A könyveknek, miután megírták őket, már nincs szükségük a szerzőjükre.
/Elena Ferrante/
Pár évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy lehullott a lepel a nagy irodalmi titokról. Egy olasz oknyomozó riporter ugyanis időt, energiát nem kímélve megszerezte az Elena Ferrante könyveit kiadó cég kifizetési listáját, emellett pedig az olasz ingatlanok adatbázisában is turkált, hogy kiderítse, ki is áll a milliós példányszámban sikerkönyveket gyártó író mögött.
Claudio Gatti, az Il Sole 24 Ore újságírója arra jutott, hogy minden alkalommal, amikor egy Ferrante-regény befut, a könyveket kiadó Edizione E/O nagy összegű utalásokat küld a műfordító Anita Rajának. A papírok szerint a műfordításból élő Raja 2000-ben egy hétszobás lakást vásárolt Róma egyik előkelő negyedében.
Fotó: Simona Granati – Corbis/Getty Images
Állítását életrajzi és szakmai adatokkal is alátámasztotta. A lengyel zsidó édesanyától és nápolyi édesapától származó Raja férje nem más, mint a sikeres – nápolyi születésű – író, Domenico Starnone, akinek műveiben (ahogyan Raja fordításaiban is) elég hasonló stílus, illetve karakterek és városábrázolások jelennek meg, mint a Ferrante-regényekben. Legalábbis Gatti szerint. Az is felmerült, hogy nem a műfordító, hanem a férje áll Elena Ferrante mögött.
Raja és Starnone az elejétől fogva vehemensen tagadja, hogy ők lennének Ferrante, ahogy más, az elmúlt évben felmerült személyek sem szeretik, amikor a saját műveik és munkásságuk helyett az interjúkban leginkább arról faggatják őket, hogy ők állnak-e például a Nápolyi regények mögött. A „leleplezés” után nem sokkal egy Rajának tulajdonított Twitter-fiókon megjelent egy beismerő vallomás, hogy igen, ő Elena Ferrante, de a bejegyzést a fiókkal együtt pár órával később törölték, a könyvkiadó pedig nyilatkozatot adott ki, miszerint az említett fiók kamuprofil volt.
A kérdés firtatása egyébként több szempontból is visszás. Egyrészt, Ferrante rajongóinak nagy része kedveli anonimitását, nagy botrányt is csaptak az újságíró kutakodása miatt. Imádják a könyveit, és kilétének kérdése plusz misztikumot kölcsönöz nekik. Másrészt pedig, ha egy alkotó, művész csak a könyvein és nem személyén keresztül szeretne kommunikálni, azt is tiszteletben kellene tartani, nem pedig ilyen formán „megerőszakolni”.
Az ismeretlen nagyobb teret ad a valóságnak
Pár dolgot azért így is lehet tudni a hazánkban is nagy sikerű íróról (legújabb könyve nemrég jelent meg, erre is mindjárt rátérünk). La Frantumaglia című műhelynaplójában levelezését, jegyzeteit, valamint kiadatlan esszéit gyűjtötte össze, nagy ritkán pedig, e-mailen és a kiadóján keresztül hajlandó volt interjút adni, illetve publicisztikát is írt már, például a The Guardiannek.
Utóbbiban pont azon döntését magyarázza, hogy miért is akar inkognitóban maradni. Leírja, hogy gyerekkora óta rajong az ismeretlen szerző fogalmáért. Nápolyban sétálva, a Pio Monte della Misericordia templomban sokáig elidőzött egy apácát ábrázoló szobor előtt, aki imába fogja kezeit, és csukott szeme ellenére teljesen átszellemült arckifejezése van (a mű egy ismeretlen szerzőtől származik a 17. századból). Ferrante azt írja, hogy az ismeretlen számára azt jelenti, hogy csakis annyit tudhat arról, aki a művet megalkotta, amit a szemével lát, tapasztal. És minél tovább nézte az apáca alakját, annál többet megtudott alkotójáról, többet, mintha életrajzi adatokat olvasna róla. A kifejezés és ábrázolásmódja magáért beszélt. Ő is ezt szerette volna elérni könyveivel.
Bár Ferrante első regénye 1992-ben jelent meg, nemzetközi hírnévre 2011-ben tett szert. A nálunk az elmúlt évben nagyot futó Nápolyi regények első része ugyanis akkor jelent meg. A L’amica genialéből (Briliáns barátnőm) és az azt követő három részből már HBO-sorozat is készült és készül. Sokan pedig értetlenül állnak a jelenség előtt, hogyan lehet ennyire sikeres egy író úgy, hogy ő maga egyáltalán nem népszerűsíti a könyveit.
A Nápoly-regények helyszíne (Fotó: Salvatore Laporta / KONTROLAB / LightRocket via Getty Images)
Márpedig a siker az enyhe kifejezés. Ferrante az az olaszoknak, mint ami az Apple-rajongóknak volt egy időben az új iPhone, regényeinek megjelenése előtt kígyózó sorok állnak már előző este a könyvesboltok előtt. És nálunk is igencsak sikeres. Amikor a legújabb kötet megjelenésének másnapján betértem a boltba megvenni, már csak egy darab maradt a polcon belőle.
