen szemmel néztem rájuk. Ezért meg tudtuk engedni magunknak, hogy együtt játszunk, viccelődjünk, egymás mellett ebédeljünk, meghallgattam a titkaikat. Emlékszem, egyszer Marcitól egy játék közben megkérdeztem, „leszünk barátok?”, mire ő azt felelte, „azt hittem már azok vagyunk!”. De a barátság mellett azért felnőtt is voltam. Ha kiscsoportom volt, egész nap a szőnyegen ültem, hogy közelről láthassam őket, hogy az ölembe tudjanak bújni, ha hiányzott az anyukájuk. Ha nagycsoportosok voltak, átgondolt játékokat játszottunk, amiben fejlődik a finommotorikájuk, a számolási készségük,erősödik a vázizomzatuk, és minden, ami az iskolaérettséghez kell. Egyszer egy nagycsoportos szülőin aggódva kérdezte egy anyuka, hogy fel tudom-e készíteni a gyerekeket az iskolára. Amikor csodálkozva kérdeztem vissza, hogy miért kérdezi, annyit válaszolt, hogy „mert te olyan kedves vagy!” De persze fel tudtam, főleg, hogy Vekerdy után én is úgy gondolom, hogy egy egészséges gyerek egészséges környezetben, magától megérik az iskolára, nem kell ahhoz fejleszteni semmit. De attól fogva mindig kiírtam a faliújságra amit egyébként is csináltunk a héten. Akit pedig tényleg fejleszteni kellett, azzal többet játszottam kettesben.
Az egyik mesédben Peti nagyon morcos, mert rendőrbácsisat akar játszani, de senki nem hajlandó rá. Ákosnak is ad egy piros jelzést, a kisfiú azonban tiltás ellenére is lecsúszik a csúszdáról. Ekkor Dani meglöki és már meg is ütné, ha az óvó néni nem lépne közbe, aki azt mondja: „Hátha Ákos azért csúszott le hozzád, mert ő is játszani szeretne veled?” Ezek a mondatok honnan jönnek?
Ez egy másfajta kommunikáció, amit a humor és az elfogadás irányít. Nem úgy vagy ott a gyerekekkel mint egy felnőtt, nem akarod a felnőttségedből megoldani a szituációt. Abból indulunk ki, hogy a gyerek nem akar rosszat. Így nem is mondjuk rá azt, hogy rossz, mert fogalmunk sincs, hogy mi mozgatja éppen akkor. Tudni kell hátrébb lépni a szituációból és irányítani a haragunkat: „Most nagyon dühös vagyok rád, mert megütötted a testvéredet! Ne csináld!” Ezzel nem visszük tovább a dühünket a következő három mondatba meg a következő órába. Szerintem az is fontos, hogy ne legyen sok szabály, de ami van, az legyen betonbiztos! Például a késsel nem szaladgálunk, ez egy fontos szabály, de az, hogy az asztalra fel lehet mászni, mikor nem eszünk rajta, az szerintem oké. A gyerekeknek kellenek a korlátok, mert azok között érzik magukat biztonságban, de csak akkor, ha ezek a korlátok nem túl szűkösek. Én így igyekszem csinálni, de nem vagyok mintaanyuka!
Illusztráció: Pásztohy Panka (Vadadi Adrienn: Leszel a barátom?)
A könyveid alapján pedig annak tűnsz! Mondd, hogy néha kiborulsz te is!
Nem vagyok tökéletes, dehogy! Egy mesebeli óvónőről írni mindig sokkal könnyebb mint a valóságban olyannak lenni.
Az óvodapedagógusi szakma hogyan fogadta a könyveidet?
Nagyon féltem attól, mit szólnak majd hozzá, de alaptalan volt. Rengeteg óvónőtől kaptam pozitív visszajelzést, hogy milyen jó volt olvasni, mert őket is segítette bizonyos helyzetekben. Szoktam járni író-olvasó találkozókra, de a legtöbb helyen nem ismernek az óvó nénik és a gyerekek. Eleinte kételkedve ülnek ott, úgy néznek rám mint egy idegenre, de az előadás végén megsimogatják a lábamat az első sorban, odajönnek hozzám és azt mondják, szeretlek, aztán megölelnek. Ez a legnagyobb elismerésem.
Gondoltad, hogy ekkora sikered lesz?
