A naspolya (vagy népiesen lasponya, esetleg miszpolya) nem egy túlságosan vonzó küllemű gyümölcs; leginkább talán egy szolidan rothadó almára emlékeztet, amit ráadásul még ki is beleztek, illetve bizonyos – de aligha mérvadó – vélemények szerint pedig egy tágra nyílt ánuszt formáz, szóval ebbe talán ne is menjünk bele jobban (csak egy kicsit: jellemző, hogy némely francia vidékeken cul de chien, azaz kutyasegg néven is ismerik). Cserébe viszont remek lekvárt, szörpöt, befőttet, sőt, akár bort vagy sajtot is készíthetünk belőle, de önmagában is nagyon finom (és egészséges!), már persze ha valaki szereti ezt a jellegzetesen fanyar, savanykás ízt.
Hogy jelenleg mennyire divatos vagy nem divatos a naspolya az ún. nyugati világban, azt nehéz megmondani; ez a találomra kiválasztott 2017-es cikk például a naspolya reménybeli nagy visszatérését harangozza be (ami ugyebár azt jelenti, hogy legalább egy időre el kellett tűnnie), egy másik, 2018-ból pedig elfeledett, ősi gyümölcsként hivatkozik rá, amire szomorúan rímel, hogy egy pár héttel ezelőtti írásunkban mi is az elfelejtett gyümölcsök végtelen raktárába helyeztük az egres, a bőralma (tényleg, mi az a bőralma?) és a többiek mellé.
A noszpolyafa gyümölcseit, minek előtte meglágyul, akkor szedik: de jobb, ha a fáján hagyják, hogy egyszer vagy kétszer megcsípje a dér, s édesebb leszen. Ha elébb leszedik, s szalmára rakják, úgy is meglágyul, és akkor eszik őtet nyersen, mert főve nem láttam”
Lippay János: Posoni kert (1667)
Az mondjuk tény, hogy a naspolya népszerűsége valóban folyamatosan és drámaian hullámzott a történelem során. Az ókori görögök és rómaiak még két pofára tömték magukba, a népvándorlások korában hanyagolták, Nagy Károly idején ismét kedvelt gyümölcs lett, majd pár évszázad után megint lanyhult iránta az érdeklődés, de aztán a reneszánsz kori tudomány és művészet újra népszerűsíteni kezdte, és így tovább – ahogy azt Surányi Dezső gyümölcsprofesszor pár éve összefoglalta az Élet és Tudomány hasábjain; ő egyébként ugyanebben a cikkben méltatlanul elhanyagolt gyümölcsnek nevezi a naspolyát.
Ha valakinek nem lett volna világos, hogy miről is van szó: ez itt a naspolya (fotó: Wikipedia)
A naspolya hányattatott karrierjére és tragikus meg nem értettségére talán magyarázatul szolgálhat, hogy ezt a gyümölcsöt egy időben – a 16-17. században – rendszerint a prostitúcióval, a romlottsággal, a bűnnel, a szexszel és egyéb, egyszerre taszító és vonzó dolgokkal azonosították. Nyilván a fentebb is részletezett speciális anatómiája miatt, na meg azért, mert megrohad, mielőtt megérne.
Egyebek mellett maga Shakespeare is többször bevetette a napsolyametaforát. Például a Rómeó és Júliában, mikor Mercutio a szegény Rómeó Rosaline iránt érzett viszonzatlan szerelmén gúnyolódik: „Bár lenne a babája oly gyümölcs/Mit „naspolyá”-nak hívnak víg cselédek/ Ó, Romeo, bár lenne a babád/Egy szétnyílott izé s te téli-körte!” (a szétnyílott izé az egyébként konkrétan a segg, csak a fordító Kosztolányi nem óhajtotta leírni) vagy a Szeget szeggelben, mikor a ripők Lucio ízléstelenkedik egy sort: „Tettem hát [mármint teherbe ejtett egy leányt]; csakhogy el kellett esküdnöm, különben összeházasítottak volna a rothadt naszpolyával.” A naspolyatudomány főtételét pedig a Rosalinda mondta ki az Ahogy tetszikben:
„Majd belé oltalak téged, s akkor aztán lasponyát oltottam belé: mert akkor a legkoraibb gyümölcsöt fogja teremni; mivel te már rothadsz, még mielőtt félig megértél volna, és ez ép a lasponya fő erénye.”
Ám a holland aranykor festői talán még kortársuknál, Shakespeare-nél is többet tettek a naspolya népszerűsítéséért, valamint azért, hogy ez a fura kinézetű gyümölcs végképp a pénzért vásárolt mocskos szex, a bujaság és a hanyatló erkölcsök szimbólumává váljon.
Itt van Adriaen Coorte elragadó csendélete, amely sokkal több néhány gusztusosan elrendezett gyümölcsnél: a lelógó szőlőfürt maga Krisztus, a pillangó az üdvösség felé tartó lélek, a naspolya meg a bűn, a fertő és a végromlás.
Adriaen Coorte festménye 1687-ből (forrás: Wikipedia)
A Jacob Marrel festményén araszoló csiga ugyancsak bölcsen a krisztusi szőlő felé indul a rohadt gyümölcsök helyett.
Jacob Marrel: Csendélet szőlővel, 1670-ből (forrás: Wikipedia)
Martinus Nellius (aki természetesen egy férfi) felemelt mutatóujjal moralizálva állítja választás elé a hölgyeket: birsalma vagy naspolya? Azaz: kiegyensúlyozott családi élet vagy felelőtlen promiszkuitás? Mindenki jól gondolja meg a választ! És közben vegyük észre a félmeztelen nőalakot az asztal alatt.
Martinus Nellius: csendélet, 17. század vége (forrás: Wikipedia)
Mint az közismert, a holland aranykor (és a flamand barokk) festményeinek úgy 60-70 százalékán alkoholt vedelő és/vagy felhőtlenül szórakozó emberek láthatóak, nem ritkán valamilyen bordélyházi jelenetben. Ezekre persze nem szükséges mindenáron naspolyát festeni, hisz már eleve szerepel rajtuk prostituált, de azért előfordult, hogy a romlott gyümölcs is odakerült (ha elsőre nem tűnne fel: a perverz, szakállas úr kezébe) – csak, hogy nyilvánvaló legyen, hogy mi is folyik itt:
Dirck van Baburen: A kerítőnő, 1622 (forrás: Wikipedia)
Mindez persze ne tántorítson el senkit a naspolyafogyasztástól; hisz, mint említettük, igen egészséges, és nagyon finom tud lenni.
Kapcsolódó cikkeink:
- Vedelő és pipázó majmokon szórakoztak az emberek a 16. században
- Egresszósz francia csavarral – mikor ettél utoljára piszkét?
- Anglia stricitábornoka is segített megírni a londoni örömlányok enciklopédiáját
kiemelt kép: Prisma by Dukas/Universal Images Group via Getty Images
