2010 karácsonya volt, amikor az akkor 44 éves Maria Sødahlt felhívták a kórházból, hogy rossz hírt közöljenek vele. Agydaganata van, sürgősen műteni kell, de még így is csak nagyon csekély esélye van a túlélésre. Maria és párja, Hans Petter Moland filmrendező (Az eltűnés sorrendjében) úgy döntöttek, hogy amíg csak lehet, a dolgot titokban tartják a szakajtónyi gyerekük és a rokonság elől, hogy ne rontsák el ezzel az ünnepeket, de nem könnyű mosolyogva ajándékokat bontani és fát díszíteni, ha az embert megkísérti a halál. Maria és Hans Petter aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttek, hogy ha már eddig nem tették meg, itt az alkalom, hogy végre megházasodjanak, közvetlenül Maria nagy műtétje előtt, alig egy-két nap leforgása alatt összehozva egy lakodalmat. Azóta már közel egy évtized eltelt, Maria Sødahl pedig sikeresen felépült a betegségből, és filmet forgatott arról a hétről, ami gyökerestül változtatta meg az életét. A Remény író/rendezőjével, és a filmben őt alakító Andrea Bræin Hovig-gal még a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon beszélgetett az nlc, pár héttel a világjárvány kitörése előtt.
Maria, nem tűnik úgy, hogy a saját hasonmásodat próbáltad megtalálni a Remény főszerepére. Andreaval egyáltalán nem hasonlítotok egymásra.
Maria Sødahl: Sosem volt célom, hogy valaki hozzám hasonlót találjak. Egy nagyszerű színésznőre volt szükségem, aki képes meglepni, és a játékával többet tud nyújtani annál, mint ami a forgatókönyvben olvasható, gazdagabbá tudja tenni a karaktert a játéka által. Olyasvalakire volt szükségem, aki nemcsak színészként, hanem magánemberként is megélt már sok mindent, ezért ismerősek számára azok az elemi erejű érzések, melyek felbukkannak ebben a sztoriban, és nem ijed meg tőlük.
Stellan Skarsgard, Andrea Braein Hovig, és Maria Sodahl (Fotó: Christoph Soeder/dpa)
Norvégia nem olyan népes ország, és a filmszakma is kicsi. Gondolom korábbról jól ismertétek egymást.
Andrea Bræin Hovig: Igazából nem. A 2010-es Limbo című filmjénél én is felmerültem szereplőként, de végül nem kaptam meg a szerepet, és magánemberként sem ismertük egymást. Most már nagyon jól ismerjük egymást, de ez mind ennek a filmnek köszönhető.
Jól tudom, hogy nagyon sok színésznőt meghallgattál a főszerepre?
Maria Sødahl: Nagyon tág körből válogattam. Életkorban sem feltétlenül ragaszkodtam ahhoz, hogy olyasvalakit találjak, aki annyi idős, mint én voltam, amikor megküzdöttem a betegséggel. Úgy gondoltam, hogy nem olyan lényeges, hogy a karaktert játszó színésznő is 44 éves legyen. Jó lehetett valaki, aki 38 éves, de azt sem zártam ki, hogy egy 51 éves színésznőben találom meg azt, akit keresek. Igazából az élettapasztalat számított, és az, hogy ez látszódjon rajta a kamerák előtt.
Andrea, elmeséled, hogyan kaptad meg a szerepet?
Andrea Bræin Hovig: Leültünk egy kávéra, és rengeteget nevettünk és sírtunk. Aztán volt próbafelvétel is immár kamera előtt. Azelőtt kicsit féltem, mert azt gondoltam, hogy Maria saját magát akarja majd viszontlátni a vásznon általam, de a próbán rájöttem, hogy már képes kellő távolságtartással kezelni a történetét, és nem önmaga mását akarja viszontlátni. Megnyugtatott, hogy nem kell valakit másolnom, és úgy tudok dolgozni, ahogy máskor is szoktam. Szerencsére Maria a forgatás idejére már teljes mértékben feldolgozta mindazt, ami történt vele, és az volt a fontos számára, hogy egy jó film szülessen, nem pedig az, hogy pontosan azt és pontosan úgy meséljük el a történetét, ahogy azt ő megélte.
Stellan Skarsgard és Andrea Braein Hovig a Remény c. filmben (Fotó: ADS Service)
Maria, kilenc éve nem készítettél filmet, mivel pont az előző filmed után diagnosztizálták az agytumorodat. El tudtad volna készíteni ezt a filmet korábban is? Vagy szükséged volt erre az időre, hogy kívülről tudd nézni a saját történetedet?
