Esküvő. Ezer ilyet láttunk már, maximum nem a sivatag közepén, Palm Springsben. A násznép azonban itt is ugyanolyan, mint bárhol a világon. Épp itt van dolga a nagyra nőtt gyerek Nylesnak, aki csak a barátnője, Misty kísérőjeként van jelen, valamint a menyasszony húgának és koszorúslányának, Sarahnak, aki a család fekete báránya, mert túl sokat iszik, túl nagy a szája és mindenkivel összefekszik. Normális esetben Nyles és Sarah között semmi sem történne, de ez itt nem egy normális eset: a srác, akit senki sem kér fel párköszöntő beszédre, először emlékezetes köszöntőbeszédet mond, aztán olyat táncol – végig Sarah-val szemezve -, mintha egész életében ezt gyakorolta volna, és mintha mindig pontosan tudná, hogy mi az, amivel el tudja bűvölni a lányt.
A Palm Springs című film készítői szerencsére tudják, hogy mindannyian láttuk már az Idétlen időkiget, így nem akarják újra megismételni azt: Nyles nagyjából ott jár a film elején, ahol Bill Murray járt az Idétlen időkigben fél órával a játékidő vége előtt. Túl van már mindenen – igen, az öngyilkosságokon is – , és elfogadta, hogy egy időhuroknak köszönhetően valószínűleg örökre ebben a sivatagi hotelben ragadt Palm Springsben, és egyszerűen csak szeretné jól érezni magát.
Egy ember helyett kettő
A film azonban nemcsak abban nyújt újdonságot, hogy más ponton szállunk be a történetbe. Az este, amikor Nyles éppen azon dolgozik, hogy az ágyába vigye Sarah-t, váratlan dolog történik: egy baleset miatt a lány is átesik ugyanazon az időhurkon, amin a fiú is átment sok évvel ezelőtt, és azt veszi észre, hogy ő is az esküvő napjának rabjává vált, és minden reggel ugyanabban a hotelszobában ébred fel a sivatag közepén, ahol ott az egész családja, és mindenki csak és kizárólag a nővére esküvőjével van elfoglalva.
Elsőre talán azt gondolhatnánk, hogy ez nem is olyan különbség, pedig azáltal, hogy két ember ragad az időhurokba, nem pedig egy, hirtelen teljesen másról kezd szólni az egész. A Palm Springsben az időhurok nagyjából a szerelem metaforája: megmutatja, két ember hogyan csiszolódik össze az idővel, hogyan utálják meg egymást, és hogyan lehet ezt az utálatot is szeretetté formálni közöttük. Lehet, hogy ez most nagyon nyálasan hangzott, de a filmben semmiféle prédikáló jelleg nincs: egy rendkívül szórakoztató, mindössze kilencven percbe sűrített cselekményt kapunk nulla üresjárattal, ahol senki sem próbálja ránk tukmálni a nagy üzenetet, egyszerűen az ott van a sorok között, hogy két röhögés között elgondolkodhassunk kicsit rajta.
Régi recept, új mondanivaló
Az Idétlen időkig időhurkos receptjét már rengetegszer felhasználták. Készült már vele vonatos-terroristás thriller (Forráskód), inváziós akció/sci-fi (A holnap határa), tinifilm (Before I Fall), slasher horror (Boldog halálnapot!) és sikeres Netflix sorozat (Végtelen matrjoska) is, ugyanakkor a filmesek óvakodtak attól, hogy az ismerős felállást egy ismerős műfajban, a romantikus vígjátékban használják fel újra. Nyilván mindenki attól tartott, hogy így túl direkt lesz az áthallás a Bill Murray-klasszikussal, és tény, hogy ez a kockázat adva volt, de a Palm Springs készítői ügyesen kikerülték a csapdát, és a filmjüket egyáltalán nem érezzük önismétlésnek. Míg az Idétlen időkigben Bill Murraynek le kellett vetkőznie az önző, cinikus énjét, hogy jobb emberré válva továbbléphessen, itt teljesen más irányt vesz a történet: a Palm Springs arról szól, hogyan tanulja meg két ember értékelni az emberi kapcsolatokat, a szerelmet és egymást. A helyzetet az is bonyolítja, hogy ők ketten az időhurok előtti életükben sem voltak épp a csúcson. Nyles-t csalta a barátnője, és amúgy sem tudta, mit kellene kezdenie az életével, míg Sarah egyenesen önundortól és depressziótól szenvedett, és képtelen volt túllépni ezen. Két ilyen ember számára az időcsapda nem feltétlenül csapda, inkább egyfajta lehetőség, hogy újradefiniálják önmagukat és az életüket.
