Ha valaki fel akarja eleveníteni az Arthur Conan Doyle-os olvasmányélményeit, hogy visszaemlékezzen arra, mikor olvasott először Sherlock kishúgáról, Enoláról, ne fáradjon, segítek: soha. Enola Holmes ugyanis egy Nancy Springer nevű író fantáziájának szüleménye, aki arra alapozta teremtményét, hogy Sherlock bátyjáról, Mycroftról sem tudott a világ egészen addig, míg az egyik Doyle-sztoriban be nem lépett emberünk életébe. Ezen az alapon miért ne lehetne neki akár egy kishúga is? Szóval itt van Enola Holmes, aki természetesen olyan eszes, mint a bátyja, és maga is nyomozó – legalábbis nagyon szeretne az lenni –, és ha valakinek erről eszébe jut számos borzalmas tévés gyereknyomozós sorozat vagy film, azt nem tudom hibáztatni. Igen, a gyereknyomozós filmek általában szörnyűek, épp ezért furcsa kimondani, hogy az Enola Holmes egyáltalán nem lett az, sőt, az egyik legszerethetőbb film, amit a Netflixtől az elmúlt hónapokban kaptunk.
Az Enola Holmes sztárja, Millie Bobby Brown, Henry Cavill és Sam Claflin (Fotó: Netflix)
Moziból a Netflixre
Az Enola Holmes-t eredetileg mozipremiernek szánták, de a járvány tavaszi kirobbanása után bölcsen rájöttek, hogy ez a film ősszel bemutathatatlan lesz, és inkább eladták a Netflixnek. Ez a döntés azonban nemcsak a pandémia miatt volt bölcs dolog, hanem azért is, mert az Enola Holmes egy normális világ normálisan működő mozijaiban is biztosan megbukott volna. Nem a minősége miatt – mint említettem, azzal nincs komoly baj –, egyszerűen azért, mert túlságosan pici a története a nagy vászonhoz, és bár egyáltalán nem néz ki rosszul, nem szolgál azzal a látványorgiával, amit a mai mozis kalandfilmektől megszokhattunk. Itt a büdzsé nagy része nem az akciójelenetekre, hanem a korabeli London díszleteinek megteremtésére és a látványos kosztümökre ment el.
Szóval a mozis eredet ellenére az Enola Holmesban van valami, ami miatt úgy érezzük, a helye mindvégig inkább a tévéképernyőn volt, ahol a karakterközpontúsága is jobban érvényesül. Ráadásul a rendezője, Harry Bradbeer is egy veterán tévés, aki a zseniális Fleabag című sorozatból hozta magával azt a régi, de ritkán használt trükköt, hogy a főhőse narrációját nemcsak úgy lebegve halljuk, hanem a főhős maga mondja direktbe a kamerába, olykor akár egy akciójelenetet is megszakítva, hogy kikacsintson a nézőre és kommentálja a cselekményt. A megoldást Bradbeer ráadásul ügyesen használja: könnyen lehetne idegesítő is, csakhogy a Stranger Things-es Millie Bobby Brown képében neki van egy olyan szuper főszereplője, akinek nagyon jól áll az összekacsintás a nézőkkel.
Millie Bobby Brown a csúcs
A Stranger Things sorozatban hipernépszerűvé vált Millie Bobby Brown képességeit és sokoldalúságát a sorozat sosem tudta igazán kihasználni, lévén ott egy nagyon visszafogott, inkább belül vívódó karaktert kellett megformálnia. Az Enola Holmesban egy sokkal harsányabb, színpadiasabb és bájosabb oldalát mutatja meg, és ha nem ő lenne a főszereplő, ez a film nagy valószínűséggel egyáltalán nem működne. Brown ugyanis most először mutatja meg, hogy egy igazi sztár lapul benne, és ha lesz valaki a Stranger Things fiataljaiból, akire nagy jövő vár, most már egyre biztosabb, hogy az ő lesz. Az Enola Holmesban nemcsak a humoros, de az érzelmes oldal is megy neki, ráadásul a küzdősportos akciójelenetekben is meggyőző.
A filmben nagyrészt őt követjük, vele azonosulunk, de neki köszönhetően ez egy percre se válik unalmassá. Pedig valljuk be, a sztori kicsit alibizős. Enola az otthonról felszívódó édesanyját kutatja, és eközben belekeveredik egy szintén otthonról lelépő fiatal márki ügyébe, akit valamiért el akarnak tenni láb alól. Eközben nemcsak egy bérgyilkos és egy rendőr, hanem maga Sherlock Holmes (Henry Cavill hozza a kötelezőt a szerepben, de ez most nem róla szól), és a bátyja, Mycroft (Sam Claflin kellően idegesítő) is keresi őket, vagyis itt mindenki üldöz valakit. Nincs igazán emlékezetes főgonosz, az ügyek megoldása is olyan tessék-lássék módra történik meg, a nyomozói következtetések is gyakran légből kapottak, ám mindezek ellenére a sodró lendületű Enola Holmes egy tökéletes vasárnap délutáni családi matinéfilm, ami könnyed bájának köszönhetően akár többször is újranézhető. Érezhető, hogy franchise-nak szánták – erre predesztinálja, hogy könyvsorozatból készült –, és a fogadtatást látva szinte biztos, hogy lesz második rész.