Maria Sødahl: Három évembe került csak az, hogy felépüljek a betegségből a műtétem után. Amikor ez megtörtént, csak azután kezdtem elhinni, hogy túlélhetem. Ezután hosszú időbe telt kitalálni azt is, hogyan mesélhetném el a történetemet úgy, hogy egyszerre legyen hű mindahhoz, ami velem történt, miközben egy fikciós sztorin dolgozzak, amit kellően távol tudok tartani magamtól. Az egész folyamat során nagyon szigorú voltam magamhoz, és például ragaszkodtam ahhoz, hogy olyan nyersen meséljem el a történetet, amennyire csak lehetséges. Nem akartam biztonsági játékot játszani azzal, hogy csak elmesélek egy megható sztorit, aminek a néző megkönnyezi a végét. Nem akartam, hogy a film rólam szóljon, ugyanakkor azt szerettem volna, hogy nagyon is személyes legyen számomra. Azt meg végképp el akartam kerülni, hogy a filmkészítés egyfajta terápia legyen számomra.
Szerinted nem jó, ha egy művész terápiára használja az alkotást?
Maria Sødahl: Ezzel komoly problémáim vannak. Elképzelhető, hogyha pár év múlva visszanézek majd a filmre, látni fogom, hogy terapeutikus hatással volt rám az elkészítése, ugyanakkor nem szerencsés, ha a közönség ebből bármit is megérez. Úgy hiszem, hogy a jó művészet több annál, minthogy a művész a közönségre öntse a kínjait. Az ember szenvedései adhatják a művészete hátterét, de a jó művészetnek túl kell lépnie azon, hogy pusztán ezen szenvedések feldolgozásáról szóljon.
Andrea Bræin Hovig: Kicsit arrogáns dolog azt gondolni, hogy ha az ember filmre viszi a lelki kínjait, abból rögtön igazi művészet születik. Nem hiszem, hogy a fájdalmaink feldolgozása önmagában arra való lenne, hogy más emberek olvassanak vagy filmet nézzenek róla. Lehet persze kiindulópont az alkotásnál, de ennél komplexebbé és nagyobbá kell válnia ahhoz, hogy művészetté váljon. Egy kicsit fázom a terapeutikus szótól. (nevet)
A film azzal kezdődik, hogy kiírod, ez a te történeted, a film mégis nyitott végű, úgy fejeződik be, hogy itt még bármi megtörténhet, miközben tudni lehet, hogy te teljesen felépültél a betegségből, és itt vagy velünk, hogy ezt elmeséld. El akartad kerülni a happy endet?
Maria Sødahl: Szerintem amit látsz, az egy igazi happy end. Számomra ugyanis a Remény nem egy dráma arról, hogy ez a nő túl fogja-e élni a betegségét, hanem egy szerelmesfilm egy párról, akiknek egy nehéz helyzettel kell megbirkózniuk, és egy családról, ahol fel kell dolgozni egy nem mindennapi szituációt. Engem az érdekelt, hogy a halál fenyegető árnyéka hogyan hat a családon belüli kapcsolatokra. A Remény számomra arról szól, hogy egy nő kap egy második esélyt arra, hogy szeressen és szeretve legyen. Ez az igazi happy end.
Mindig is azt szeretted volna, hogy a filmed a szerelemről, ne pedig az agytumorról szóljon, vagy csak később fordultál vele ebbe az irányba?
Maria Sødahl: Amikor felépültem és lehetőségem volt visszanézni a családomra és a férjemre, elgondolkodtam azon, hogy vajon mindez így alakult volna a rák nélkül is?
Jelenet a Remény c. filmből (Fotó: ADS Service)
Túl nyers azt kérdezni, hogy a rák mentette meg a férjeddel való kapcsolatodat?
Maria Sødahl: Kétségtelenül egy figyelmeztetés volt, hogy az, ahogyan korábban éltünk nem volt rendben. Aztán jött a betegség, ami megerősítette a családtagjainkkal való kapcsolatokat, és a kettőnk szerelmét. Lehetőséget jelentett, hogy általa jobban, másképp szeressük egymást.
Andrea, a filmben a párodat Stellan Skarsgård alakítja, és csodásak vagytok együtt. Benned mikor realizálódott, hogy jó páros lesztek?
Andrea Bræin Hovig: Ahogy először találkoztam vele. Egy étterembe ültünk be együtt, és éreztem, hogy ő egy olyan ember, aki mellett biztonságban vagyok. Nem kell mellette izgulnom, ha ő ott van, biztosan egy valódi emberi kapcsolat fog kibontakozni a vásznon. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellett volna keményen dolgoznunk és a határainkat feszegetnünk, de mindig kellemesebb, ha ezt a munkát olyasvalakivel tudod elvégezni, aki mellett biztonságban érzed magad, és akiről tudod, hogy vele nem lehet rossz a végeredmény.
Maria Sødahl: Amúgy Stellant választottam ki először, ami elsőre hülyeségnek tűnhet, hiszen nem ő a történet főszereplője.