Abszolút nem. Emlékszem, az első ovis könyvem, a Leszel a barátom? bemutatójára, ami a Pozsonyi Pikniken volt. A könyv annyira friss volt, hogy még én sem láttam. A könyvesbolt előtt vettem észre, hogy már az utcán áll a sor és mindenki kezében az én kötetem van. Nagyon furcsa érzés volt.
Válogatás Vadadi Adrienn könyveiből (Fotó: magánarchívum)
Ez hat éve történt. Azóta hány könyvet írtál? Lesz még ovis történet?
Huszonötöt. Az ovis meséket viszont befejeztem. Azt hiszem, már mindent leírtam, amit le lehetett.
Iskolás könyveid is vannak. Többek között az Alma utca 22. vagy a Nyomás a suliba!, amelyek kötelező olvasmányok is lettek több általános iskolában. Mi a következő?
A történet három gyerekről és két kutyáról szól, akik felnőttek nélkül, titokban felmennek a hegyre egy fontos dolog miatt, amiről nem tudjuk, mi az. A könyv érdekessége, hogy a főszereplőről nem fog kiderülni, hogy fiú-e vagy lány. Nekem ez lányos anyaként azért fontos, mert nagyon sokszor azt tapasztalom, hogy a fiúk egy-egy történetben azt képzelik, többek a lányoknál és ez engem nagyon fel tud bosszantani. A kötet várhatóan őszzel jelenik meg.
Maradni fogsz a gyerekkönyveknél vagy belevágsz esetleg felnőtt regényekbe is?
Rengeteg dolog történik velem a felnőtt világban, amit megosztanék, el is kezdtem egy regényt, de nincs mikor írni, másrészt eszembe jut, mit is mondhatnék én a felnőtteknek. Vannak bennem kétségek, kisebbrendűségi érzések ezzel kapcsolatban, de nagyon szeretném megírni egyszer.
Most mi van veled? Említetted, hogy nagyon sok minden.
Igaza volt a látónak a tánccal kapcsolatban is! Négy éve elegem lett abból, hogy gátlásos vagyok. Elmentem hát egy olyan táncra, aminek 5 ritmus a neve. Ez egy két órán át tartó szabad tánc, azt csinálsz benne, amit csak akarsz. Nehezen ment az elején, de ma már olyan bátor vagyok, hogy simán felmennék akár egy színpadra is, ha hívnának.
Minden nap írsz?
Minden nap nem, háromszor egy héten, akkor is legfeljebb négy órát, azt viszont nagyon koncentráltan. A többi időben sokat vagyok magammal, hagyom, hogy a történet, amivel foglalkozom tovább szövődjön bennem, figyelek a világra, ahonnan érdekes módon mindig az adott meséhez kapcsolódó dolgok jönnek.
Fotó: Sándor Katalin
Szentendre milyen terep ehhez? Megérte lecserélni a Tiszát a Dunára?
Szentendre a legjobb döntés volt, amit valaha is hoztam. Tíz éve, minden nap megfogalmazódik bennem, hogy milyen fantasztikus város. Elég pici ahhoz, hogy belátható legyen, hogy séta vagy biciklizés közben öt percenként összetalálkozzak egy ismerőssel, de elég tágas és sokféle ahhoz, hogy izgalmas tudjon maradni. Így aztán Szeged nem hiányzik, a Tisza helyett itt a Duna, az Alföld helyett a Pilis, a régi barátok helyett újak úgy, hogy a régiek közül néhányan megmaradtak. De azért nagyon jó haza menni. Olyankor mindig sétálok egy nagyon nagyot a régi helyeken, amik tele vannak emlékekkel. De ennyi elég is.
Kivel osztod meg ezt a csodás szentendrei életérzést?
Két lányommal, a férjemmel, egy macskával és egy keverék kutyával élek. A kutyát, Pipát örökbe fogadtuk. Azért Pipa a neve, mert egy nagyon pici lakásból költöztünk a kertes házba, és a boldogsághoz már csak a kutya hiányzott. Két gyerek megvolt, tehát kipipálva, autó pipa, kertes ház pipa, kutya: Pipa! Nincs tévénk, nincs rádiónk. Egy erdő szélén élünk, ahol minden nap sétálok és élvezem a testemet, ahogy lép és csodálom fákat. Nem tudom… lehet, hogy öregszem (felnevet).
Eltűnt az a „semmilyen se vagyok” érzés?
El. Ma már tudom, hogy a suli az csak a suli, de azon kívül ott a nagyvilág. Szeretek írni, táncolni, jókedvűnek lenni. És most nagyon jó!
