Bár Magyarországon „csak” egy párezres tüntetést szerveztek a Black Lives Matter-mozgalom árnyékában, az is békésen lezajlott és pár rasszista trollt leszámítva különösebben senkinek nem volt ellene kifogása (igaz, páran halkan, de teljes joggal megjegyezték, hogy a romákért valahogy sosem szerveződik hasonló), az Amerikát szó szerint lángba borító tüntetéssorozat hatása errefelé is érződik, méghozzá egészen konkrétan. Most például azokra a filmekre és sorozatokra gondolunk, amelyek eltűnnek a tévéből, a streaming szolgáltatókról és az online videótékákból.
Íme pár példa.
- Az HBO levette a kínálatából az Elfújta a szél című klasszikust. Teljes az egyetértés, hogy a film rasszista: a fekete szereplőket (főleg a házban szolgáló testes asszonyságot, Mammyt) durva, paródiaszámba menő sztereotípiák mentén ábrázolja; szerepük főleg annyi, hogy mosolyogva, önként és meghunyászkodva asszisztáljanak az őket rabszolgaként tartó gazdáiknak ügyes-bajos dolgaihoz. A szolgáltató úgy tervezi, újra fellövi majd a filmet, a jövőben azonban figyelmeztető szöveggel látja el, amely elmagyarázza a nézőknek, hogy ezek a sztereotípiák ma már vállalhatatlanok.
- Ugyanez már megtörtént a (magyar gyerekszemmel teljesen ártalmatlannak tűnő) Tom és Jerryvel: a korai évadokban felbukkanó fekete házvezetőnő (akit csak nyaktól lefele mutattak) szintén hasonló szerepkört képvisel, és az epizódokban egyébként is rendszeresen felbukkant a feketék parodisztikus, törzsi, blackface-re emlékeztető ábrázolása.
- Eltűnt a Little Britain (borzalmas magyar címén: Angolkák) című szkeccssorozat is, amelynek két főszereplője szintén durva stílusban parodizálta az ezredfordulós Nagy-Britannia jellegzetes alakjait: melegeket, külvárosi prolikat, bunkó hivatalnokokat és bizony a feketéket is.
- A Waczak Szálló egyik vonatkozó „feketéző” részétől is el kellett búcsúzniuk a UKTV streamingszolgáltató nézőinek. A Németek című epizódban az egyik szereplő lazán elsüti az n-betűs szót, John Cleese karaktere pedig a „náci németeken” gúnyolódik. Ez a rész a sorozat leghíresebbje, 1997-ben a világ 12. legjobb sorozatepizódjának választotta a TV Guide, Cleese „ne említsd a háborút!” mondata pedig a mai napig szállóige, nem csoda, hogy hatalmas botrány lett a törlésből. Maga Cleese is elítélte a döntést, mondván, hogy „az a szereplő egy őskövület, nem támogattuk a nézeteit, hanem viccet csináltunk belőlük, ha az emberek túl hülyék, hogy ezt felfogják, arra nem tudok mit mondani”. Két nappal később visszakerült az epizód, figyelmeztető szöveggel.
- A Hazárd megye lordjai című, 70-es években rendkívül népszerű – ízes magyar szóval élve – rednecksitcomja is eltűnhet az Amazon Prime választékából. A sorozat bűne: a két főszereplő autója, a Lee tábornok (így hívják a Dodge Chargert, amely éppen a műsornak hála lett legendás autó) tetején egy konföderációs zászló látható. A zászlót ma már a legtöbben (teljes joggal) a rabszolgatartás és a fehér felsőbbrendűség szimbólumaként tartják számon, több helyen tiltják is, például a NASCAR sem engedi be a versenyeire, balhéznak is a rajongók. A Hazárd megye egyelőre elérhető a szolgáltatónál Amerikában. Érdekesség, hogy a 2005-ös mozifilmben is felbukkan a zászló az autó tetején, ez ellen akkor sem emelt szót senki.
- Majdnem az összes rendőrös reality/dokusorozat megszűnhet a mozgalomnak hála, élükön a Zsaruk (Cops) cíművel. Azzal vádolják őket, hogy népszerűsítik és dicsőítik a (rendőri) brutalitást. Belenézve a sorozatba nagyon úgy tűnik, hogy jogosan: akadnak snittek, amelyek önmagukban is elmennének tüntetés-alapanyagnak, ha mondjuk csak úgy kiszivárognának a netre és nem egy nagyon népszerű sorozat részei lennének. Sokat elmond, hogy a Cops éppen a harminckettedik (!) évadánál tartott, el lehet tehát képzelni, mennyire jövedelmező volt. Hasonló sorsra jutott a szintén zsarus tematikájú Live PD és a Spektrumon futó L.A.’s Finest is.
Promóciós kép az Elfújta a szél bemutatójához
Mi folyik itt?!