Ha jól tudom ő régi családi barát nálatok…
Maria Sødahl: Ez így van, de ettől még a castingot a főszereplővel szokás kezdeni. Szóval kiválasztottam Stellant, aztán valamivel később Andreát, de hónapok teltek el úgy, hogy már mindketten leszerződtek a filmhez, de még sohasem találkoztak, nem láttam őket együtt. Nagyot kockáztattam, de tudtam, hogy van két nagyszerű színészem, és biztos voltam abban, hogy jók lesznek együtt. Kicsit olyan volt az egész, mint egy elrendezett házasság: alkalmazkodniuk kellett egymáshoz, nem volt más választásuk. Bíztam annyira bennük és a döntésemben, hogy meg mertem ezt kockáztatni. Nem féltem attól, hogy nem működik majd a dolog, az viszont nagyon érdekelt, hogy az energiáitok hogyan hatnak majd egymásra. Vicces, hogy elsőre kissé komikusan hatnak egymás mellett, hiszen Stellan nagyon magas, míg Andrea egy pici, alacsony nő, de nekem tetszett, hogy ők egy furcsa páros, akiket nem feltétlenül képzelsz el egymás mellett. Pont az teszi őket hihetővé, hogy ők nem egy tökéletes páros.
A filmben a karaktered rengeteg orvossal beszél, de csak az egyikük ad neki némi reményt. Mit gondoltok, egy orvosnak ilyenkor az a dolga, hogy a legnehezebb helyzetben is reményt keltsen, vagy azt kell tényszerűen kimondania, amit gondol, legyen az bármilyen kegyetlen?
Maria Sødahl: Ez egy nagyon komplikált kérdés. Rengeteg orvossal beszéltem még betegen, és aztán később is, amikor már a filmemet készítettem elő. Szerintem a kérdésre nem létezik helyes válasz. A remény ugyanakkor mindig nagyon fontos, de van különbség a hamis remény – amikor a tényeket figyelmen kívül hagyva reménykedsz valamiben – és az igazi remény között. Minden beteg más, ráadásul Anja karaktere erősen begyógyszerezve, kissé erőszakosan akarta kikényszeríteni a választ az orvosokból, úgyhogy ők inkább azt mondták neki az esélyeiről, amit tényleg gondoltak. Felnőtt nő, dolgozza fel! Az orvosoknak azonban nem könnyű jóslásokba bocsátkozni egy ennyire komplex betegség esetében.
Fotó: ADS Service
Magyarországon nem tanítják az orvosokat arra, hogy egy ilyen helyzetben hogyan kellene kommunikálniuk a betegükkel. Norvégiában más a helyzet?
Andrea Bræin Hovig: Nálunk is ugyanez a helyzet.
Maria Sødahl: Épp most kezd ebben változni valami. A vicces az, hogy pont a mi filmünket használják az ezzel kapcsolatos oktatáshoz. Megmutatnak belőle jeleneteket az orvostanhallgatóknak, és megvitatják őket.
Hogyan reagált a norvég közönség a filmre?
Andrea Bræin Hovig: Nagyon szeretik, ami egyáltalán nem lepett meg, mert tényleg jól sikerült a film. Az emberek meghatódva jönnek ki a moziból. Rengeteg ember jött oda hozzám az utóbbi időben, hogy megköszönjék az élményt.
Maria Sødahl: A fogadtatása nagyon jó volt. Azt vettem észre, hogy a nézői reakciók leginkább attól függnek, hogy milyen idős nézőkről van szó. Minden korosztálynak mást jelent ez a film. A harmincasok azt gondolják, hogy ez egy nagyon sötét film, míg a hetvenesek úgy tekintenek rá, mint egy ragyogó filmre, ami teli van élettel. Az Andrea és Stellan közti korkülönbséget is másképp fogadják a különböző korosztályokba tartozók. Ez egy témákban gazdag film, talán kicsit túl sok témát is érintünk benne, de pont ennek köszönhetően mindenki máshol találja meg benne a kapaszkodókat.
Fotó: ADS Service
Mikor döntötted el, hogy a film csupán egyetlen hét eseményeit mutatja majd be? Valóban pont karácsonykor tudtad meg a diagnózist, vagy csupán dramaturgiai okokból helyezted a cselekményt ebbe az időszakba?
Maria Sødahl: Történet szintjén minden nagyon közel áll ahhoz, ahogy a valóságban történt. Stimmelnek a dátumok, az orvosi diagnózis, az, hogy újévkor van a születésnapom, és az is, hogy tényleg ebben az időszakban házasodtunk össze. Ez ajándék volt az élettől a film dramaturgiájához. A vicces az, hogy több olyan dolgot is ki kellett hagynunk, ami tényleg megtörtént, mert hiába volt igaz, a filmen mégis mesterkéltnek hatott. És hogy miért csak egy hét? Mert forgatókönyvíró vagyok, és ez az egy hét pompás keretet biztosított a történetemnek, és nem volt szükség többre. Kezdődik az egész egy orvosi diagnózissal, majd love storyként fejeződik be közvetlenül a műtét előtt.
A Remény július 16-tól látható a hazai mozik műsorán.
