Ha tavaly ilyenkor nézem meg a Made in Italy-t, valószínűleg elintéztem volna ennyivel, hogy egy alsó középkategóriás giccs, ami az édesanyját nemrég elveszítő Liam Neeson lassan kopó sármjával és a toszkán táj szépségével próbálja eladni magát ahelyett, hogy valamirevaló sztorit kanyarítottak volna hozzá. Idén azonban pont elmaradt a tengerparti nyaralásom, és sokakhoz hasonlóan jóval több időt töltök a négy fal között az egészségesnél, így önmagában az, hogy egy szépen fényképezett film Toszkánában játszódik, már önmagában akkora pozitívum, hogy elkezdtem élvezni a látottakat. Hihetetlen, hogy milyen sokat számít egy film élvezetében az, hogy milyen életszakaszában nézi meg az ember. Persze attól, hogy a gyönyörű olasz tájakra csorgattam végig a nyálam még eszembe sem lenne olyasmit állítani, hogy a Made in Italy egy jó film, de kétségtelenül vannak olyan értékei, ami miatt Olaszország és a Neeson család szerelmeseinek érdemes tennie vele egy próbát.
Jelenetfotó a Made in Italy című filmből (forgalmazza a Big Bang Media)
Egy csipetnyi életrajzi ihletés
Jól olvastad, Neeson családot írtam az előbb, ugyanis Liam főszereplőtársa az eddig kevéssé ismert nagyfia, Micheál Richardson, akinek édesanyja, Natasha Richardson még 2009-ben hunyt el egy csúnya síbaleset után. És máris itt a hasonlóság a Made in Italyval, melynek épp egy olyan apa-fiú páros a főhőse, ahol az egykori édesanya-feleség egy csúnya balesetben hunyt el még akkor, amikor a fiú még kisgyerek volt. Hogy azért ne gondoljuk teljesen önéletrajzi ihletésűnek a dolgot, itt síbaleset helyett autóbaleset volt a ludas. Persze a hasonlóságot lehet olcsó, hatásvadász reklámeszköznek is lehet használni, de itt tény, hogy ad egy olyan érzelmi magot a filmnek, amire alapozva akár egy katartikus mozit is lehetett volna készíteni, különösen amiatt, mert Neeson és a fia tényleg jól állnak egymásnak. Az, hogy ez nem így történt, leginkább a rendezőként első filmes James D’Arcy hibája, aki valahogy minden pillanatban megelégedett a legkézenfekvőbb megoldásokkal, aminek köszönhetően a filmet nézve úgy érzed, hogy akár te is írhattad volna a forgatókönyvét.
A minimumon teljesíteni
A történet szerint Jack kicsit elhidegült apjától, Roberttől, de most kénytelen vele összefogni, ugyanis rövid időn belül jelentős pénzre van szüksége, de ehhez mielőbb el kell adnia azt az elhagyott olaszországi házat, amit felerészben az apjával örökölt meg az anyjától, és ami már húsz éve lakatlanul áll. Együtt utaznak el Toszkánába, hogy aztán a gyönyörű olasz tájak, olasz nők és olasz ételek és borok bűvöletében újra megszeressék egymást és az életet, közben pedig kipofozzanak egy régi olasz birtokot, ami ad a filmnek egyfajta felújítós reality-szerű mellékízt is, most épp a jó értelemben. Már-már szappanoperai az a szint, ahogy James D’Arcy rendező kezeli az adott helyzeteket: tényleg úgy éreztem a filmet nézve, hogy az író-rendezőnek egyetlen ötlete sem volt a kliséken kívül. Képeslapfilm tehát a Made in Italy, ami már a címével is árulkodik erről. Tényleg megelégszik annyival, hogy az abszolút minimumot nyújtsa, de a helyzet az, hogy 2020 augusztusában egy mozi foteljében ülve a nagy vásznon bámulni Toszkánát és Liam Neeson egyre kérgesebb arcát már önmagában élmény. Utána kedvem támadt elmenni egy jó olasz étterembe, vagy legalábbis főzni otthon egy igazán jó pastát. Egy órával később elfelejtettem az egészet.