Palm Springs (2020) – Fotó: Netflix
Az Andy Samberg-faktor
A Palm Springsben az a jó, hogy a végtelenségig lehetne filozofálni a hátterén és azon, hogy az időhurok hogyan hat a szereplők kapcsolatára és életére, de a film sosem feledkezik meg arról, hogy nem egy romantikus drámáról, hanem egy friss romantikus vígjátékról van szó. Mert amikor Nyles és Sarah épp nem fásultan fetreng az önsajnálattól, akkor általában üdítően eredeti és merész programokat találnak ki maguknak, legyen az vezetői engedély nélküli repülővezetés, egy sivatagi bár kocsmatöltelékeinek igen eredeti provokálása vagy a násznép bombával ijesztgetése. Ezek mind tényleg nagyon szórakoztatók, amire garancia, hogy Nyles-t Andy Samberg alakítja, aki a Lonely Island nevű vicczenekar zseniális frontembere, és nem mellékesen olyan kevésbé ismert, de pompás vígjátékok fűződnek a nevéhez, mint Popsztár – Soha ne állj le a soha le nem állással vagy a Brigsby mackó. Sambergnek hihetetlen érzéke van a komédiázáshoz, de valahogy a nagyjátékfilmjei mintha elátkozottnak tűnnének: megbuknak, nem kapnak megfelelő kampányt vagy egyszerűen elsüllyesztik őket egy olyan streaming-szolgáltató (Hulu) választékában, amit még Amerikában sem néznek olyan sokan, mint mondjuk a Netflixet, nemhogy világszerte. Szóval a Palm Springs-t gyakorlatilag elsüllyesztették, pedig egy szebb világban ez lenne a nyár legsikeresebb vígjátéka, amit több száz nézővel lehetne végigröhögni egy nagy, légkondicionált moziteremben.
Andy Samberg és Cristin Milotin (Fotó: Netflix)
A nagy felfedezés: Cristin Milotin
A film nagy felfedezése azonban nem Andy Samberg, hiszen ő csak jól hozza azt az örök felnőtt testbe ragadt nagy gyereket, akit mindig is szokott – bár a film végi nagy szerelmi vallomása valószínűleg a színészi karrierje eddigi csúcspontja – , hanem a leginkább a Fargo és az Így jártam anyátokkal című sorozatokból, és a Black Mirror USS Callister című híres epizódjából, valamint a Broadwayről ismert Cristin Milotin, aki egyszerre képes önfeledten együtt bohóckodni Samberggel, miközben át tudja adni a karaktere tépelődéseit, kételyeit, önmarcangolását és mélyrepülését is. Okos, érzékeny és nagyon is szerethető. Bár első ránézésre nem kimondott sztáralkat, de ha tovább figyeled, rájössz, hogy megvan benne az a kisugárzás, ami ahhoz kell, hogy még nagyon sokra vigye. Az egyik legemlékezetesebb mellékszerepet pedig Hollywood legszerethetőbb morgós arcú színésze, J.K. Simmons (Whiplash) alakítja, aki egy pompás jelenetben nyitja fel Nyles szemét, hogy olykor az, hogy a szeretteinkkel tölthetjük az időnket, mindennél nagyobb ajándék.
Cristin Milioti (Fotó: Rich Polk/Getty Images for IMDb/AFP)
A Palm Springs szerencsére nem próbál meg reális/tudományos magyarázatot adni az időhurokra (volt egy földrengés, aminek köszönhetően megnyílt egy kapu, és aki azon belép…), így még némi logikai baki is belefér a végén, de az ilyesmin könnyen túllépünk, ugyanis ez a film elsősorban nem az agyunkra, hanem a szívünkre próbál hatni. Ráadásul a karanténos hónapoknak köszönhetően Nyles és Sarah csapdába kerülésével most az egész világ könnyebben tud együtt érezni, és a film emiatt kap egy olyan jelentésréteget is, ami az alkotók részéről egyáltalán nem volt tudatos, hiszen a filmet még jóval a koronavírus-járvány kitörése előtt készítették el.