Visszatérve a nemzetközi sikert elhozó Nápolyi regényekre, az adatok szerint már több mint hatmillió példányban fogytak el 42 országban. Meglepő számok ezek egy máshonnan nem ismert, anonim író szépirodalmi művei esetén, aki ráadásul semmi botrányosról nem ír, csak magáról az életről, annak fájdalmairól, akinek a fő erénye az emberi kapcsolatok kuszaságának ismerete mellett a fantasztikus karakter- és környezetábrázolás.
Azoknak, akik nem ismernék a Nápolyi regényeket: a történet Lila Cerullo és Elena Greco egész életen át tartó barátságát, a lányok személyiségfejlődését mutatja be gyerekkorától egészen idős korukig. Sorsuk az ötvenes évek Nápolyának szegénységében kovácsolódik össze egy életre, a tűz és víz Lila és Elena barátok, riválisok, és nem tudnak egymással, de egymás nélkül sem élni.
Úgy tűnik tehát, hogy az emberek mégiscsak szeretnek őszinte és nyers érzelmekről olvasni, és vágynak arra, hogy mások komplex kapcsolatait, legyen az valós vagy fiktív, megismerhessék.
A barátság tisztább a szerelemnél
Ferrante az átütő sikert elhozó Nápolyi regényekről a Los Angeles Timesnak adott interjújában azt mondta, nem tudja pontosan megmondani, honnan jött az ötlet, inkább sok impulzus állt benne össze, a történet maga pedig írás közben alakult. Kiderült az is, hogy már gyerekkorában szeretett osztálytársainak mesélni, és nagy örömét lelte abban, hogy a többi gyerek kíváncsi volt a folytatásra, ugyanakkor megértette azt is, hogy ez mekkora felelősséggel jár. Nemzetközi sikerét ehhez az érzéshez hasonlította, és úgy gondolja, azért sikerült megőriznie, mert távolról szemlélte a dolgokat, a könyve a maga útját járta.
Ferrante a sikere ellenére néha megkérdőjelezi magát, mennyire éri meg ennyi időt az írásnak szentelni. Ilyenkor nagyobb szüksége van arra, hogy büszkeséggel töltsék el a művei. „Miközben írok, el kell higgyem, hogy rajtam áll ennek vagy annak a történetnek az elmesélése, és rossz lenne, ha nem tenném meg a legjobb képességeim szerint” – írta.
Az interjúkból megtudhatjuk, hogy Ferrante a Bovaryné és a Kisasszonyok miatt szeretett bele az irodalomba, mivel kislányként beszél magáról, valószínűleg nő, aki a zűrös, zsúfolt Nápolyban nőtt föl, és a hetvenes években már női irodalmat olvasott, így az is megsaccolható, hogy minimum középkorú.
Statiszták Nápolyban 2019 májusában, az Elena Ferrante regényéből készült HBO-sorozat forgatásán (Fotó: Salvatore Laporta / KONTROLAB / LightRocket via Getty Images)
Az is kiderül, hogy nem véletlenül kapnak nagy hangsúlyt írásaiban a baráti kapcsolatok, mert ő maga is többre tartja őket a szerelemnél, ami szerinte sokkal könnyebben beszennyeződhet, elmúlhat. Vonzzák a tragikus történetek, amelyek egy mély krízisből születnek, és a vallást történelmi és társadalmi kontextusban vizsgálja, ő maga nem hívő. Az már nemcsak az interjúkból, de könyveiből is felsejlik, hogy erősen érdeklődik a politika iránt, a már említett La Frantumagliában pedig arról ír, hogy többször élt külföldön, tanít, fordít és ő maga is folyamatosan tanul.
A felnőttek hazug élete
Ferrante korábbi könyvei is szépen sorban megjelentek magyar fordításban, de még mindig a Nápolyi regények tetralógiája viszi a pálmát.
Elolvasva a legújabb könyvét, A felnőttek hazug életét, azt éreztem, a nápolyihoz hasonló tetralógiát szeretnék a történetből. Annak ellenére, hogy itt a főhős nem szegénységben, hanem értelmiségi-polgári családban nő fel (bár apja múltjában és a könyv során is újra főszerepet kap a szegénység) a hangulat, a stílus és a történet is ugyanolyan magával ragadó, mint Elenáé és Liláé. Ferrante karakterábrázolásai megint pompásra sikeredtek: a főszereplő, Giovanna Trada mutat némi hasonlóságot a Nápolyi regények Lila Caraccijával, mégis másképp lázad, máshogyan süllyed, mint az eleve rebellis Lila.
A történet eleve fájdalommal indul, amiből sejthetjük, hogy a személyiségfejlődés itt is kínkeserves lesz. A kezdőmondat így szól: „Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú ronda vagyok.” (Itt egy pillanatra, ismerve az író Flaubert iránti rajongását, az ember párhuzamot is vonhat, és sejti, hogy a csúnyaság belülről jön, és a másoknak is tükröt állít.) A történetben a szegény és a tehetősebb városrész szembenállása, az emberi értékek mércéje kulcskérdés.
Hogy lesz-e folytatása, egyelőre nem tudni, de az már biztos, hogy a Nápolyi regényekhez hasonlóan A felnőttek hazug életéből is sorozat készül. A megfilmesítési jogokat ezúttal a Netflix vette meg.