Azt mi is szeretnénk tudni. Ezek a filmek, sorozatok eddig is itt voltak, eddig is az életünk részei voltak és minden minimális (pop)kulturális érzékkel megáldott embertársunkkal együtt pontosan tudtuk, hogy rasszisták, vagy legalábbis tartalmaznak rasszizmusgyanús elemeket, de mivel ezek csak filmek és sorozatok, úgy gondoltuk, nem bántanak senkit, békén hagytuk tehát őket. Aztán most, Geroge Floyd meggyilkolása után az összes düh és frusztráció a felszínre tört az amerikai fekete közösségben és más kisebbségek körében, az eredményt pedig mind látjuk: gumilövedékekkel, könnygázgránátokkal és -sprével háborúba induló rendőrök, fenyegetőző elnök, gyújtogatás, fosztogatás és javarészt békés (tehát mérsékelten kamerakompatibilis) tüntetések. A szórakoztatóipar döntéshozói pedig az utóbbi egy-két hétben hirtelen valahogy „rájöttek”, hogy a rasszista elemeket tartalmazó műsorok cikik, így egymásra licitálva távolítják el őket, ahonnan csak tudják.
Tényleg nem bántanak senkit ezek a műsorok?
Nagyon jó kérdés. A rasszista tartalmak olyan ütemben tűnnek el, ahogyan a rabszolgatartó, fehér hatalmasságok szobrait döntik le a tüntetők. Míg azonban a szobrok miatt kevesen balhéznak, Nagy-Britannia nagy része felháborodott azon, hogy a fent említett műsorokat már nem nézhetik. Teljesen mindegy, hogy például a Little Britain szereplői „egy-egy poént ismételgettek újra és újra, rémesen eltúlzott, ötlettelen sztereotípiák bőrébe bújva, a szabadság és a társadalmi igazságosság nevében ragaszkodnánk hozzá, beszélnünk sem kell erről, köszönjük szépen” – írja Georgina Lawton az Independenten. Szerinte abszurd, hogy a társadalom nagy része úgy reagál, mintha „nyert volna és kötelező lenne a woke kultúra, és a balosok most térde kényszerítenék az országot”, miközben a feketék évszázadok óta küzdenek az ellen, hogy úgy ábrázolják őket, ahogy ezek a műsorok teszik. (A legfőbb baj egyébként a blackface-szel van, azaz azzal, amikor elmaszkírozott fehér emberek játszanak feketéket, ez már ötven éve is nagyon ciki volt, de még a 2005-ben indult Little Britainben is előfordult.) Lawton azzal érvel: az a minimum, hogy a szolgáltatók figyelmeztető szöveget mellékelnek a műsorok mellé, ha nem teszik, azzal megengedik a nézőnek, hogy azonosuljon ezekkel a nézetekkel.
A fenti logika alapján a nézőket lépten-nyomon oktatni kell, fogni a kezüket, maguktól ugyanis nem tudják eldönteni, mi a valódi, mai rasszizmus, és mi az, ami a saját kora terméke és az akkori idők normáit közvetíti. A szolgáltatók is így gondolják: az HBO-tól a BBC-ig minden platform azzal érvelt, amikor törölni kezdte a tartalmait, hogy „változnak az idők”, és ami akkor rendben volt, ma már nem fér bele. Van ebben egy jó adag álszentség: eddig semmi bajuk nem volt a „korabeli” rasszizmussal, csak most, hogy a tüntetéseket meglovagolva az összes cég, reklámügynökség és a saját renoméjára adó celeb egymásra licitálva hangsúlyozza a sokszínűség fontosságát és azt, hogy mennyire elege van az intézményesült rasszizmusból, kezdték pánikszerűen ellenőrizni és törölni az aggályos filmeket, sorozatokat.
Rasszizmus ide vagy oda, nagyon fontos, hogy ezek a műsorok megmaradjanak az utókornak, nem szabad úgy tennünk, mintha nem is léteztek volna – mondja Jaqueline Steward filmtörténész, a feketék filmes ábrázolásának kutatója. Nem azért, hogy kedvünkre dagonyázhassunk a rasszizmusban, hanem azért, hogy kutatható legyen a kérdés és képesek legyünk beszélni róla. Az Elfújta a szél például csodásan megmutatja, honnan ered és hogy működik a fehér felsőbbrendűség. Ha eltüntetjük, ha eltüntetünk mindent, ami erre emlékeztet minket, sosem tanulunk a hibáinkból.
Akkor ezentúl törölnek mindent, ha valami nem tetszik a tüntetőknek?
Nyilván leegyszerűsítő kérdés, mégis ez a mostani helyzet igazi tétje. Mit jelent ez az egész? Marad a folyamatos önkorrekció? Minden csatornának, streaming platformnak és filmforgalmazónak lesz egy bizottsága, amely rendszeresen ellenőrzi, mely filmek, sorozatok (urambocsá’: könyvek) avultak el, lehetnek sértőek, öregedtek rosszul, és ha ilyet találnak, törlik? Ha pedig fejlődik a társadalom és felszámoljuk az egyenlőtlenségeket, és a mai dolgaink számítanak cikinek tíz-húsz év múlva, a most menő tartalmaktól is meg kell szabadulni?
Egyelőre nem tudjuk, de sokat elmond, hogy ilyesmi fel sem merült, amikor pár éve szintén a feje tetejére állt a világ. Igaz, a #metoo mozgalom inkább a tárgyalótermekben és a médiában zajlott, mint az utcán, de a nők elleni rendszerszintű erőszak hasonló volumenű ügy volt. Sok szó esett a nők szerepeiről és ábrázolásából a médiában, az viszont szóba sem került, hogy a már megjelent szexista, tárgyiasító filmeket, sorozatokat törölni kellene. (Vagy, ha fel is merült, senki nem merte elkezdeni.) Bajban is lettek volna a forgalmazók, ez ugyanis azt jelentette volna, hogy a tartalmaik tetemes részétől meg kellett volna szabadulniuk. A szexizmus a filmekben kevésbé látványos, mint a rasszizmus, de mélyebben jelen van, „bűnös” nagyjából az összes James Bond-film, az összes sci-fi és fantasy, amelyben lenge öltözetű nőket mutogatnak férfi írók és rendezők a férfi nézőknek és az összes romkom, amely a házasságról ábrándozó, önmagát csak az igazi férfi oldalán elképzelni képes nőkről szól. A lányokat félmeztelen sikoltozógépekként bemutató slasher horrofilmekről nem is beszélve. Tehát a filmtörténelem jó részét törölni kellene.
A videojátékokról nem is beszélve, amelyekben a nők évtizedekig dekoratív elemek, vagy a játékost motiváló, megmentendő, bajba jutott hercegnők voltak, csak az utóbbi öt-tíz évben kezdtek el dolgozni azon a fejlesztők, hogy erős, független női hősöket mutassanak nekünk. Ennek legnagyobb nyertese Lara Croft a Tomb Raiderből, aki így nézett ki a kilencvenes évek végén és így néz ki most:
Forrás: CORE Design, Eidos-Montréal
A szórakoztatóipar tehát egy kicsit egészségesebben reagált a #metoora, mint ahogy most a Black Lives Matter mozgalomra reagál. Nem a múltját akarta lenullázni, hanem, amennyire a piac engedte, összeszedte magát és tisztességes (de legalábbis jó szándékú), nőkről szóló filmeket, sorozatokat, játékokat kaptunk. A Szolgálólány meséje már a Weinstein-botrány előtt hivatkozási alap volt, James Bond inkább kiégett alkoholista, mint a nőket az ágyában szakmányban cserélgető macsó, Mike Myers áldozata 40 év után végre fegyvert fog és szembeszáll a legyőzhetetlen, konyhakéses szörnyeteggel az új Halloweenben, és még a Láthatatlan emberből is kaptunk egy párkapcsolati erőszakra kihegyezett bosszúdrámát – amilyen erőltetetten hangzik ez, olyan jó lett a film.
Rasszizmusügyben ehhez képest siralmasan állunk, a legtöbbeknek a felszínes, de jó szándékú Amerikai história X című mesefilm ugrik be, rosszabb esetben a fekete cselédekről szóló A segítség (The Help), amely kritikusai szerint pont úgy állítja be elfogadottként a gazdag fehérek alatt szolgaként dolgozó színes bőrű nőket, ahogy az Elfújta a szél tette annak idején. Azért akadnak üdítő kivételek, például a teljes Spike Lee-életmű, vagy a két legjobb rasszizmusról szóló film, amelyet egymás után rendezte a (micsoda meglepetés!) szintén fekete Jordan Peele: a Tűnj el! (Get Out) és a Mi (Us).
Egyik sem szájbarágós társadalmi dráma, ravasz és szórakoztató horrorfilmek ezek, amelyek abszurd és hátborzongató történetbe csomagolva mutatják be, mivel kell szembesülnie nap mint nap az Amerikában élő feketéknek, még akkor is, ha történetesen megvetették a lábukat a középosztályban és igyekeznek beilleszkedni a fehérek közé. (A tanulság: nem fog menni.)
Mindenesetre csodálatos lenne, ha a filmesek összeszednék magukat és a koronavírus miatti kényszeres leállást arra használnák, hogy egyenlő(bb) feltételeket teremtsenek a fekete alkotóknak, mire újraindul a munka. Sokkal jobb hely lenne a világ, ha ők is szóhoz jutnának. Így talán az Elfújta a széltől és a Waczak szállótól sem félnének a forgalmazók, és a Little Britaint sem azért kerülne a süllyesztőbe, mert a szolgáltatók úgy döntöttek, jobb, ha törlik. Hanem azért, mert gagyi.
